Klió 1998/1.

7. évfolyam

Az orosz kolostorok és a szerzetesség (1800–1914)

 

Ez a téma eddig kevesebb érdeklődést váltott ki a történészek körében, mint amit jelentőségénél fogva megérdemelt volna. P. N. Zirjanov pedig bevezetőjé­ben joggal mutat rá, hogy pl. a kolostori élet, a szerzetesek társadalmi össze­tétele, tevékenységük jellege és összetevői, az 1861. évi jobbágyfelsza­badítás előtti és utáni korszak eltérő trendjei és mindezeknek a külvilággal való kapcsolata indokolttá tesz legalább egy tanulmány jellegű elemzést és értékelést.

A szerző először a kolostorok és a szerzetesek jogi helyzetét mutatja be. A pravoszláv egyház részeként a Szinódus és a cár rendelkezett felettük, azonban a legjelentősebbek pátriárkai, míg a többi egyházmegyei igazgatás alá tartozott. A kincstári támogatásban részesülő és az önmagukat ellátó kolostorokat három fokozatba sorolták, élükön az archimandritákkal, igumenekkel és igumenyákkal (apátokkal és apátnőkkel). A legelőkelőbbek a főkolostorok (a lavrák) voltak. Különösen a múlt század második felében nőtt meg a női kolostorok és közösségek száma. Az összes intézmény jogi helyzetét Az Orosz Birodalom törvényeinek gyűjteménye szabályozta. Olyan területekre terjedt ki, mint pl. a munkaerővel, majd 1861 után a pénzsegéllyel való ellátás, az ingatlan és ingó vagyon birtoklási és öröklési normái, az egyes társadalmi rétegekből a szerzetesi státusba kerülés, illetve fordítva, a (kényszerű vagy önkéntes) távozás jogi szabályozása (az első komoly joghátránnyal járt együtt).

Érdekes a kolostorok és a szerzetesek számának alakulása (l. táblázat: 113. o.). A gyors növekedés I. Miklós uralma alatt kezdődött, majd az 1860–70-es években tempója csökkent, míg azt követően (főleg a női ágon) újra gyorsan szaporodtak a kolostorok, nőtt a szerzetesek és az apácák száma. 1800 és 1914 között területileg különösen a déli és a keleti egyházmegyékben figyelhető meg gyors és nagy növekedés. A birodalom távolabbi részein (így a Távol-Keleten) a kolostoralapítás sokszor az orosz világi hatóságok kolonizációs politikájához kapcsolódott. A déli virágzó és nagyobb szerzetesi közösségekkel szembe állíthatók az északi szegényebb és kis-, illetve csökkenő lélekszámú kolostorok. Az apácák az 1860-as évekig kevesebben voltak a szerzeteseknél, míg azt követően az arány ellenkezőjére fordult; háromszor több női közösség működött, igaz a férfiakénál ezek jóval szegényebbek voltak. Mind az archív források, mind D. I. Rosztyiszlavov kutatásai azt mutatják, hogy a szerzetesek főleg a papság soraiból kerültek ki. 1861 után nőtt a többi réteg (vegyes származású értelmiségiek, polgárok, parasztok) súlya. Különösen fontosnak tartja Zirjanov a paraszti sorból szerzetesnek állók számának növekedését és a külvilágból bevitt társadalmi különbségek kolostorbeli fennmaradását. Az 1823-as cári rendelet elősegítette a tudós szerzeteseknek az egyházi és kolostori hierarchián belüli elkülönülést. Ugyanakkor megalapozottan utal arra, hogy az orosz szerzetesek többsége alacsony műveltségi fokon állt (az írástudatlanságtól a plébániaiskolákon át legfeljebb a középszintű tudásig jutottak el). 1861 után egyes kolostorokat paraszti származású szerzetesek vezettek. A főkolostorokban viszont már az 1738-as cári rendelet után megnőtt a felső réteg és intézményeinek szerepe. A múlt században a szerzetesek között jelentős tekintélyt szerzett magának egy kis nemesi eredetű csoport is; P. G. Rozen baronessz mint a híres Mitrofanyija apátnő vonult be az orosz egyáztörténetbe, de mint Zirjanov megjegyzi, a nemesi réteg aránya századunk elejére a kolostorbeliek közt jelentősen csökkent, miközben az alsó társadalmi csoportoké (még vezetői szinten is) tovább nőtt.

