Klió 1998/1.

7. évfolyam

A sztolipini földreform agronómiai nézőpontból

 

Újszerűen közelíti meg A. V. Jefremenko a témát, amikor a faluközösségből kivált, egyénileg gazdálkodó parasztoknak nyújtott agronómiai segítség és a reform eredményessége összefüggéseit állítja tanulmánya fókuszpontjába. A magángazdálkodás jogának garantálása mellett ugyanis a tulajdonosoknak valóban szükségük volt a pénzbeli és az agronómiai segítségre is. Annál meglepőbb, hogy a kutatók (V. V. Moracsevszkij 1914-es művét kivéve) erre máig nem fordítottak kellő figyelmet. Paradox módon (a szerző szerint ideológiai, politikai okokból) az 1906 és 1910 közti rendeletekben és törvényekben sem tükröződik az, hogy a kormányzat felismerte volna az agronómiai segítség jelentőségét. Mintha szándékosan megkerülték volna (mint 1861 után) a parasztsággal leginkább kapcsolatba kerülő szakmai értelmiségi csoportot és a helyi önkormányzatokat. Csak 1907 és 1909 között figyelhető meg, a szerző szerint, egyfajta közös fellépése a kormánybürok­ráciának az utóbbiakkal (a zemsztvókkal) a demokratikus irányzatokkal szemben. A kormány magatartását a reform kezdetén még a politikai motivációjú kampányjelleg is meghatározta. Ez különösen jellemző volt addig, amíg a reform a belügyi szervektől át nem került át a Földbirtokrendezési és Földműve­lési Főhivatalhoz, amit 1908 májusától újra A. V. Krivosein vezetett, aki hajlott a zemsztvókkal való bizonyos együtt­működésre. A földeknek különtelekre (otrub) és tanyákra (hutor) való elkülö­nítésénél ugyanis a legelemibb természeti-történeti és agronómiai követelmé­nyeket se vették figyelembe. Így újraéledt a tagosítatlanság, a földeket kimérők nem számoltak az újabb tanyára települőkkel, vagy pl. a jaroszlavli kormányzóság földrendezési bizottságaiban kevés agronómus volt; a parasztok ezért bizal­matlanul szemlélték munkájukat.

A fentieket maga Krivosein is felvetette Sztolipinnek, de a kiutat főleg a bizottságok tekintélyének növelésében látta, bár utalt az agronómusok bevoná­sának szükségességére. Azt is látni kell, hogy kezdetben még nem dolgozták ki a földrendezési és agronómiai alapelveket, nem álltak rendelkezésre a szükséges adatok és az agronómusok se voltak elég aktívak. Így viszont a faluközösségi földek felosztása a kiválók közt eltérő módon (sorshúzással, a termékenység felbecsülésével, pénzbeli ekvivalens alkalmazásával stb.) történt, racionális ajánlásokat nem, csak a reform kritikáját tudták megfogalmazni. Jefremenko szerint jellemző, hogy a mezőgazdászok kongresszusain nem vált fő témává a reform két összetevőjének (a földbirtokrendezésnek és az agronómiának) a kölcsönös viszonya és annak kimunkálása. A ritkán tartott fórumok közül az 1913-as kijevi kongresszuson egyedül B. F. Malahovszkij szólt erről. Az agronómusok közt azonban két vitázó rész alakult ki: az északiak és a déliek. Az északiak szerint a kormány nem vette figyelembe az ottani gazdasági és szociális körülményeket, és a kisebbség érdekében megsér­tette a faluközösség többségének érdekeit. Az utóbbiak viszont a reform pozitív hatását emelték ki; a parasztgazdaságok jelentős részének az intenzív földművelésre való áttérését.

