Klió 1998/1.

7. évfolyam

Nemzet és társadalom Németországban (XIX–XX. század)

Hans Ulrich Wehler, a német társadalomkutatás doyenjének 65. születésnapja alkalmából állították össze barátai és tisztelői a most megjelent történelmi esszékötetet. A könyvben elsősorban a „Sozialgeschichte” mellett elkötelezett történészek, az úgynevezett bielefeldi történeti iskola képviselői kapnak szót. A témájuk szerint rendkívül szerteágazó esszék három fő területet érintenek: I. a német nemzettudat problémáit; II. a német társadalom XIX. és XX. századi kríziseit és konfliktusait; III, a történettudomány jelenlegi helyzetét.

I. Az 1980-as évek végének politikai és társadalmi változásai a nemzet, az állam és a polgári társadalom fogalmait új megvilágításba helyezték; bebizonyosodott, hogy ezek a hatalomért és az adott politikai-szociális rendszer önértelmezéséért folyó harc konfliktusainak eredményei, és csak időleges konszenzust tükröznek. A definíciók, fogalmi keretek gyakran változnak és a problémák súlypontja is áthelyeződik: tíz évvel ezelőtt Németországban arról vitatkoztak, hogy vajon a két német állam egy nemzetet alkot-e, ma sokkal inkább az a kérdés aktuális, hogy az egyesített Németországban egy vagy két társadalom létezik-e.

A nemzeti kérdés azonban az újraegyesítés után sem veszített aktualitásából. A megoldatlan belső egység, az európai integráció, a multikulturális társadalom, az állam-, Európa- és nemzettudat harmonizálása újabb és újabb kihívásokat jelentenek a változó nemzeti identitás számára. A kötet szerzői különböző nézőpontból kutatják a német nemzeti probléma történelmi gyökereit. James J. Sheehan kronológiailag elemzi a nemzeti identitás kialakulásának fázisait. A történeti fejlődést vizsgálva kiemeli az egységes nemzetállam hiányát, és a nemzetet egy imaginált közösségként határozza meg. Véleménye szerint a nemzeti eszme erőssége abban rejlik, hogy képes a kis közösségek belső tapasztalatát egy személytelen társadalom méreteire kiterjeszteni. Egyes nemzetek támaszkodnak a lokális közösségek és a család nyújtotta kötelékekre, másoknak azonban először azokat az intézményeket kell létrehozniuk, amelyekből a nemzet fogalma konstruálható. A nacionalizmus politikai ideálja a nemzet és az állam egységét, tehát az elképzelt és az állampolgári közösség identitását hangsúlyozza; Németország esetében ez az egység sokáig nem valósult meg. Amikor a bismarcki nemzetállam létrejött, a nemzeti és állami lét között feszülő ellentmondás még nyilvánvalóbbá vált. A nacionalisták a közösségi érzést fegyverként használták fel azok ellen, akik szerintük a valódi, magasabb elképzelt közösség és a tiszta nemzetállam útjában álltak. Mindenesetre a nemzeti attribútum Németországban mindvégig erősen etnikai és kulturális tényező maradt.

Dieter Langewiesche a kulturális nemzetképződés sajátosságaira és korlátaira hívja fel a figyelmet. A föderatív nemzettudat korai kifejeződései a birodalom alapítása előtti évtizedben a nemzeti ünnepek voltak. Langewiesche bemutatja ezek lefolyását, szerepét és külön kitér a nemzeti szimbólumrendszerükre. Egy városon kívüli, külön erre a célra elkerített területen gyűltek össze a polgári lövész, tornász és dalárda egyletek képviselői. Ezek gyakran a szomszédos Belgiumból, Hollandiából és Svájcból is érkeztek, s az egész nemzetet hívatottak reprezentálni. A kereszt alakú ünnepi csarnok, a Germánia-emlékművek és a történelmi játékok elengedhetetlen részei voltak az ünnepségnek. Az ünneplő-nemzet a nép fogalmát kulturális normaként, és nem szociális kategóriaként értelmezte, emiatt az alsóbb néposztályok ezekre az ünnepségekre nem nyerhettek bebocsátást. Számukra az ezzel egyidőben megrendezett hagyományos évi vásár jelentett szórakozási lehetőséget. A közös történelmi emlékezet a nemzeti emlékművekben is manifesztálódott. Langewiesche érdekes összehasonlítást végez a XIX. század eleji Germánia-alakoktól a Bismarck korabeli katonaportrékon át az első világháborús hősi emlékművekig. Végül utal a nemzetképződés legfontosabb korlátaira is: a német nemzeti eszme elsősorban városi képződmény volt, döntő részben protestáns hatás jellemezte és a férfiak jogait és eszméit tükrözte.

