Klió 1998/1.

7. évfolyam

Zodiákus és világrend

 

A mainzi Zabern kiadó kitűnő kultúrtörténeti sorozatának (Kulturgeschichte der antiken Welt) 54. kötete az állatöv (zodiákus) csillagképeinek antik ábrázolásaival és azok jelentésével foglalkozik. Az egész égboltot beborító csillagok és csillagcsoportok között ez a 12 csillagkép különös jelentőségre tett szert már az ókorban, és a különféle horoszkópkészítéseknek azóta is kiindulópontját képezi. Mi a magyarázata ennek a megkülönböztetett figyelemnek? Az, hogy a Föld legfeltűnőbb fényforrásai, a Nap és a Hold, valamint az öt bolygó, melyeket az ókorban ismertek, a Földről megfigyelhető mozgásuk során ennek a 12 csillagképnek az érintésével teszik meg évenkénti útjukat. Ebből alakult ki az a képzet, hogy ezek a csillagképek egy pályát, a Földet körbefutó útvonalat képeznek, és mintegy ezen haladnak az említett égitestek.

Az állatöv csillagképeinek kiváló kutatója, Hans Georg Gundel (nem tévesztendő össze az antik asztrológia kutatójával, Wilhelm Gundellel) ennek a különleges csillagcsoportnak a kialakulását és az antik kultúrákban játszott szerepét közérthetően, de ugyanakkor igen szakszerűen mutatja be. Hosszú bevezetőjében (30 oldal) a csillagászati, mitológiai és asztrológiai alapfogalmakat magyarázza meg. Már az első alapfogalomnál kiderül, hogy erre mennyire szükség van. Az eredeti görög elnevezés, a zódiakosz küklosz állatövként (Tierkreis) való fordítása valójában téves. A zódia ugyanis nem állatokat, hanem élőlényeket jelent, minthogy a csillagképek elképzelt formái között az állatok mellett emberek és keveréklények is előfordulnak. Ez alól csak a mérleg kivétel, de ezt is szívesen ábrázolták egy mérleget tartó alakkal együtt.

Az antik írott források áttekintése után a kötet gerincét az antik ábrázolások vizsgálata alkotja (100 oldal). Ezek nagyobb csoportjai a következők: a gyűrűformájú öv ábrázolása az egyes képek nélkül; valamennyi képpel; az egyes jegyek ábrázolása (utóbbi csak válogatásszerűen). A teljes zodiákus ábrázolások további csoportosítása részint formájuk (kör, félkör, fríz), részint az őket hordozó emlékek (dombormű, mozaik, kerámia, érem, gemma) alapján történik. Az ezeket követő összefoglalás az ábrázolások alkalmazásából levonható következtetéseket tartalmazza. A kötet legterjedelmesebb részét (140 oldal) az elsősorban a szakembereket érdeklő katalógus képezi, melyben 520 ábrázolás adatai és tömör leírása található. A szakszerű felszereltséget még különféle szempontú mutatók is biztosítják.

Mi teszi indokolttá, hogy egy zodiákusról szóló könyv az antik ábrázolások vizsgálatára épüljön, hiszen a csillagászat az ókori keleti birodalmakban született meg? Ez igaz, de az Európában ismert és használt 12 csillagkép kánonja a hellenisztikus görög világban alakult ki. Az egyes képeknek lehettek keleti, egyiptomi előzményei, de az antropomorf jegyek, mint a Szűz, a Vízöntő, a Mérlegtartó egyértelműen görög eredetre mutatnak. A csillagképekbe beleképzelt alakok eredetének magyarázatára a görög mitológia történeteit használták fel, pl. a kost a Phrixoszt és Hellét megmentő, a bikát az Európét elrabló állattal, az ikreket Kasztorral és Polüdeukésszal azonosították.

A 12-es szám nem volt véletlen, összhangban állt a 12 hónappal és a 12 olümposzi istennel. A csillagképeknek és pályáiknak éggömbön (globus) történő elhelyezését asztronómiai tanulmányai során Eudoxosz már a Kr. e. IV. század első felében alkalmazta. A zodiákus Kr. e. IV. századi közismertségéről egy komédiatöredék tanúskodik. Eszerint egy lakomán az asztalra terített étkek az állatöv alkotóiból álltak: halból, kosból, skorpióból, mellettük a csillagokat félbevágott keménytojások képezték. (Ezt az ötletet később Petronius is felhasználta Trimalchio egyik terítékének leírásánál.) A 12 kép végleges rendje azonban csak a Kr. e. II. században alakult ki, eltérés ezután legfeljebb abban fordult elő, hogy balról jobbra vagy jobbról balra követték-e egymást.