A földbirtokrendezés gyakorlatában megmutatkozó kényszerítést az összes agronómus negatívan értékelte. Délen érződött a türelmetlen tömegigény az egyéni birtoklásra való áttérésre (lásd Ju. Sz. Jeremejeva előadását a kongresz-szuson; ti. a földrendezés akkori formájában nem felel meg a széles falusi rétegeknek) és magának a földbirtoklás átalakítása szervezeti reformját is kívánták. A kongresszus többsége azonban a zemsztvóknak és a helyi társadalmi intézmé­nyeknek a reformba való bevonása ellen foglalt állást, mivel azt a politikai harcba való beavatkozásnak tekintették. Így viszont az agronómusok nem hathattak a reform menetére és magukat szigetelték el. A kormánynak azonban több szem­pontból is szüksége volt az agronómusok segítségére. Így pl. a gazdáknak nyújtott kölcsönök felhasználási körét és módját illetően. A főhivatal ennek alapján az egyszerű szervezetű középparaszti gazdaságok támogatását ajánlotta 1906 tavaszán a gabona- és a takarmánytermelés javítására. A kormányzósági földbirtokrendezési bizottságok mellett agronó­miai tanácsadó testületek alakultak, és a kormány ezeket felhasználva próbálta agrárintézkedéseit a helyi körülmé­nyekhez igazítani (lásd pl. a 26 kormányzóság egyéni gazdaságai szántóföldi gazdálkodására vonatkozó 1908. júl. 9-i főhivatali körlevelet). Miután a kormányzók megkapták a konkrét anyagokat az igazgatott területekről, átadták azt szakmai véleményezésre a fenti testületeknek. Figyelembe kellett azonban venni, hogy az ország adminisztratív egységei nem estek egybe a mezőgazdasági övezetekkel, így a főhivatal javasolta az azonos típusú körzetek adatainak összevetését, majd 1908 végén vegyes (hivatalnoki és részben szakmai) és nagy létszámú, ún. közbülső regionális szervek létrehozását. Az előbbiekből is következik, hogy az önma­gukban jó elképzelések a hivatalos agronómiai segítségnek a földrendezés tempójától való elmaradásával jártak. Ezért Sztolipin 1909. szept. 19-én azt javasolta a kormányzósági nemesi vezetőknek, tegyék lehetővé a zemsztvóknak az egyéni gazdaságok segítése formáinak megítélését, és mindenképp növeljék a résztvevő agronómusok számát.

Jefremenko joggal utal rá, hogy az előbbiek nem eredményezték a különtelkes és a tanyás gazdák intenzívebb, gyorsabb agronómiai megsegítését. 1913-ban a zemsztvók csak 14 kormányzóságban játszottak főszerepet a segítségnyúj­tásban, míg további 11-ben jelentős részük volt benne. A zemsztvók részvétele mutatta a faluközösségek életképességi fokát, azt ahogyan a felülről és erővel végrehajtott reformhoz viszonyultak, valamint hogy a segítségadásból nem zárták ki a nem egyénileg gazdálkodókat se. A jaroszlavli zemsztvó analóg módon külsőleg lojális volt a földreformhoz, de mégis bizonyos belső oppozícióval és hagyományos formában (az összes zemsztvo-illetékeket fizetőket támogatta) viszonyult hozzá. A zemsztvók valójában megakadályozták a paraszti közösségi kapcsolatok idő előtti szétszakítását, és ugyanakkor a segítséget rosszul hasznosító, gazdaságilag gyenge egyéni gazdaságok tömegének kialakulását.

A kormányzat és a zemsztvók ugyanazt a feladatot próbálták megoldani, de különböző taktikával. A kormányszervek a magángazdálkodásra való átmenetkor még a falvak legfőbb gazdasági potenciálját sem tudták kihasználni. A pénzbeli segélyek ellenére (átlagban 87,2 rubel esett egy portára, de csak 5 százalékát nem kellett visszatéríteni) a közösségből kilépők, miután a pénzt a legsürgősebb kiadásokra használták fel, rossz anyagi helyzetbe kerültek. A főhivatal politikája szétszakította a reformparasztságot, csökkentette az átalakulás társadalmi-anyagi bázisát, szűkítette a rugalmasabb zemsztvo-agronómia szervezkedési és hitelezési lehetőségeit. A kormányzat semlegesíteni akarta a zemsztvo-, a szövetkezeti- és az agronómiailag megalapozott gazdálkodási alternatívát, és a tanyásítás erőltetésével az 1905 előtti állapotokat restauráló célokat is követett. A földrendezési agronómiai szervezet egyrészt a zemsztvók intézményeivel párhuzamos rendszert eredményezett, másfelől erősen függött a pétervári hivataloktól és a helyi kormányzóktól. A felesleges és káros megkettőzöttséget azzal próbálták a kormányzat részéről igazolni, hogy a zemsztvo-agronómiai szolgálat még nem elég fejlett ahhoz, hogy önállóan működjön. Noha 1909 és 1911 között a földrendezési szervezet számszerűleg és területileg gyarapodott, nemhogy a zemaztvo-agronómiát nem pótolta, de még hivatali kötelességeit se látta el maradéktalanul. Az alacsonyabb végzettségű és csökkenő számú kormányzati agronómusokra a költségvetésből jóval nagyobb összeget különítettek el, mint a nagyobb számú, magasabb képzettségű zemsztvóbeliekre (ráadásul az utóbbinál kemény feltételeket szabtak). A szervezetek nagyságának, szakmai képzettségének és az állami támogatásnak a trendjei jól kitűnnek a 10. lap adataiból.

