Klió 1998/1.

7. évfolyam

Afrika a XIX. században

 

Az Unesco által támogatott, nyolc kötetre tervezett sorozatnak francia nyelvű VI. kötete Afrika XIX. századi történelmét 1880-ig tárgyalja. A szerzők – többek között – nigériai (J. F. Ade Ajayi), ghanai (A. Adu Boahen), zimbabwei (N. M. Bhebe), belga (J.-L. Vellut), marokkói (A. Laroui), angol (M. Last), kameruni (L. Z. Elango), jamaikai (F. W. Knight), USA-beli (P. D. Curtin) származású szakemberek, akik J. F. Ajayi irányításával dolgoztak a művön. E korszak tanulmányozása – a megelőzőkhöz képest – már jóval könnyebb, hiszen a források – az írásbeli forrásokra gondolunk itt elsősorban – nagyobb számban állnak rendelkezésre; hittérítők, felfedezők, kereskedők jegyezték fel tapasztalataikat, de addig ismeretlen, afrikai eredetű dokumentumok is hozzáférhetővé váltak, amelyek megértését az afrikai nyelvek európai betűkkel történő átírása teszi lehetővé.

Mi jellemezte a XIX. század eleje Afrikájának társadalmi-gazdasági állapotát?

A népvándorlások, a rabszolgakereskedelem, amelyek meglehetős bizony­ta­lansá­got hoztak az afrikaiak életébe. Az egyik szerző megjegyzése szerint: „a belső rabszolgaság borzalmasat fejlődött a XIX. században”. E korszakban elsősorban két európai nagyhatalom, Franciaország és Anglia rivalizálása tűnik föl: utóbbi igyekezett valamelyest határt szabni az előbbi hatalmi terjeszkedésének Afrikában, főleg a rabszolgakereskedelem felszámolásával, a tilalom betartásával. Másrészt pedig Afrika sokoldalú felfedezése, mezőgazdaságának és iparának megismerése vezényelte az ideutazó európaiakat. Ezek a célok azután logikusan vezettek a megvalósítá­sukat szolgáló eszközök és módszerek megjelenéséhez: a partvidéken kikötők épültek, megjelentek a kereskedők és a hittérítők, majd a katonák, akik a települések védelmét biztosították. Afrika sorsa végül megpecsételődött: a XIX. század végén felosztották egymás között a nagy­hatalmak. A szerzők fontosnak tartják kiemelni e felosztási folyamatból, hogy nem oka, hanem következménye volt annak a processzusnak, amely még a XVIII. század közepén kezdődött, és amelynek során Afrikát bekapcsolták a világgazdaságba. Ez a bekapcsolás azonban nem az afrikaiak választásán alapult, őket az események túllépték, és a XIX. század közepe táján már akaratlanul is egy világrendszer alkotóelemeivé váltak.

A földrész népei a XIX. század elején két szélsőséges államforma keretei között éltek: az egyik szigorú hierarchikus renden alapult, a másik lazább, kevésbé centralizált forma volt, a kettő között helyezkedtek el azok a társadalmak, amelyeken belül e két formáció különböző mértékben ötvöző­dött. Vallási téren az iszlám és a kereszténység hatása érvényesült. A külföldről – Európából – érkező keresztény hittérítők nyomában már ott volt az „imperia­lista Európa katonai hatalma” is! A hittérítők tevékenységén belül megismer­ked­hetünk oktató-nevelő munkájukkal: ennek eredménye volt – egyebek mellett – az európai (angol, francia) nyelveket beszélő afrikai elit megjelenése. Óriási változások mentek végbe a földrész modernizációja során: megjelent a vasút, a távíró, új mezőgazdasági szerszámok tűntek föl, stb. A rabszolga­kereskedelem visszaszorításával új irányt vett a mezőgazdaság, amely most már exportra is termelt. A hagyományosan gazdag afrikaiak mellett megjelentek az újgazdagok, ami a társadalom átrétegződését vonta maga után. Ami azonban a legfontosabb: az afrikai gazdaságot bekebelezte a kapitalista világgazdaság.