Hans Mommsen a nemzetiszocializmus által lejáratott nemzetfogalom újraértelmezési lehetőségeit vizsgálja a Hitler elleni német ellenállás vezetőinek gondolatai tükrében. A korai oppozíció (Carl Goerdeler, Ulrich von Hassel, Ludwig Beck és Johannes Popitz) még nem lépett túl a konzervatív nemzeti államhatalom tradícióján. Ellenzékiségük abból fakadt, hogy úgy látták, a hitleri háborús vezetés hübrisze veszélyezteti a rendszer kezdetben elért politikai sikereit. A későbbi ellenállók és összeesküvők (Helmut James von Moltke, Peter Yorck von Wartenburg, Claus Schenk von Stauffenberg és Adam von Trott zu Solz) belátták, hogy a vereség elkerülhetetlen feltétele Európa fennmaradásának. Ők az új berendezkedést a nyugati keresztény kultúra alapjaira támaszkodó összeurópai kooperációban képzelték el, s így felvetették a vám- és pénzügyi unió, egy közös bíróság és az európai állampolgárság gondolatát is. Elképzelésük, mely szerint a nemzetállamokat nagy önkormányzatokká kellene átalakítani, bizonyos tekintetben a régiók Európája gondolatot is megelőlegezte. Az összeurópai kooperációtól azt remélték, hogy az konstruktív beleszólási jogot, az autonómia bizonyos fokát nyújtja majd a németek számára. Bár ezek a remények nem váltak valóra, mégis hozzájárultak ahhoz, hogy megkönnyítsék 1945 után Németország beilleszkedését az új európai rendszerbe.

Klaus von Beyme esszéje a nemzeti identitás útjait, lehetőségeit járja végig a korai nacionalizmustól az alkotmányos patriotizmusig. A nacionalizmusban Beyme a modernizációval párhuzamosan jelentkező olyan jelenséget lát, mely a tradicionális állami, vallási és politikai legitimitás erodálásával keletkezett. A felvilágosodás patriotizmusa még a felvilágosult abszolutizmus ideológiája szerint jött létre, és több kozmopolita elemet is tartalmazott. Később a politikai pártok megalakulása után egyre nagyobb hangsúly esett a nacionalizmus kizáró jellegére. A kulturális nemzetfogalom, amely eredetileg az értelmiségi réteg számára jelentett vigaszt a nemzetállam hiánya miatt, radikalizálódott és politikai tömegmozgalom kiindulópontjává vált.

Beyme megkísérli tipologizálni a különböző német politikai rendszerek legitimitási alapjait. A jogállamiság kiépülését a nemzetállam, a demokratikus állam és a jóléti állam megteremtése követte. Megállapítja, hogy ezt a négy legitimációs forrást csak az NSZK-nak sikerült kellő mértékben összhangba hoznia. A második német köztársaság a nemzeti eszmét a demokrácia és a szabadság értékeivel próbálta összekötni, s a politikai nacionalizmusról lemondva megkísérelt egy republikánus nemzeti érzést kialakítani. A hatvanas évek fiatal értelmisége azonban a negatív történelmi tapasztalatokkal terhelt nemzeti kérdést teljes mértékben ki kívánta kapcsolni a posztnacionális azonosulási mintákat és értékeket előnyben részesítve, egyesek a nemzetállamok létjogosultságát is megkérdőjelezték. E folyamat eredményeképpen – főleg baloldali körökben – kialakult egy olyan posztnacionális alkotmányos patriotizmus, amelyben az egyetemes értékek, a szabad demokratikus berendezkedés, az alkotmány elsőbbséget élveztek a partikulárisnak ítélt nemzeti értékek és érdekek felett.