Jefremenko, nézetünk szerint, alapvető összefüggésekre mutat rá, amikor párhuzamot von az alacsony hatásfokú földrendezési agronómiai szervezet terv- és szakszerűtlen munkája és pl. a magángazdaságok területi inkompaktsága között. Ezzel szemben a zemsztvo-agronómusok szakmai (statisztikai, számviteli stb.) elemzésekre támaszkodtak és jobban ismerték a helyi körülmé­nyeket is. Ezek után joggal vetődött fel a kormányzósági zemsztvo-gyűléseken és a szakmai fórumokon, hogy az agronómiai segítség ügyét (lásd pl. V. A. Vlagyimirszkij moszkvai zemsztvo-agronómus felfogását) anyagi vonzataival együtt át kellene adni a zemsztvóknak, illetve a társadalmi szervezeteknek.

Krivosein főhivatalát a bürokratizmus, a gyámkodó politika, a zemsztvók és a faluközösségben még benn maradt parasztok irányában a szigorú hitelezési követelmények jellemezték. Az utóbbival kapcsolatban a politikus úgy vélte, hogy a konkrét kikötésekkel meg lehet változtatni a zemsztvók magatartását és fel lehet gyorsítani a parasztok csatlakozását a magángazdálkodáshoz. 1910-ben – részben elismerve a két agronómiai szervezet párhuzamos léte hátrányait – a főhivatal legalább annyit megengedett, hogy tisztviselői csak akkor lépjenek közbe a segélyek folyósításakor, ha a zemsztvók nem tudják azokat eljuttatni a segélyezetteknek. Ezután sem következett be azonban a két szervezeti rendszer kiegyensúlyozott együttműködése, amit több tényező akadályozott. Így pl. a kormányzósági földbirtokrendezési bizottságokban, csakúgy mint a mellettük működő agronómiaiakban a zemsztvót képviselő tagoknak nem volt kellő súlyuk, amivel szemben viszont a főhivatal kötelességeiket jelentősen megnövelte. Jefremenko szerint a kormányhivatalok és a helyi önkormányzati szervek közti ellentétek magának a földreformnak az ellentmondásosságára utaltak. Mindezt maga Krivosein is megtestesítette, aki nem jutott el a centrista liberális politikáig. Mint igazi bürokrata, a főhatalmat gyakorló felső rétegeket képviselte a helyi társadalmi erőkkel és szervekkel szemben (az ún. „mi és ők” formulában), holott szavakban a fenti tényezők egységét hangoztatta. Ezek után nem meglepő, hogy a főhivatal politikája felemás volt és egyik felet sem elégítette ki.

Amikor Krivosein a társadalmi erőknek a földrendezés körzeteiben az agronómiai munkába való bevonásáról szólt, hamar rájött, hogy ez – nehezen teljesíthető, diszkriminatív feltételekkel, előre kidolgozott tervek szerinti eredmények megkövetelésével és a kormányhivatalnokok kizárólagos döntési kompetenciájával – nem lehetséges, hogy maga se „szíve szerint” beszélt. Mindenesetre az, hogy a zemsztvo-agronómia lassabban öltött kifejlett formát, lehetővé tette a központosított, inkább az állam érdekeit, mint a parasztokét képviselő, bürokratikus földrendezési szervezet átmeneti továbbélését. Ugyanakkor ez a helyzet a zemsztvókat agronómiai szolgáltatásaik fejlesztésére ösztönözte. Jefremenkonak igaza van, hogy az önkormányzatok rétegjellegük ellenére alkalmasabbak voltak az agronómiai segítségadásra, mivel jobban ismerték a helyi paraszti szükségleteket, mint a fővárosi hivatalnokok, és erre az időszakra már gazdag statisztikai anyaggal (portaösszeírásokkal, a gazdaságok költségvetésének mutatóival és éves összesítésekkel) rendelkeztek. A leglé­nyegesebbnek talán azokat a (levéltári, szakmai kongresszusi, szakzsur­nalisztikai anyagokon, kormány- és zemsztvo-szervek munkájáról való beszá­molókon nyugvó) zárómegállapításokat tarthatjuk, hogy a korszakban megjelentek azok a szakemberek, akik tudományosan megalapozott agronómiai segítséget nyújthattak a parasztgazdaságoknak. A tanulmányban ennek a szövevényes (legalább két vonulatot magában foglaló) és bonyolult folyamatnak az alakulásáról kapunk igen árnyalt képet.

 

A. V. Jefremenko: Agronomicseszkij aszpekt sztolipinszkoj zemelnoj reformi (A sztolipini földreform agronómiai nézőpontból) Voproszi Isztorii, 1997. 1. sz.,  3–15. p.

 

Kurunczi Jenő