A zodiákus rendjének kikristályosodását a görög asztronómia fejlettsége és szilárd geocentrikus világképe segítette elő. Ehhez hozzájárult az asztronómia azon törekvése, hogy a bolygók pályáit meghatározza, de méginkább az asztrológia egyre szélesebb körű elterjedése. Ennek alapgondolata az volt, hogy szoros összefüggést feltételezett a makrokozmosz (világmindenség) és a mikrokozmosz (egyén és környezete) között oly módon, hogy az előbbi pillanatnyi állapota kihat az utóbbi egész sorsára és történéseire. Ez a gondolat nem babonás elképzelésekben testesült meg, hanem filozófiai tanításban (ld. platonizmus). Eszerint a lélek az égből ereszkedik alá az emberi testbe, tehát magával hozza égi meghatározottságát (ez az alapja a születési asztrológiának). A halál után oda is tér vissza, ennek alapján alakulhatott ki a lélek csillaggá változásának képzete (pl. Caesar, Augustus esetében). Az égben folytatódó örök életben való hitre utalhatnak a szarkofágokon megjelenő zodiákus ábrázolások.

A csillagképek emberre, természetre gyakorolt hatásával az antik szerzők (Manilius, Ptolemaiosz, Firmicus Maternus) részletesen foglalkoztak. Manilius a zodiákus jegyeinek az emberi testrészekkel való összefüggését le is írja (malothésia), pl. a fejet a kos, a szívet az oroszlán, a nemiszervet a skorpió uralja. Ez a gondolat a középkorban különösen népszerű volt, ekkor alakult ki az ún. „állat­övjegy-ember” (homo signorum) ábrázolása, odarajzolva az emberi testré­szekhez a megfelelő csillagképet (ez az alapja a gyógyító asztrológiának). A csillagképeket a földi eseményekkel is összefüggésbe hozták, belőlük követ­keztettek az időjárás alakulására, a vállalkozások kimenetelére. Ebből alakult ki a cselekvési asztrológia, melyet fontos döntések előtt (utazás, házasságkötés stb.) alkalmaztak.

A zodiákusnak tulajdonított hatásokból érthető, hogy ábrázolása miért oly gyakori. Legáltalánosabb jelentése a világrend volt, és mint ilyen, a világrendet biztosító istenség vagy isteni személy (koszmokrátor) jelvényévé vált. Ilyen értelemben jelenik meg egyes istenek, pl, Zeusz-Szarapisz, Mithrasz, az epheszoszi Artemisz, Aión vagy a római császárok ábrázolásain. A rend biztosítja az aranykori állapotokat: a boldogságot (felicitas) és az örökkévalóságot (aeternitas). Ilyen értelemben leginkább a pénzérméken fordultak elő. A magánvallásosságban amulettként használták a zodiákust vagy annak egyes jegyeit, leggyakrabban gemmákon, miként manapság nyakláncok függőin.

A vallásos, misztikus jelentés mellett gyakorlati vagy asztronómiai ismere­teket is szolgálhattak a zodiákus jegyei, mindenekelőtt a naptárakon, melyeken a hónapokat jelölték velük. Ezek kisméretű, terrakottából vagy fémből készült változatai akár zsebnaptárul is szolgálhattak, és nélkülözhetetlen kellékek voltak a mezőgazdasági munkák idejének meghatározásában. Hasonlóan praktikus célt szolgált a napórákon előforduló ábrázolásuk. Valószínű, hogy az épületek falán, szobák mennyezetén megjelenő zodiákusok egy része elsősorban dekoratív funkciót töltött be.

Kedveltségüket mi sem bizonyítja jobban, minthogy az egyébként figurális ábrázolásoktól tartózkodó zsidó vallás is alkalmazta őket. A IV–VI. századi palaesztínai zsinagógák mozaikpadlóin (leghíresebb a Beith Alpha-i) előfordulnak a köralakban elrendezett állatövi jegyek, mellettük az egyes hónapok héber nevével. A képek tehát aligha szolgáltak másra, mint a hónapok jelölésére, az ábrázolás egésze pedig az év körforgását jelképezte. Hasonló jelentésben vette át a keresztény művészet is a csillagképek ábrázolásának antik ikonográfiáját, és kapcsolta össze a saját szimbolikájával. Ennek legmonumentálisabb késő antik példája Gaza városának fürdőjében volt látható. Részletes leírását a Iustinianus kori gazai Johannésztől ismerjük. A görög mintára ábrázolt égbolt középpontjában kereszt van, szélein pedig keresztet tartó arkangyalok.

A nagyszerű kultúrtörténeti áttekintés és a gazdag katalógus mellett a kötet további értékét jelenti még az óriási képanyag: 257 fekete-fehér és 12 színes ábra. Ezek között rajzos rekonstrukciók és középkori kódexillusztrációk is szerepelnek. Ez utóbbiak bár az antik mintákat követik, mind több új elemmel is keverednek, és elvesztik egykori mitológiai, vallási tartalmukat.

 

Hans Georg Gundel: Zodiakos. Tierkreisbilder im Altertum. Kosmische Bezüge und Jenseits­vorstellungen im antiken Alltagsleben. (Zodiákus. Állatövképek az ókorban. Kozmikus vonatkozások és túlvilágelképzelések az antik mindennapi életben.) Mainz 1992. 358 p.

 

Gesztelyi Tamás