Beyme szerint a legitimitás bázisai az európai egységesülési folyamat felgyorsulása miatt már régen túlléptek a szűk nemzetállami kereteken, és ennek a változásnak az alkotmányos patrióta beállítottság, azaz a jogállamiság, a pluralizmus, az alapvető emberi jogok biztosítása felel meg a leginkább. Óva int azonban attól, hogy ez egy újabb német, ezúttal posztnacionális „Sonderweg” vagy misszió kiindulópontja legyen, hiszen a nemzeti attribútumokról, a történelmi, kulturális és geopolitikai sajátosságokról való lemondás is veszélyeztetheti az egészséges nemzeti tudat kialakulását. A nemzet identifikációs faktorként azonosulási mintával szolgál, a demokratikus nemzetállam pedig továbbra is a polgárjogok őrzőjeként, valamint a döntéshozatal fórumaként működhet.

Jürgen Habermas, aki maga is a posztnacionális identitás híve volt a nyolcvanas évek elején, szintén hangsúlyozza egyrészt a nemzeti értékek, másrészt a jogállamiság és a demokrácia közötti egyensúly megteremtésének fontosságát. Filozófiai nézőpontból tekint vissza a népszuverenitás eszméjére, amely szerinte egyaránt magában hordoz etnonacionális és államjogi értelmezési lehetőséget. A nyelvi és leszármazási közösségben, valamint a narratív módon konstruált történelmi vagy sorsközösségben gyökerező nemzeti identitás egyidejűleg záloga lehet a republikánus szabadságjogok jövőbeli megvalósításának.

Habermas felteszi a kérdést, hogy a nacionalizmus milyen mértékben előfeltétele és velejárója a demokratikus folyamatnak, azaz az állampolgári lojalitás a tradíciókban, a kultúrában vagy a demokratikus intézményekben gyökerezik-e. A prioritás kérdését két eltérő filozófiai tradíció bemutatásával kísérli megválaszolni. A Carl Smidt nevével fémjelezhető irányzat szerint a nemzeti demokrácia, azaz a nemzet állami megtestesülése már önmagában garancia az individuális szabadságjogokra. E felfogás szerint az egyén szabadsága kollektív-etnikai-vérségi fogalom lesz és a nemzet lép fel közvetítőként a jogállam és a demokrácia között. A demokratikus önmeghatározás ezen ismérvei szerint az azonos jogokra való alapvető igényét egyetlen állampolgár sem tudja a nemzeti kontextuson kívül, vagy attól függetlenül érvényesíteni.

A privát szférától elkülönített és kizáró jellegű szubsztanciális népi demokrácia ellentétben áll a természetjogi értelmezés demokrácia felfogásával. A rousseau-i megfogalmazás a nép és a nemzet fogalmát felcserélhetőnek tartja; az alapjogok a társadalmi szerződés produktumai, s a demokratikus törvényhozás jogi intézményesülésében gyökereznek. Ezt megelőző, kulturális homogenitásra épülő alapkonszenzusra így nincs szükség, hiszen a demokratikus akarat- és véleménynyilvánítás folyamata akár idegenek között is lehetővé teszi a normatív megegyezést. Kant és Rousseau a minden polgárt egyaránt magában foglaló demokratikus törvényhozás és intézményrendszer prioritását hangsúlyozzák. A külső függetlenség, a nemzet szabadsága annyiban fontos, amennyiben az egyén szabadságjogának biztosítékul szolgál.

