Klió 1998/1.

7. évfolyam

Mi a keresztes háború?

Hans Eberhard Mayer 1965-ben kiadott híres könyvében (Geschichte der Kreuzzüge. Stuttgart, 1965.) a következőképpen definiálta a keresztes háborúkat: olyan háborúk, amelyeket a pápa hirdetett meg, s amelyekben a résztvevők fogadalmat tettek, és bűnbocsánatot nyerhettek. Földrajzi értelemben pontosan körülhatárolható térségre irányult, az Úr jeruzsálemi sírjának visszaszerzésére és a Szentföld feletti keresztény uralom megteremtésére. A részvétel a lelki adományok mellett világi privilégiumokkal is járhatott.

A Mayer-féle definíció tehát csak a szentföldi hadjáratokra vonatkozik, s már ezekkel kapcsolatban is több bizonytalanság mutatkozik, nem is beszélve arról, hogy a középkor folyamán számos keresztes háborút hirdettek s vezettek más területeken is. Már a keresztes háborúk kezdetének tartott clermonti zsinat felhívása sem egyértelmű. Nehéz eldönteni azt, hogy II. Orbán pápa hadjáratra történő felszólításának középpontjában a Szentföld és Jeruzsálem állt-e, vagy az egész keleti kereszténység megsegítése. Az azonban kétségtelen, hogy a keresztes háborúk egyházi, pápai kezdeményezésre indultak, a klérus határozta meg azok célját, idejét, helyét. Orbán pápa 1095. évi felhívását értelmezve természetesen nem tekinthetünk el attól a ténytől, hogy ennek időpontjában már dúlt a pápaság és császárság között az invesztitúra-harc, úgy ez a felhívás egyúttal egyházpolitikai eszköz is volt ebben a viszályban. A XI. század egyházi reformerei úgy vélték, hogy az egyháznak magának kell gondoskodni önmaga megvédelmezéséről, nem pedig a császárnak. Az, hogy a pápa személyesen viselt hadat, már a korábbi időkben is többször előfordult, tehát egyáltalán nem volt újdonság, hogy a pápaság már korábban rákényszerült saját maga megvédelmezésére. A IX–X. század folyamán a pápák gyakran voltak kénytelenek hadat vezetni az Itáliát támadó szaracénok ellen. II. Orbán clermonti felhívásában tulajdonképpen az volt az új, hogy teológiatörténeti tartalommal ruházta fel az egyház politikai céljait az invesztitúraháborúk időszakában. Eszerint a keresztes háború nem más, mint Isten akarata, amit a résztvevőknek teljesíteni kell. A hadjáratok tehát mennyei, isteni kezdeményezésre (divina inspiratione) indultak. Guibert de Nogent, középkori krónikás egyenesen arról tudósított, hogy a keresztes háború lényegében nem volt más, mint Isten cselekedete, amit a frankok (azaz a keresztesek) által hajtott végre (Dei gesta per Francos). A keresztes háború tehát újbóli szövetség Isten és ember között, miként az ó- és az újszövetség idején, s összekapcsolódott azzal az ótestamentumi harc gondolatával, melynek során az úr kiválasztott népét Izraelbe vezette s azt a földet nekik adta. A keresztes háború tulajdonképpen ezt a bibliai eseményt ismétli. A bibliai hasonlóságot az első szentföldi hadjárat számos eseménye is erősítette. A Jeruzsálem bevételét eredményező döntő támadás pénteki napon történt, és abban az órában, amikor Jézust is megfeszítették. Maguk a keresztesek valóban úgy hitték, hogy Isten az ő oldalukon harcol, sőt valójában a csatát maga az Úr vívta meg. „Valójában Isten harcolt érettünk” – írta Ademar de La Puy pápai legátus II. Orbán pápának („Verum et vere pro nobis pugnat Deus”). A keresztesek Isten hadseregeként (exercitus Dei) nyomultak be a Szentföldre. A hosszú út viszontagságai után isteni csodának, a clermonti felhívást igazoló isteni akaratnak tulajdonították a győzelmeket.