A XIX. század végére az afrikai kontinensen már csak a Magrebben és Egyiptomban létezett szilárd politikai alapokon nyugvó állam: ezek fönnmaradása az európai behatolással szemben az iszlám törvénykezésnek volt köszönhető. Másutt a hasonló jellegű államok létrehozására irányuló kísérletek erős politikai rivalizáláshoz vezettek. A politikai feszültségek megoldásában óriási szerephez jutottak a hivatásos katonák, valamint az európai tűzfegyverek, amelyeket az afrikai uralkodók egyre nagyobb meny-nyiségben vásároltak. A kegyetlen belső háborúkban – amelyek felborították a régi, hagyományos államközi szolidaritást – az erősebb államok a gyengébbek kárára lettek azzá. Az európaiak természetesen igyekeztek ezeket a rivalizálá­sokat a maguk hasznára fordítani. Amikor az afrikaiak erre rájöttek, ők pró­bálták az európai hatalmakat egymás ellen fordítani; ezt a taktikát semlege­sítendő, az európaiak nemzetközi szerződésekkel igyekeztek az afrikaiaknak szóló fegyverkereskedelmet korlátozni. Mindennek a játéknak az eredménye Afrika európaiak általi felosztása lett: az afrikaiak már nem rendelkeztek annyi erővel, hogy felléphessenek ellene. A szerzők Afrika felosztásának végső okát az afrikaiak belső háborúiban, rivalizálásában látják. Súlyos következményekkel járt az európaiak afrikai kereskedelmi tevékenysége: ez nagyjából abban állt, hogy előnytelen szerződések kötésével eladósították az afrikaiakat, gazdaságilag legyengítették őket, ezek után pedig roppant agresszív, brutális módon rájuk kényszerítették akaratukat.

A mű részletesen tárgyalja e történelmi időszak eseményeit régiónként, azokon belül érintve az egyes ott élő népeket, hagyományos társadalmakat.

1850–1880 között Afrika déli részében a britek hódították meg az itteni államokat, amelyek lakói elveszítették szabadságukat, földjeiket, a búrok nagyobb egységbe tömörültek. A briteket a vidék arany és gyémánt lelőhelyei vonzották elsősorban. A Zambézi medencéje mentén 1840 után felerősödött az elefántcsont-kereskedelem és rabszolga-hajtóvadászat. Kelet-Afrikában 1800–1845 között Sayyid Sa’id szultán képes volt a kereskedelmi hajózást és a külföldi kapcsolatokat jelentős mértékben fejleszteni, s a gazdaságot a kapitalista típusú nyugati gazdasági körforgásba integrálni. A Nagy Tavak menti népek kereskedelmi útvonalakat építettek ki egyrészt saját régiójukon belül, másrészt a nyugat-afrikai partvidék között. A Kongó-medence és Angola 1800–1880 között gyorsan fejlődő, sokoldalú mezőgazdasággal rendelkezett, amelyet a kiszáradt talaj feljavításának is köszönhetett. Jelentős volt a demográfiai növekedés is, a fejlett kereskedelem viszont a rabszolgaságon alapuló termelést segítette elő. Az 1860-as évekig tartott Angolában a „portugál imperializmus afrikai gyarmatainak totális bekebelezése”. 1870 körül a portugáloknak vissza kellett vonulniuk, később azonban újra kezdték terjeszkedő politikájukat. 1805–1881 között fölvirágzott Egyiptom: az országnak sikerült megteremtenie egységes belső piacát, és gazdaságát szintén a nemzetközi kapitalista gazdasági rendszerbe bevezetnie. Oktatáspolitikájában a modernség és a tradíció ötvöződött, s fejlett értelmiségi elit alakult ki. Szudán modern kori történelme az 1820-as években a török megszállással kezdődött, aminek során a mai határok között vált egységessé. Etiópiában a XIX. század második felében történtek komoly erőfeszítések az egyesítésre. Madagaszkár politikai fejlődését a merina népcsoport hatalmának megerősö­dése és a sziget egész területére történő kiterjesztése jellemezte.

A Magreb országainak elmaradottságát külső tényezők is okozták, elsősorban természetesen Európa belső fejlődése. Az európaiak behatolása az európaiak számára egyoldalúan előnyös kereskedelmi kapcsolatok létesítéséhez, majd a régió gyarmatosításához vezetett, ugyanakkor az ottománok európai típusú reformjainak itteni bevezetése aláásta a hagyományos társadalom alapjait. A Szahara nomádjai között ugyancsak az ottománok szítottak súlyos ellentéteket; az ő politikai ügyességükkel még a francia megszállók sem tudták fölvenni a versenyt. Nyugat-Afrikában az iszlám dzsihádok alapvető célja volt, hogy az iszlámnak „visszaadják eredeti tisztaságát”. Szenegambia és Felső-Guinea vidékének XIX. századi fejlődésére az egységesség volt a jellemző, ami az európaiak partvidék menti jelenlétének is köszönhető. A rabszolgaság hanyatlását követő gazdasági változás legészrevehetőbb megnyilvánulása volt bizonyos árucikkek árának megugrása: gumi, arany, bőr, elefántcsont, földimogyoró... A Niger mentén olyan nagyhírű birodalmak omlottak össze, mint az asanti, a kong, a moszi, a bambara; ok: belső viszályok, külső nyomás. Itt is vége lett a rabszolga­kereskedelemnek, megindult a gyarmatosítás, elterjedt a kereszténység és az iszlám. Dahomeyben és régiójában virágkorát élte az Újvilágba irányuló rabszolgakereskedelem, de az odatelepített afrikaiak egy részének Afrikába történő visszaáramlása is érdekes jelenség volt ebben a korszakban. A nyugati szellem és technika is ekkor kezdett el meggyökeresedni a vidéken.