Habermas rámutat az e gondolatokban rejlő veszélyekre. Ezek szerint ugyanis csak egy homogén – vagy önmagát homogénként definiáló – népnek lenne joga a nemzeti létre. Ez a valóságban ahhoz vezet, hogy egy nemzet számára mindenféle önértelmezésnél fontosabb lesz az a tényleges hatalomnak a biztosítása, amivel a határait kontrollálni képes. Habermas ugyanakkor felhívja a figyelmet a természetjogi tradíció hiányosságaira. Tagadja, hogy a társadalmi érdekek etnikai és morális szempontjai minden esetben közös nevezőre hozhatók a politikai akaratnyilvánítás során. Túlságosan leegyszerűsítettnek véli az egyénekről alkotott képet: a nemzeti identitás kialakulásában döntőnek találja a nevelési folyamat, az interperszonális kapcsolatok és a szociális miliők szerepét is.

Habermas szerint az alkotmányozó folyamat során megalakuló állam önmagában megválaszolatlanul hagyja a legfontosabb kérdést az azonos jogokkal rendelkező állampolgárok legitím összetételéről, azaz a nemzet alapegységének definíciójáról. A probléma különösen a vitás határkérdések esetében éleződik ki, hiszen a legtöbb nemzet nem homogén etnikumból, békés úton jön létre, hanem gyakran más régiót, szubkultúrát, nyelvi és vallási közösséget is magába foglalva. A történelemben előforduló leggyakoribb két kísérlet, a szecesszió és az erőszakos asszimiláció nem minden esetben jelentenek kiutat a helyzetből. A diszkrimináció általában nem szüntethető meg a nemzeti függetlenség elérésével, Habermas a megoldást egy olyan inklúzióban látja, amely eléggé érzékeny az individuumok közötti kulturális különbségekre. A multikulturális társadalmaknak ezért fokozott figyelmet kell fordítani a demokratikus szabadságjogok biztosítására, a föderalisztikus hatalommegosztásra, a kulturális autonómia biztosítására, csoport- és rétegspecifikus jogalkotásra valamint hatékony kisebbségvédelemre; csak ez adhat lehetőséget arra, hogy a társadalom és a nemzet tagjai valamennyi identitásukat megőrizhessék.

Ezen tendenciák ellenére a német nemzeti kérdésnek létezik egy olyan területe, amely a nemzethez tartozás kritériumaként kizárólag a leszármazást, az etnikai hovatartozást veszi figyelembe. A nemzettudat az állampolgárságban is objektiválódik és Németországban az állampolgárjogi törvény az 1913-ban elfogadott birodalmi indítványon alapszik. Wolfgang J. Mommsen a törvény keletkezési körülményeit vizsgálja. Bemutatja, hogy az addig bevált gyakorlatot, miszerint az egyes tartományok saját felelősségi körükön belül dönthetnek a nemzeti hovatartozásról, azért emelték birodalmi szintre, hogy megkönnyítsék a birodalom területén kívül élő német népcsoportok repatriálását illetve állampolgársághoz jutását. Mommsen szerint a XIX. század vége óta felismerhető törekvés, hogy ezzel ugyanakkor a nagy számban dolgozó idegen nemzetiségű lakosok és leszármazottaik állampolgársághoz jutását is gátolták. Ennek fő okát abban látja, hogy a birodalom kénytelen lett volna ezeket a szociálisan alul elhelyezkedő rétegeket ellátni. Az állampolgárjogi törvény liberalizálása egészen a mai napig várat magára.

