Klió 1998/1.

7. évfolyam

Olaszok Venezuelában

 

A Giovanni Agnelli Alapítvány könyvkiadója az olasz, az európai és az Európán kívüli társadalmak és kultúrák tanulmányozásán belül megkülönböz­tetett figyelmet szentel az Olaszországon kívüli, olaszok által lakott területek vizsgálatának, azaz az olasz emigrációnak. A témában a következő könyveket adta már ki: Olasz eredetű népesség az Egyesült Államokban; Olasz eredetű népesség Argentínában; Olasz eredetű népesség Brazíliában; Az olasz-amerikaiak a 80-as években; Olasz-ausztrálok. Az olasz eredetű népesség Ausztráliában; Az olasz emigráció és a modern Uruguay kialakulása; Az olaszok szerepe Chile fejlődésében. A jelen mű magyar címe: Olasz jelenlét Venezuelában, szerzője a Caracasi Központi Egyetem földrajz tanszékének oktatója.

A Bevezetőben a szerző érzékelteti, hogy a közel öt évszázados olasz jelenlét – melyben olasz hittérítők, felfedezők, utazók bukkannak föl – méginkább hangsúlyozza a csak spanyolok által képviselt latin karaktert. Az olasz emigráció „döntő tényező volt a termelői struktúrák és a városi–vidéki területek modernizációja szempontjából”.

Venezuela és Európa első találkozása 1498-ban történt, Kolumbusz ebben az esztendőben érte el partjait. Őt követte – néhány hónap múlva – A. Vespucci, aki Velence (olaszul Venezia) emlékére nevezte el az ország nyugati vidékének egy részét Venezuelának. 1498 és 1810 között – a spanyol gyarmatosítás alatt – főleg olasz férfiak jöttek ide, akik többirányú kereskedelmi kapcsolatokat építettek ki más nemzetiségű kereskedőkkel. Jelentős volt ugyanebben a korszakban az olasz misszionáriusok és világi emberek szellemi és tudományos tevékenysége, valamint olasz származású hazafiak részvétele a helybéli függetlenségi harcokban. Az ún. kőolaj kitermelési korszakban (1830–1926) az olasz bevándorlók keveredtek a helyi kreolokkal. Már az első bevándorlók képesek voltak arra, hogy részt vegyenek a vezetői és vállalkozói szféra tevékenységében, s a következő generációk munkáját valamelyest megkönnyítették. Az olasz bevándorlás Venezuelában az 1900-as évek elején kulminált, s lassan le is zárult, méghozzá úgy, hogy ma már a venezuelai olaszok a társadalmi és gazdasági élet minden területén komoly pozíciókban vannak.

Az egyes fejezetek részletesen tárgyalják a venezuelai  olasz jelenlét állomásait, jellegét, az ország életébe vitt változásokat. Így megtudhatjuk, hogy Kolumbusz nagy figyelmet fordított a helyi és a más vidékekről származó erőforrásokra, a bennszülöttek pedig információkat szolgáltattak az aranyról. A spanyol gyarmatosítás alatt az olasz hatás a kitermelő szférában, a kereskedelemben, a kézműves és az építészeti munkákban, tervezésekben nyilvánult meg. A bevándorolt olaszok kellemes benyomásokkal számoltak be a tájakról, a bennszülöttek ártatlanságáról. Az olasz jezsuiták pedig a helyi nyelvjárásokat tanulmányozták, s a XVII–XVIII. században már olasz könyveket is találunk a caracasi kollégiumokban. 1810–1830 között – a venezuelai függetlenségi mozgalmak idején – az olasz kultúra termékenyítőn hatott ezen mozgalmak vezetőire. S talán a legnagyobb megtiszteltetés, ami a már függetlenné vált Venezuelában egy bevándorolt olaszt érhetett: a Függetlenségi Nyilatkozat megszerkesztését két olasz leszármazottra bízták; az általuk megalkotott szöveget el is fogadta a Nemzetgyűlés. 1830–1926 között a venezuelai hatóságok támogatták az európai bevándorlást, de főleg az angolokat, franciákat, németeket fogadták szívesen. A bevándorolt olaszok számára így csekély lehetőség maradt. 1903-ban, a feszült nemzetközi helyzet a bevándorlók helyzetének erős kontrollját vonta maga után Venezuelában. Az olaszok akkoriban Latin-Amerika más vidékeit keresték fel.