A mű érinti az afrikai diaszpóra kialakulását, annak néhány aspektusát. A legtöbb afrikai természetesen az amerikai földrészre került az ismert tragikus körülmények között. Itt a XVI. és a XIX. század között mindenféle munkát végeztek, a társadalmi ranglétra minden fokán megtalálhatók voltak – kivéve a legmagasabbakat. Nyugat-Európában kb. a XV. századtól jelentek meg Dél-Spanyolországban és Dél-Portugáliában, a XVIII. század közepétől már egyre több a szabad afrikai. Természetesen, nem csak a külvilág hatott az afrikaiakra, ők is hatottak azokra a társadalmakra, amelyekbe kerültek: nyelvre, zenére, vallásra, étkezési szokásokra, művészetekre, mezőgazdaságra, építészetre. Amerikában virágzó közösségeket alkottak, oktatási intézményeket, egyetemi kollégiumokat alapítottak.

A könyv – magától értetődik – nem csak ennyivel foglalkozik. Óriási adathalmazzal dolgozik, sok témát részletesebben is taglal: ezek közül említsünk meg néhányat!

Csaka, a zulu vezér tevékenysége; ndebelék, szotók, kololók, ngundik, zuluk stb. társadalma, belső fejlődése; Algéria, Tunézia, Líbia történelme a vizsgált periódusban; II. Radama király, Rasoherina királynő uralkodása (Madagaszkáron); Marokkó fejlődése a XIX. század elejéig; Seku Ahmadu uralkodása, hódításai; a tukulor birodalom helyzete, állapota; portugálok, franciák letelepedése; hittérítők tevékenysége; európai kereskedők hatása; néhány afrikai társadalom mezőgazdaságának áttekintése a XIX. század elején; a néger rabszolgakereskedelem okai, alakulása 1450–1800 között; „etiopianizmus”; J. A. Horton, E. W. Blyden, J. Johnson – a nyugat-afrikai elit tagjai, akik harcoltak a néger rassz kisebbségét hirdető tanok ellen; az afrikaiak reakciói a rabszolgakereskedelem betiltására; a kelet-afrikai vidékek uralkodóinak adóbehajtási eljárásai, a megsarcolt területek és lakóik ellenállása; Tewodoros és IV. Johannes tevékenysége stb.

A szerzők probléma-megközelítésére legjellemzőbb, amit többször is hangsúlyoznak: az afrikaiak szemszögéből, tehát belülről kívánják ábrázolni, elemezni Afrika és az afrikaiak történelmét, nem pedig a külső, elsősorban a volt gyarmattartó országok szempontjai szerint. Szerencsére, ez nem vezet sohasem valamiféle nyugatellenes antirasszizmushoz, hiszen minden alkalommal rámutatnak az afrikaiak hibáira, embertelen eljárásaira is; így pl. nem titkolják maguknak az afrikaiaknak a rabszolga-kereskedelemben játszott negatív szerepét.

Kérdések azonban továbbra is maradnak nyitva, amely kérdéseket mind maguknak az afrikaiaknak, mind az Afrikán kívüli kutatóknak türelmes együttműködéssel, kölcsönös megértéssel kell kezelniük, egyébként nem csak ezt a kort illetően. Sok előítéletet kell leküzdeni mindkét fél részéről ahhoz, hogy a földrész történelmét, kapcsolatát a külvilággal a lehető legtisztábban, legobjektívebben, kritikusan és ugyancsak mindkét fél részéről önkritikusan tudják feltárni.

 

Histoire générale de l’Afrique. VI. L’Afrique au XIXe sičcle jusque vers les années 1880 (Afrika általános története. VI. Afrika a XIX. században az 1880-as évekig). Présence africaine, Paris – Edicef, Vanves – UNESCO, Paris, 1997. 447 p.

 

Kun Tibor