Orbán pápa már a kezdetektől Isten akaratára vezette vissza a keleti keresztény területek visszaszerzésének tervét, s ehhez saját korának egyéb eseményei is szolgáltattak kézzel fogható példákat: a XI. század második felében a latin kereszténységet követő normannok elfoglalták a szaracénoktól Szicíliát, és megindult a spanyol reconquista. Ezek a sikeres iszlám-ellenes harcok azt jelezték, hogy Isten hosszú idő után ismét pártfogásába vette a keresztényeket, akiktől korábban, bűneik miatt, megtagadta kegyelmét. Tehát ezek a harcok is Isten akaratából lettek győzedelmesek, így a keresztes háború nem korlátozódott csak és kizárólag a keleti, szentföldi akciókra. 1098-ban egy levelében Orbán pápa azt írta Huesca spanyol püspöknek, hogy „napjainkban a törökök Ázsiában, a mórok pedig Európában hadakoznak a keresztényekkel”. A XI. század végének egyházi felfogásában a keresztények bűneik miatt veszítették el a hajdani, késő római kori keresztény területeket (Közel-Kelet, Észak-Afrika, Kisázsia, Hispania), de ha Isten újra a keresztények oldalára áll, e területeket vissza lehet szerezni.

A „keresztes” eszme megjelenésével új tartalmat nyert a háború is. A korábbi teológiai felfogás szerint a háború, az ölés és gyilkolás bűn volt, ami egyházi büntetést is vont maga után. A XI. század végén azonban megjelent az igazságos, az elveszített keresztény területek visszaszerzésére irányuló, Istennek tetsző háború eszménye. Egy fél évszázaddal az első keresztes háború után, Gratianus kánonjogilag egyértelműen és világosan megfogalmazta, hogy akkor, ha egy háború Isten rendelésére folyik, az emberölés nem számít bűnnek. Az „Isten akaratából” folyó „keresztes” háborúk, területszerzések ezáltal vallási legitimációt nyertek. A keresztesek az ótestamentumi, Istennek engedelmeskedő Izrael népe utódának tekintették magukat, amikor a Szentföld visszaszerzésére indultak. A hadsereg ura maga az Isten, ő a legfőbb hadúr, s „a hadinép az ő parancsainak engedelmeskedik”. Mindenki, aki szembeszegül Isten akaratával, tehát nem akar elindulni a szent háborúba, bűnt követ el. Gratianus nyomán a kánonjog ily módon lényegében kötelezővé tette a keresztények számára a keresztes háborúkban való részvételt.

A XII. század közepétől a Szentföldön a keresztény uralom defenzívába szorult, s innentől a keresztes háború lényegében a Krisztus birodalmához tartozó Szentföld megvédelmezésére hivatott háború lett. A XIII. századra a keresztes háborúkra való egyházi felhívások már egyértelműen a pápaság napi politikai érdekei alapján történtek. II. Orbán pápának és utódainak a keresztes háborúk, akár győzelem, akár vereség következett be, a keresztény világ belső viszonyaira, politikai fejleményeire való reagálás lehetőségét kínálták.

Clermontban Orbán pápa a bűnbocsánatot csak azoknak kínálta fel, akik Jeruzsálem felszabadítására indultak. A keresztes háború így az üdvösség elnyerésére szolgáló tett, vezeklő cselekedet lett, eszköz, lehetőség volt a bűnöktől való megtisztulásra. Ezt a gondolatot különösen Clairvaux-i Bernát hangsúlyozta. Jeruzsálem elvesztését követően, amikor VIII. Gergely pápa a harmadik keresztes hadjáratra szólított fel, azt hangsúlyozta, hogy Isten próbára teszi a keresztényeket, készek-e bűneik bocsánatára vezekelni és vérüket hullatni hittestvéreikért, ahogyan Krisztus is életét áldozta az emberekért. III. Ince pápa még továbbfejlesztette ezt a gondolatot, és azt állította, hogy isten többszöri szolgálattal teszi próbára a keresztényeket, egyszeri cselekedettel nem lehet bűnbocsánatot nyerni. A keresztes hadjárat tehát lényegében fegyveres zarándoklatnak számított, azaz a keresztesek elsősorban nem átgondolt, tervszerű politikai-katonai célokat akartak megvalósítani, hanem Isten minél nagyobb szolgálata volt a cél.