Mivel foglalkoztak az első nagyobb bevándorlási hullámmal érkezett olaszok Venezuelában? A XIX. században és a XX. század elején letelepedett olaszok kereskedtek, kávéházakat, éttermeket, szállodákat tartottak fönn. Leszármazottaik kulturális mozgalmakban vettek részt, kulturális egyesületeket látogattak, zenekari koncerteket rendeztek, helyi újságokat adtak ki, felolvasóesteket szerveztek... Általában véve, e korszak venezuelai olaszai nem rendelkeztek jelentős tőkével, nem voltak kapcsolataik a szülőhaza vállalataival. Ilyen jellegű kapcsolatok majd csak 1920–1930 között alakultak ki az anyaországbeli gyárak és a venezuelai olasz cégek között.

1926-tól radikális változások mentek végbe a venezuelai gazdaságban. A kőolajból származó bevételek minden más bevételt felülmúltak. Ez azzal járt, hogy a mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkozó európai bevándorlók száma óriási mértékben csökkent. De a hatóságok az ezekben az esztendőkben kiélesedő társadalmi helyzet súlyosbodásától is tartva, roppant körültekintéssel kezelték a bevándorlást; féltek ugyanis, hogy anarchista elemek áramlanak be az országba. Az 1940-es évek második felét kellett megvárni ahhoz, hogy az ország ismét liberálisabb bevándorlási politikát kezdeményezhessen. Ennek eredményeképpen 1958-ig jelentősebb olasz bevándorlási hullám zajlott le. Viszont 1958 után – a feszült helyzet miatt – sok olasz tért vissza hazájába, ahol a közös piaci társulás a gazdasági helyzet javulását hozta magával Olaszországban is.

Az 1950–60-as években a venezuelai olaszok közül sokan működtek közre abban a gazdasági folyamatban, amelynek célja az volt, hogy az addig importált árukat a belföldi – venezuelai – ipar által gyártott áruk váltsák fel. E folyamat során azután az ipari szektorban jelentős olasz vállalkozói réteg is kialakult, elsősorban az élelmiszer-, a cipő-, ruházati, bútor-, ékszer- és játékiparban. Az olaszok általában a kis- és középvállalkozásokban jeleskedtek, de néhány területen nagyobb csoportokat is létre tudtak hozni, így pl. az építőiparban. Az olasz Eni venezuelai tevékenysége 1967-ben kezdődött, s aktívan részt vett az ország kőolajvegyészeti iparában és szénbányászatában. Az ugyancsak olasz Iri is jelentős mértékben vesz részt venezuelai ipari tevékenységekben. Nagy fellendülést hoztak az utóbbi évtizedek a letelepedett olaszok életében: nőtt a szakmai felkészültségük, bővültek gazdasági és technikai ismereteik, mindez lehetővé tette és teszi, hogy a gazdasági szféra legmagasabb köreiben is helyet vívjanak ki maguknak, így a pénzügyi szférában, vagy az oktatás különböző szintjein, egészen az egyetemi tanárságig.