II. A társadalom kríziseit és problémáit érintő esszék középpontjában a polgári társadalom, azon belül elsősorban a szociáldemokrácia és a polgárság közötti viszony áll. A tanulmányok súlypontja a weimari köztársaság időszakára esik, utalnak azonban az előzményekre, s a jelenlegi tendenciákra is. Gerhard A. Ritter tanulmánya a XIX. század elejére nyúlik vissza, amikor a polgári liberális és korai szocialista mozgalmak törekvéseit még egyaránt a szabadságért, a demokratikus jogállamért folytatott küzdelem jellemezte. Az elképzelések közötti különbségek azonban hamar nyilvánvalóvá váltak, s ez a munkásmozgalom gyors leválásához, és pártba szerveződéséhez vezetett. A bismarcki szocialistaellenes törvény, és az 1870-es évek gazdasági válsága tovább mélyítette az ellentéteket, ekkorra a polgárság nagy része az autoritárius állam mögé sorakozott fel. Ritter utal a szocialista mozgalom dilemmájára, mely abban állt, hogy a mozgalom egyrészt része volt a fennálló társadalmi rendnek, s azt valamiféle szociális demokrácia irányában akarta megváltoztatni, másrészt azonban kihívást jelentett számára, mert a fennálló rendszert hosszabb távon akár forradalmi úton is meg kívánta dönteni. A revolucionista elmélet és a reformista gyakorlat közötti szakadék világosan tükröződött a gothai és az erfurti programokban. A fejlődés nem volt egységes Németország különböző területein. Dél-Németországban ellentétes tendencia is megfigyelhető volt, amely sokáig a munkás és liberális polgári pártok együttműködéséhez vezetett. Ennek okát Ritter abban látja, hogy a munkásság felső része és a polgárság között nem volt éles szociális választóvonal, sőt a munkásság egy része a polgári értékrendet is átvette.

Az első világháború után a szociáldemokrácia kiszabadult politikai izolációjából és a polgársággal valamint a katolikus centrummal szövetségben a weimari kormány fontos alkotóeleme lett. A proletárdiktatúra azonnali megvalósulását célul kitűző radikális forradalmi szárny leválása immár a munkásmozgalmon belüli szakadáshoz vezetett. Azonban a szociáldemokrata párt programja sem szabadult meg teljesen a marxista jegyektől, s ez továbbra is jelentősen megnehezítette a polgári erőkkel való együttműködést. A pártnak nem sikerült integrálni az új középrétegeket, a katolikus érzelmű munkásságot, az akadémikus értelmiséget és a parasztokat. Ritter a választói magatartást elemezve kiemeli, hogy a tagok és szavazók túlnyomó többségben a protestáns városok szervezett munkásaiból kerültek ki. A húszas években főleg e társadalmi réteg körében sajátos miliő kezdett kialakulni. Ez a világnézeti alapokon nyugvó kulturális, iskolai, szabadidő-, sport- és munkahelyi szervezetek keretében szerveződő közösség erősítette a munkásság ellenállóképességét a konkurens nemzetiszocialista vagy kommunista szervezetekkel szemben. Ugyanakkor nem adott esélyt arra, hogy tagjai más (katolikus, polgári, vagy agrár) miliőkhöz közelebb kerülhessenek.

Klaus Tenfelde a történelmi miliők kialakulására és fejlődésére keresi a választ, A történelmi miliő, mint a Rainer M. Lepsius által bevezetett fogalom, társadalomtörténeti kategória, olyan különböző módon szerveződő szocio-kulturális képződményekre vonatkozik, amelyek kollektív cselekvési és értékorientációval rendelkeznek. A miliők a rendi társadalom felbomlása után, a hagyományos kötelékek lazulásával keletkeztek, de csak a XIX. század végére szilárdultak meg. A hagyományos osztályokon, rétegeken átnyúlva inkább etnikumhoz, nemhez, vallási nézethez, és foglalkozási csoporthoz köthetők, jellemző rájuk a szervezettség, a struktuális interakció és sűrű kommunikációs hálózat. Tenfelde Németországban két fontos miliőt különböztet meg: a szocialista-munkás és a katolikus miliőt. Létrejöttük okát abban látja, hogy a felgyorsult társadalmi folyamatok, mint a népességnövekedés, az urbanizáció, a mobilitás gyakran jártak együtt identitásbeli és önmeghatározási problémákkal. Az egyházak, különösen a katolikus egyház a valóság értelmezésére kész mintákat nyújtottak, mert tekintéllyel és világos értékrenddel rendelkeztek és az egész életciklust rituálisan végigkísérték. A munkás miliő megszilárdulásához a XIX. század második felében nagymértékben az egyesületek ugrásszerű elterjedése járult hozzá az önsegélyező egyletektől a szakszervezetek és pártok létrejöttéig. Paradox módon éppen a császárság ideje alatt elszenvedett üldöztetés, politikai nyomás legitimálta és kovácsolta össze a birodalom ellenségeiként megbélyegzett katolikusok és szociáldemokraták szervezeti hálózatát. A két legjelentősebb párt, a centrum és a szociáldemokrata párt mindenekelőtt a vallási-, illetve osztálymiliő politikai kifejeződéseként értelmezte önmagát.