Isten szolgálatára azonban nem csak a Szentföldön, hanem máshol is lehetőség nyílt, ahol az egyház felhívására katonai akciók kezdődtek. A XII. századtól a szentföldi és a hispániai pogányok elleni harc egyforma megítélésűnek számított. Az Ibériai-félsziget mórjai elleni háborút az 1123. évi I. lateráni zsinat ismerte el a jeruzsálemi „zarándoklattal” azonos értékűnek, s ezt a II. lateráni zsinat (1139) megerősítette. III. Jenő pápa a nyugati keresztények által minden fronton a pogányok ellen vívott harcát keresztes háborúnak minősítette, így az északnémet fejedelmeknek az Elbától keletre élő nyugati szláv népek elleni támadásait is. A „mennyei Jeruzsálemet”, azaz az üdvösséghez vezető utat, jó cselekedetet tehát nem csak a Szentföldön lehetett megtalálni és elnyerni, hanem minden olyan helyen is, ahol lehetőség kínálkozik Krisztus szolgálatára. A kortárs középkori német szerzők például az Elbától keletre fekvő területekről „Hierusalem nostra”-ként szóltak.

A pogányok elleni harc mellett az eretnekek elleni küzdelem is a keresztes háború rangjára emelkedett: az ilyen harc éppúgy a „mennyei Jeruzsálem” elérését eredményezte, ahogyan a palesztínai, hispániai vagy északkeleti „zarándoklat”. III. Ince pápa volt az, aki a keresztes eszmét az egyház minden lehetséges ellenfelére kiterjesztette. Már trónra lépésekor azon fáradozott, hogy új hadjárat induljon keletre, a Szentföldre, bűnbocsánatot ígért mindazoknak, akik hadba szállnak az eretnek katarok (albigensek), vagy a Szicíliában pápai jogokat fenyegető, császárpárti Markward von Annweiler ellen. De keresztes háborúnak minősült a negyedik keresztes hadjárat során Konstantinápoly elfoglalása, vagy a balti térségben folyó pogányok elleni harc is. A keresztények ellen indított keresztes háborúkat a pogányok elleni küzdelemmel összefüggésben igyekeztek legitimálni. III. Ince például azzal indokolta a Markward von Annweiler elleni hadjáratot, hogy az akadályozza a Szentföld felszabadítását és Szicília törvényes királyával, a még kiskorú, s a pápa gyámsága alatt álló II. Frigyessel szemben a szaracénokkal szövetkezik.

A keresztes háború eszménye és gyakorlata a lovagi-katonai életformát ötvözte a lelki üdvösség elnyerésének egyik hagyományos módjával, a zarándoklattal s vezekléssel. Korábban az üdvösség és az isteni kegyelem elnyerésének biztosítására lényegében egy biztos út kínálkozott, a kolostorba vonulás. Guibert de Nogent krónikás szerint a „szent háborúval” a keresztes hadjáratokkal az úr új lehetőséget és eszközt kínált az üdvösség elnyerésére. Az embernek nem kellett immár szerzetesként elfordulnia a világtól, hanem minden társadalmi rétegbe tartozó személy a kereszt felvételével elnyerhette Isten kegyelmét. Guibert de Nogent vélekedése szerint az üdvösséget kétféle úton lehet elérni: szerzetesként, kolostori élettel (militia spiritualis) és keresztesként (militia saecularis): „az üdvösség elnyeréséhez egy szerzetesnek nem kell keresztes háborúba mennie, egy keresztesnek pedig nem kell kolostorba lépnie”. A militia saecularis és a militia spirituaris közötti különbség így feloldódott a militia Christi fogalmában. A keresztes háború lehetőséget, önálló utat kínált a laikusok előtt az üdvösség elnyerésére, s új, megbecsült és biztos státust a világban.