Érdekesen alakult az olaszok venezuelai kulturális terjeszkedése. Régóta léteznek olasz nyelvű általános iskolák. 1936-ban az Olasz Kereskedelmi Kamara megnyitotta Caracasban az első olasz iskolát. Az Olasz Kulturális Intézet terjeszti az olasz nyelvet és kultúrát. Több olasz hittérítő rend is régóta tevékenykedik az országban. Caracasban két olasz nyelvű lapról számol be a szerző. 1951-ben a Publicidad Caracas, 1969-ben a Radio Tropical nevű rádióadó szórt olasz nyelvű műsort, ma pedig két másik adó sugároz olasz nyelven. Aktív az olasz jelenlét a könyvkiadásban, a zenei életben. Az olaszok társadalmi beilleszkedését a XIX. század végén az Olasz Vöröskereszt, illetve az Olasz Testvériség Társasága segítette, majd 1938-ban Caracasban megalapították az első Olasz Házat, amely kulturális tevékenységet fejtett ki. 1964-ben szintén Caracasban létrehozták a Venezuelai Olasz Központot, de másutt is működnek olasz klubok, körök, szövetségek.

Ami az olasz állampolgárságot illeti, el kell mondani, sokan a bevándorolt olaszok leszármazottai közül megmaradtak olasz állampolgárnak; ebben nem az van, mondja a könyv szerzője, mintha magát a beilleszkedést utasítanák vissza, hanem inkább olasz nemzeti identitástudatukat kívánják megőrizni. Az eredeti állampolgárságukat megőrzött olaszoknak az alkotmány biztosítja jogaikat, például  – többek között - részt vehetnek a helyhatósági választásokon is. A két ország közötti hivatalos kapcsolatok pozitívaknak tekinthetők, mint pl. a fémkohászatban, kőolaj-vegyiiparban, aluminiumiparban, hajóépítésben.

A fentiekben vázolt témákon belül a szerző részletesen  tárgyal és bemutat sok érdekes adatot. Említsünk meg ezek közül néhányat! A venezuelai helységnevek olasz eredete; az ország különböző vidékeinek (tengerpart, belső területek...) olaszok általi betelepítése; a XVI. századi rabszolgaság megjelenése, az olasz misszionáriusok származása, tevékenysége Venezuela különböző területein, hogyan éltek...; a XIX. századi bevándorlás helyzete, a fogadóhelyek, elhelyezési feltételek; a különböző, ismertebb olasz bevándorolt családok szerepe; az olaszok hatása a kézművesség és a kisipar fellendítésére; a XIX–XX. században olasz szerzők irodalmi tevékenysége, a szerzők ismertetése; a kávékereskedelem fellendítése és fejlődése; a kikötői és a fővárosi kereskedelem jellemzői a cégek nevének felsorolásával; a latifun­diumok napszámosai, olaszok kertgazdálkodása, a selyemhernyó-tenyésztés, kávéültetvények elterjedése; olaszok Venezuela XIX. századi feltárásában, feltérképezésében; olajmezők feltárása, ebben az olaszok részvétele; stb.

A könyv végén a következő, a gyors tájékoztatást segítő kiegészítő fejezetek találhatók: 1) időrendi táblázat 1498-tól 1990-ig; 2) szótár és szómagyarázat; 3) bibliográfia; 4) névmutató; 5) helységnévmutató. Óriási adatbázissal és dokumentációval elkészített műről van szó. Érdekessége, izgalmassága az, hogy egy nép – jelen esetben az olasz – egy részének idegen világban (itt, a tengeren túli világban) átélt történelmét, viszontagságait, a mai roppant fontos hatását mutatja be olymódon, hogy a befogadó ország történelmét is érinti. Mindezek eredményeképpen és alapján, haszonnal forgathatják azok, akik az olasz emigrációval, a venezuelai történelemmel, kultúrák érintkezésével, egymásra gyakorolt hatásával, nemzetközi gazdasági kapcsolatok létrejöttével és fejlődésével, egyáltalán: új nemzetek kialakulásával, fejlődésével foglal­koznak. A rengeteg bibliográfiai adat, táblázat, térkép a pontosabb tájékozódást, továbbá a kutatásokat segíti.

 

Pedro Cunill Grau: La presenza italiana in Venezuela (Az olaszok jelenléte Venezuelában). Edizioni della Fondazione Giovanni Agnelli. Torino, 1996. 532 o.

 

Kun Tibor