Tenfelde rámutat a miliőknek a szocializációs folyamatban, az alapfokú oktatásban és a szakmai továbbképzésben betöltött jelentős szerepére. Regionális és helyi szinten átfogó tanulmányokat végeztek az egyes miliők elágazásiról és kapcsolatrendszeréről. E munka szerint kimutatható a hosszabb távú stabilitás, ami megkülönböztette a miliőket az átmeneti, általában a lakó- vagy munkahelyhez köthető más szocializációs formációktól, mint például bérkaszárnyák, bányásztelepek, vagy a bevándorlók külvárosi telepei. Ez a stabilitás egyrészt a választási eredmények értékelésénél, másrészt a háttérszervezetek vizsgálatánál mutatkozott meg, ez utóbbi esetében a tagság kimutathatóan több generáción keresztül öröklődött tovább. Az élet megszervezéséről az anyavédő egyletek, az óvodák, a fiatalok egyesületei, a takarékossági, lakásépítési, temetkezési egyletek, az önálló sajtó és a szakszervezetek gondoskodtak. Itt a mindennapi problémák, a vallás és a politika egymástól el nem választható módon jelentek meg. A késői húszas években jelentős konkurencia mutatható ki a különböző miliők, elsősorban a katolikusok és a szociáldemokrata „vörösök” között. Az újonnan alakult nemzetiszocialista és a világválság után a kommunista szervezetek bekapcsolódásával harc indult meg a szabadidő megszervezéséért, Ekkorra világosan megmutatkozott a polgári miliő relatív gyengesége, ami magyarázatot adhat a liberális pártoknak a weimari korszak végén bekövetkező gyors bukására.

Heinrich August Winkler a szociáldemokrácia dilemmáira hívja fel a figyelmet ebben az időszakban, és részletesen elemzi, milyen indokok álltak a szociáldemokrata párt hatalmi döntéseinek a hátterében. Annak ellenére, hogy az egymást követő kormányokkal a rezsim fokozatosan mindinkább jobbra tolódott, a párt a weimari demokrácia bukásáig a toleráns ellenzék szerepét játszotta, valószínű, hogy e mögött a káosztól, illetve a polgárháborútól való félelem húzódott meg. A két tűz közé szorulás veszélye egészen 1933-ig mindig a kisebb és nagyobb rossz közötti választás dilemmája elé állította a pártvezetést. Ekkorra azonban már lehetetlenné vált a weimari demokráciát az annak elveitől teljesen elfordult többség ellenében fenntartani.

A harmadik birodalomban elszenvedett gleichsaltolás a szociáldemokrata munkás miliő gyors erodálásához vezetett, háború utáni újraszerveződésétől pedig a modernizáció, a fogyasztás növekedése, és a kommunikációs formák megváltozása vonta meg a talajt. A politikai katolicizmusnak ezzel ellentétben sikerült beilleszkednie a katolikus néppártokba, melyekben a mai napig fennmaradtak az egykori vallási miliő nyomai.