A keresztes háború eszméje és gyakorlata szorosan összekapcsolódott a gregoriánus egyházreformmal, amikor a világi hatalomtól függetlenedő egyház saját intézményt hozott létre saját irányítása alatt, olyat, amely a keresztény világ minden tagját képes volt összefogni. Mindez a laikus társadalom megítélésében is jelentős változást eredményezett. A korai középkorban az egyházi felfogás szerint a laikusok alapvetően Isten előtt bűnösek, a bűnöktől csak az egyházi rendhez tartozók mentesülnek, különösképpen a bűnös világtól elforduló szerzetesek. A gregoriánus reform és a keresztes háborúk gyakorlata azonban jelentősen megváltoztatta ezt a képet. A reformok idején a laikus életformákat és foglalkozásokat az egyház igyekezett vallási tartalommal felruházni és az egyházhoz kapcsolni. Különösen a katonai-harci értékeket valló, és aszerint élő lovagi-nemesi rétegeknél vált ez leginkább nyilvánvalóvá. A lovagok úgy nyithattak utat az Égi Birodalomba, ha éppenséggel eredeti foglalkozásukat folytatják és hadakoznak, csak most már ezt az egyház érdekében és irányítása alatt kell megtenniük. A gregoriánus reform és a keresztes háború így vallásos burokba vonta a lovagi életformát, amely így igen messzire került az eddigi laikus életviteléhez kapcsolódó megítéléstől. A nyugati nemesség és lovagság a középkorban mindvégig azért tartotta életben a keresztes háború eszményét, mert rangja és helyzete ezáltal vallási tartalmú, különleges státusú lett. Míg a gregoriánus reform a királyi méltóságot megfosztotta szakrális jellegétől, a harcosok és nemesek napi feladatát, a fegyverforgatást spirituális méltósággal, ranggal ruházta fel. A laikusok egyházi megítélése tehát a korai középkorhoz viszonyítva radikálisan megváltozott.

II. Orbán pápa Clermontban nemcsak keresztes háborúra szólított fel, hanem a gregoriánus reformot is továbbvitte. Elődjéhez, VII. Gergelyhez hasonlóan, fő célja az egyház függetlenítése a laikusok, azaz a világi hatalom befolyása alól. Ennek elkerülése érdekében született meg az a döntés, hogy a jövőben egyetlen klerikus sem tehet hűbéri esküt világi személy előtt, tehát egyetlen egyházi sem állhat laikus személy fennhatósága alatt, sőt éppen fordítva, a világiakat kell az egyház szolgálatába állítani. A keresztes háborúkkal a nyugati lovagság új, szakrális legitimációt nyert: fegyveres szolgálatukat nem egy-egy hűbérúr parancsára, hanem Krisztus fennhatósága alatt végzik. A lovagságnak és a nemességnek vallási-egyházi tartalommal telítődő funkciója révén társadalmi státusza is felértékelődött a királyi hatalommal szemben. Mivel a királyi méltóság szakrális szentsége megszűnt, maguk az uralkodók is egyre nagyobb aktivitást mutattak az egyház által újonnan felállított szentségek elnyerésére, azaz a keresztes háborúkban való részvételre, s ily módon, de facto megerősödött a pápaság vezetőszerepe. A Szentszék által többször is kiátkozott IV. Henrik német-római császár például 1102-ben azt tervezte, hogy Jeruzsálembe zarándokolva részesedhet a keresztesek bűnbocsánatában és szentségében. A második vagy harmadik keresztes hadjáratban pedig már egy sor jelentős európai uralkodó vett részt.

Ernst-Dieter Hehl: Was ist eigentlich ein Kreuzzug? (Mi tulajdonképpen a keresztes háború?) Historische Zeitschrift, Band 259, Heft 2 1994. 297–336. o.

Pósán László