A szerzővel egyet lehet érteni, hogy a kolostori zártság és a források szűkössége miatt nehéz reprodukálni a hiteles szerzetesi életrendet. A Szinódus és a világi kormányzat 1860-as évekbeli reformjaiig az orosz pravoszláv kolostorokat két csoportba lehet sorolni; az elsőbe azok tartoztak, ahol a szerzetesek intézményüktől mindent megkaptak, de erős függelmi viszonyban éltek, míg a másik típusnál a barátoknak kellett magukról gondoskodni, viszont több joguk és külső kapcsolatuk volt. Egyébként a kormányzat átalakítási tervei részsikerekkel jártak. Zirjanov rámutat, hogy a legjelentősebb intézmények (pl. a Kijevo-Pescserszkaja és a Troice-Szergijev-kolostorok) belső ügyeikben önkormányzattal rendelkeztek. A legtöbb kolostornak azonban a Filaret metropolita által összeállított Szabályzat (1853) volt mérvadó. A szerző részletesen szól a szerzetesek napi életrendjéről, belső és külső kapcsolataik szabályairól, a vétkek miatti büntetésekről. A szigorú normák sem akadályozták meg azonban a fegyelem lazulását (különösen a korszak második felében) és az új körülményekhez való alkalmazkodás felvetődését (és szükségességét).

A kolostoroknak a népre gyakorolt nagy hatását mutatták az összorosz vallási központokba (így a fentebb említett két főkolostorba) történő százezres nagyságrendű zarándoklatok. Nagy tömeg vett részt Szarovi Szt. Szerafim 1903-as kanonizációján. Tanácsot kérve sokan látogatták meg (pl. a nagy írók, F. Dosztojevszkij és L. Tolsztoj is) a kozelszki szentéletű remetét, Amvroszij sztarecet. Zirjanov joggal mutat rá, hogy földrajzilag az egyházi centrumok Moszkvától délre tolódtak el. A zarándoklatok szervezési és anyagi kérdéseket is fölvetettek, amelyeket sem az egyházi, sem a világi hatóságok nem tudtak megnyugtatóan rendezni. A magánszemélyek adakozása kevésnek bizonyult, noha mindenképp kiemelendő A. A. Orlova-Cseszmenszkajának a novgorodi Jurjev-kolostornak a Fotij vezetése alatti időszakban mutatott bőkezűsége. Felső kapcsolatai, nagy presztizse révén a női kolostorok (jótékonysági) tevékenységének anyagi megalapozásáért sokat tett Mitrofanyija apátnő. Mivel szerinte a rászorulókon segített, még 1873–74-es váltóhamisítási perében se érezte bűnösnek magát. Ügye egyébként egy kaukázusi kolostorba való száműzetéssel végződött. Az állami szerveknek mindenesetre újra kellett gondolni a kolostorok tevékenysége anyagi hátterének biztosítását.

A kolostori jövedelmek lényeges részét képezték a földbirtokokból eredők. A szekularizáción már vagyoni tekintetben 1797-től enyhítettek. A Szinódus adataiból világos, bár nem teljes (inkább aláértékelt) képet kaphatunk régiók és földbirtokfajták (szántók, erdők, rétek) szerint a kolostori földterület nagyságáról. Jövedelmezőség szempontjából délen ezek a birtokok kedvezőbb összetételűek voltak (több szántó és rét). Magában a művelésben a kezdet­legestől a fejlett formákig (ezt a tőkefelhalmozást végrehajtó legnagyobb kolostoroknál) minden fokozatot megtalálhatunk. Mindeddig a kutatóknak nem sikerült teljes és számadatokban pontos képet adniuk az orosz kolostori rendszer összes vagyoni aspektusáról. Mindenesetre megállapíthatók az óriási különbségek, az hogy az északi és a női kolostorok sokkal szegényebbek voltak, mint a déliek és a szerzetesi közösségek. Noha a jogi helyzet nem mindig esett egybe a vagyonival, az kimutatható, hogy a korábban bemutatott magasabb fokozatokba tartozók voltak a leggazdagabbak. Ámbár az 1883. febr. 5-i rendelet előírta, hogy a kolostorok azt követően pénzüket a magán­bankok helyett (ez volt az előnyösebb) csak az Állami Bankban helyezhetik el, a gazdag és a szegény vagyoni helyzetűek közti szakadék tovább nőtt.