A második világháború után új kihívások érték a szociáldemokrata mozgalmat. Németország kettészakításával hagyományos választókörzetek vesztek el, ugyanakkor ez az új szituáció előnyöket is rejtett magában. A kommunisták nem jelentettek többé konkurenciát, és sikerült integrálni a 12 millió menekültet. Az állam fő célként a jóléti állam kiépítését tűzte ki. Ritter részletesen elemzi a választók összetételében bekövetkezett lényeges változásokat, amely a szolgáltató szektor kiépülésével, az életkörülmények gyors javulásával és az oktatás kiszélesedésével jelentősen átalakult. A szociáldemokrata párt erős néppárttá, gyűjtőpárttá vált, magához vonzotta az alkalmazotti és hivatalnok réteg nagy részét, valamint a katolikus munkásságot is. A párt számbeli gyarapodását és választási sikereit Ritter többek között a fiatalok és a nők megváltozott választási preferenciájára vezeti vissza.

Hans Jürgen Puhle továbblép Ritter elemzésén, s a nagy pártok, vagyis a néppártok krízisének jelenlegi okaira keresi a választ. A pártrendszer fejlődését a századfordulótól napjainkig Kirchmaier nyomán tipologizálja. A politikai rendszer első demokratizálódási hullámának köszönhetően a korai honorácior-, elit-, osztály- és vallási alapú pártokat a szervezett tömegpártok, majd a második világháború után a néppártok (catch-all-partys) váltották fel. Ennek oka részben a demokratikus pártok nemzetiszocialista párttal szembeni csődje, az osztály- és vallási konfliktus csökkenése valamint a tömegfogyasztási társadalomban a tradicionális miliők felbomlása. Az új típusú pártrendszer hatékonyságát a tömegek mobilizációjára építette. Emellett azonban jellemzővé vált a bürokratikus pártapparátus nagy súlya és a manipulált nyilvánosság. Ez utóbbi nagyrészt az új tömegkommunikációs forma elterjedésének, elsősorban a televíziónak volt köszönhető. A pártok fő tevékenységi területévé az állami szféra vált, ezzel megindult az erőteljes oligarchizálódási, bürokratizálódási folyamat, és megnőtt a média befolyása.

A hetvenes években azonban mindinkább nyilvánvalóvá váltak az állandó növekedésre alapozott rendszer és a jóléti újraelosztó politika korlátai. A kritika a nagy pártokat érzékenyen érintette, választóik aránya mintegy húsz százalékkal esett vissza. A pártok nehezen alkalmazkodtak az új problémákhoz, s nem tudnak megfelelni a gyors érték- és beállítottság-változásnak. A társadalmi autonómia hiánya miatt önálló kezdeményezések, mozgalmak, projektek formájában egyre inkább elterjedtek a pártokon kívüli vélemény- és akaratnyilvánítási formák. Ezzel egyidejűleg új konfliktus kezdte megosztani a társadalmat. Ez a posztindusztriális választóvonal nemcsak tartalmában, hanem struktúrájában is különbözött a hagyományos konfliktusoktól. Az osztályellentét esetén a választóvonal aktív pólusán a (szakszervezeti) munkásság, a vallási ellentétnél a (gyakran templomba járó) katolikusok álltak. Puhle szerint az új választóvonal nem olyan éles, főleg azért, mert a globális és rétegspecifikus problémák nem tudnak világosan körvonalazható érdekképviseleti csoportot létrehozni. A választási magatartás kutatása során kiderült, hogy a szolgáltatói szektorban dolgozók és magasabb végzettségűek ebben a csoportban felülreprezentáltak. A jelenlegi helyzetet is figyelembe véve Puhle mégis szilárdnak találja a néppártok által uralt pártrendszert. A néppártok megpró–bálnak választ adni az új kihívásokra: egyrészt elindult egy lassú decentralizálódási folyamat, másrészt az új érdekeket felvállaló csoportok is mindinkább beilleszkednek az adott pártstruktúrába.

III. Jürgen Kocka, a történettudomány új problémáit vázolja fel és arra a kérdésre keresi a választ, hogyan húzhatók meg az egyes társadalomtudományi diszciplínák határai. Azt a hatvanas és hetvenes évekre jellemző jelenséget vizsgálja, amikor a társadalomtudományok közötti választóvonalak mindinkább elmosódni látszottak. Ennek a fejlődésnek, amelynek jelentős hagyományai voltak Max Weber, Norbert Elias és Reinhard Bendix személyében, éppen a Hans Ulrich Wehler és Jürgen Kocka által meghatározott német társadalomtudományi irányzat volt a fő képviselője. A történelemben ennek köszönhetően a fő hangsúly a gazdasági és társadalmi folyamatok analitikus elemzésére esett; előtérbe kerültek a gazdasági változás, a népességnövekedés, a szociális egyenlőtlenség, a társadalmi mobilitás és a választási magatartás kérdései. A más társadalomtudományi ágak módszereinek, modelleinek felhasználása új perspektívát nyitott az addig alapvetően politikacentrikus és a történelmi személyek és jelenségek konceptualizálására alapozott hagyományos történettudományban, bár kontextus nélküli alkalmazásuk veszélyeket is rejtett magában.

A nyolcvanas évek elejétől ellentétes irányú folyamat bontakozott ki. Ez az egyes társadalomtudományi ágak történelemtől való kisebb vagy nagyobb mértékű eltávolodásával járt együtt. A közgazdaságtan és a történelem között kevés kapcsolódási pont és közös terület akad; az előbbi a történelmet elsősorban elméletei igazolására használja. A politológiára jellemző összehasonlító vizsgálatok főképpen a politikai intézmények történetére irányulnak. A politológusok a politikai és hatalmi struktúrák elemzésével éppen a történészektől veszik át ezt a feladatot. A szociológia heterogenitása és fragmentálódása tovább folytatódott, előtérbe került az emóciók vizsgálata, a kultúrateremtés folyamata és a mindennapi élet rutinjának története (cultural studies). A történészekkel való együttműködés lehetősége elsősorban az urbanitás-, kriminalitás-történet, a migrációkutatás, a demográfia és a nemek történetének (gender history) területein lehetséges. Újabban a kultúrantropológia a nyugat-európai társadalmakat veszi szemügyre. Főként E. P. Thompson hatására a kultúrspecifikus viszonyokat megpróbálják történeti távlatba, a lokális világok bemutatását nagyobb kontextusba helyezni. A viselkedésformák, rituálék, szimbólumok, az identitás bemutatása vagy leírása mellett a fő irány továbbra is az értelem hermeneutikai rekonstrukciójára esik.

A Wehlerék által elképzelt és óhajtott paradigmaváltás, amely a történelmet kizárólag társadalmi és gazdasági kategóriákban képzelte el, nem következett be. Az emberi cselekedeteket kizárólag a puszta érdekekre visszavezető szemléletet hamar felváltotta a világképet, a mentalitást, a kulturális tradíciókat is tükröző történelemszemlélet. A történelem nem tudta magát kivonni a társtudományokban jelentkező új irányzatok hatása alól. A kultúra fogalma nagy népszerűségnek örvend, s a mindenkori valóság érzékelésének és értékelésének módjaira sokkal több hangsúly esik. Legújabban a nyelv, mint a valóság megismerésének és az önreflexiónak az eszköze került a vizsgálódások középpontjába. A tapasztalat, a cselekvés és a mentalitás történetének bemutatásánál egyre inkább terjed a narratív írásmód. Kocka tagadja, hogy a kulturális, a hermeneutikai és a nyelvészeti fordulat alapjaiban megváltoztatta volna a történetírást. Azt azonban ő is elismeri, hogy az élet szimbolikus aspektusainak, szubjektív dimenzióinak az eddigieknél nagyobb figyelmet kell szentelni.

A nemzet és a polgári társadalom, valamint az állam és az individuum közötti viszony meghatározása újabb és újabb kihívást jelent mind a politika, mind a történetírás számára. A kötet szerkesztőinek és szerzőinek nem titkolt célja, hogy a megváltozott jelentések újragondolására ösztönözzenek.

Manfred Hettling–Paul Nolte (szerk.): Nation und Gesellschaft in Deutschland (Nemzet és társadalom Németországban. Történelmi esszék) Beck verlag, München 1996, 360 p.

Szabó Zsolt