Minden kolostornak megvolt a sajátos tevékenységi köre. Az új földek kisajátítása mellett a távoli vidékeken (a Távol-Keleten, az Amur mentén) elősegítették az orosz életmód és lelkület fennmaradását. A missziós szerep jutott kifejezésre az óhitűek, a szektások és a szocialista tanokat képviselők elleni harcukban. A birodalom nem orosz népei közti hittérítést Zirjanov szerint két csoportba kell sorolni. Ott, ahol a fejlődés feltételeit teremtették meg szellemi, történeti, vallási és más síkon (pl. a Volga-vidék és Szibéria több kis népénél) – a mai szakember is pozitívan értékelhet. Máskor, amikor az adott etnikumok már régen egy másik világvallást választottak és ráadásul a misszió e tevékenysége a kormányzat birodalmi törekvéseit segítette (így a tatárok és a baskírok esetében) – negatívan. Nézetünk szerint a fentiek a mai nemzeti újjászületés közepette még sokáig vitatémául szolgálnak. Zirjanov külön foglalkozik a kolostorok jótékonysági és oktatási tevékenységével. Miután az országban kevés kórház és karitatív intézmény létezett, a kérdés valóban lényeges (1841 és 1914 közti számukról és férőhelyeikről lásd a 2. táblázatot: 134. o.). Különösen 1861 után vált égetővé a régi patriarchális kolostori életforma megváltoztatása és a reform árnyoldalaként fokozódó szociális feszültségek enyhítése. Zirjanov jól látja, hogy a női kolostorok és közösségek több megértést mutattak a karitativitás iránt és egész fejlődésük szervesen kapcsolódott ehhez a területhez. Volt, ahol ez összefonódott az oktatási tevékenységgel (pl. a lányok elemi és egészségügyi képzésénél).

Fontos kérdéseket vet fel a pravoszláv szerzetességnek a politikához való viszonya. Zirjanov úgy véli, hogy I. Sándor, látva hogy a pravoszlávia akkori formájában politikai céljait kevéssé segíti; a múlt század elején europaizálni szerette volna. Erre szolgált az A. N. Golicin vezette Oroszországi Biblia Társaság. Az 1820-as évek első felében azonban a konzervatív görögkeleti főpapok – így Szerafim pétervári metropolita és Fotij apát – támadást indítottak Golicin és a Társaság ellen és 1824-ben végül elérték céljukat; Golicint nyugdíjazták, a Társaság tevékenységét beszüntették. Az 1905–1907-es forradalom idején az orosz szerzetesek inkább a szélsőjobboldalhoz csatlakoz­tak. Az egyik „fekete­százas” antiszemita, demokratákat, sőt magát a kormányt is bíráló, tömegakciókat szervező, militáns szerzetes, Ilidor Cáricinből való eltávolítását maga a kormányfő, Sztolipin kezdeményezte, de végül az csak Raszputyinnal való összetűzése után távozott, azonban nem a kijelölt helyre, hanem külföldre. Az eset mutatta a szerzetességnek a belső vívódását az akkori politikailag ingatag időszakban, és noha a papság szerepe nőtt a birodalom végóráiban, tulajdonképpen a kolostorbeliek közti válság jelent meg a századfordulón. Ennek megoldására hívták össze 1909 nyarán a Troice-Szergijev kolostorba a szerzetesi kongresszust.

A tanácskozás programjából kiemelhető: az egységes kolostori életrend bevezetése, a fegyelem erősítése, a hivatásra való felkészülés színvonalának emelése, általában az egyház (a kolostorok) tekintélyének növelése. Vlagyimir moszkvai metropolita megnyitó beszédében rámutatott, hogy a külvilágnak rá kell ébrednie: szükségük van „az imádkozó-szemlélődő közösségekre”, míg a szerzeteseknek tevékenységük világi elemeivel szakítaniuk kell. Ezután jelent meg az Egyházi Közlönyben (Cerkovnije Vedomosztyi) a pravoszláv író, Je. Poszeljanyin cikke „az új típusú” (pl. karitatív jellegű) kolostorokról, amire ugyanott Nyikon püspök elutasítóan reagált. Szerinte így a külvilági normák behatolásával megsértik a kolostorok belső életrendjét. Az első világháború előtt tehát a főpapok között nem a világra való nyitás, hanem a tőle való elzárkózás kerekedett felül. A háborús események azonban a karitativitás (a lelki és az ápolási segítség) növelésére késztették a szerzeteseket (főleg a női kolostorok lakóit). A kolostorokban kórházak, menhelyek létesültek, de az apácák és a novíciák részt vettek más szervezetek karitatív tevékenységében is. Időközben 1917 őszéig még sikerült összehívni a legégetőbb kérdések megvi­tatására az összorosz pravoszláv zsinatot, melynek 569 résztvevőjéből 100 különböző rangú szerzetes volt.

A tárgyalt korban gyarapodott a kolostorok és a szerzetesek száma, tevékenységük sokrétűbbé vált (új vonások is feltűntek), az időszak második felében és végén azonban nem sikerült teljesen alkalmazkodniuk a változó körülményekhez. Zirjanov sokoldalú forrásanyagot felhasználva, egy fontos témakör elmélyült elemzését adta tanulmányában.

 

P. N. Zirjanov: Russzkije monasztiri i monasesztvo v XIX i nacsale XX v. (Az orosz kolostorok és a szerzetesség a XIX. században és a XX. század elején). Acta Slavica Iaponica. Tom XIII. 1995. 110–148. p.

 

Kurunczi Jenő