Klió 1998/1.

7. évfolyam

Az orosz birodalom új megközelítésben

 

A sapporoi Hokkaido Egyetem Orosz Intézete a Japánban folyó Oroszország-kutatás legfontosabb központja. 1994. július 13–15. közt tartottak nemzetközi konferenciát az orosz birodalom XIX–XX. századi történetéről. Ennek a konferenciának igen érdekes előadásait teszi közzé az itt ismertetett kötet.

Laura Engelstein (Princeton) az egyik oroszországi szekta, a szkopci elsősorban múlt századi megítélését tárgyalja. A szekta első említése 1772-re tehető. Az óhitűek egyik szektájából, a Hrisztovscsinából alakult ki, amely azt hirdette, hogy sok Krisztus van, minden közösség („hajó”) vezetője az, és mindegyik „hajóban” megtalálható egy Istenanya. Tartózkodtak a hústól, az alkoholtól, minden profán dologtól, és a szextől is. Nagyobbrészt parasztokból kerültek ki, de akadt köztük textilmunkás, sőt gazdag kereskedő is. Szó szerint vették az evangéliumi tanítást és ivartalanították magukat, vagy a szekta más tagja hajtotta végre ezt a műveletet. Összejöveteleiken tánc közben extázisba jutottak. Az első ismert vezető Kondratyij Szelivanov, aki azt hirdette, hogy ő Krisztus egyetlen reinkarnációja. Az egyik hajó Istenanyja, Akulina Ivanovna elismerte, hogy ő az Isten fia. De Megváltó Atyának is nevezték. A hatóságok Szibériába száműzték, azt állította, hogy ekkor látta Pugacsovot, ami természetesen lehetetlen, mert őt akkorra már kivégezték. Olykor III. Péternek adta ki magát. Leírta szibériai szenvedéseit. I. Pál visszaengedte Szibériából, I. Sándor alatt egy ideig Szentpéterváron élt, de 1820-ban száműzték egy szibériai kolostorba. Állítólag 112 évesen halt meg 1832-ben, azt állítva, hogy még visszatér. A megváltó (iszkupityel) és a szkopityel (kiherélő) szavak egybecsengése is lehetett a tan oka. 1819-ben brosúrát adtak ki felvilágosításuk érdekében. 1845-ben négy kötetet adtak ki a szektákról, a 3. tárgyalja a szkopcit. A szerző, N. Nagyezsgyin ekkor 1700-ra teszi a számukat, de valószínűleg többen voltak. 1909-ben egy német szerző 100 000-re becsüli a számukat.

Közismertek voltak arról, hogy jól és megbízhatóan dolgoznak. Az 1845-ös kötet azért tartja veszedelmesnek a szektát, mert összetartanak, támogatják egymást, elkülönülnek a társadalomtól, mintegy belső mérgezést jelentenek, a cárt sem ismerik el uruknak. 1872-ben Jevgenyij Pelikanov orvosi szempontból tárgyalta őket könyvében, részletesen leírta az operáció különböző válfajait (kis pecsét, cári pecsét). De azt is megállapította, hogy épeszűek. Pénzvágyóknak mondta őket, mint a zsidók. Ezért is terjedt el velük kapcsolatban is a vérvád hiedelme. Még az 1920-as években is üldözték őket. Az egész történet nehezen érthető.

Joszifura Csuhija (Nihon) a késő császárkori munkások műveltségéről, kultúrájáról ír. Jellemzőnek tartja rájuk a társulásra való törekvést (sociabilité). Szokásaik közé tartozott, hogy az új munkásnak meg kellett vendégelnie vodkával a többieket, még ha nem is volt hozzá elég pénze. Emellett az ökölvívás volt kedves időtöltésük. Az önsegélyezés is hozzátartozott létükhöz. Bár többnyire faluról jöttek, sokan már nem hordták a paraszti öltözéket. Igyekeztek művelődni, többnyire a városban megtanultak írni és olvasni, de csak a férfiak. Az 1860–70-es években az értelmiség által fenntartott vasárnapi iskolákba jártak. Az 1870-es években már akad köztük művelt, de politikailag passzívak. 1905-ben a vasárnapi iskolákban 112 000 volt a hallgatók száma. Több százan voltak, akiknek már nem jutott hely. Ilyen erős volt a művelődés iránti igény. Idővel a politikai érdeklődés is megjött. Általános volt a szekularizálódás. De szektások is akadtak köztük. Sokan olvastak, kölcsönkönyvtárakban, de egyre kevésbé vallási irodalmat, viszont egyre több szépirodalmat a társadalmi témák rovására.

Borisz Kolonyickij (az Akadémia Orosz Történeti Intézetének szentpétervári fiókja) az „orosz eszme” és a februári forradalom kapcsolatait elemzi. Az orosz eszme lényege, hogy Oroszország fejlődése eltér a Nyugatétól, teljesen egyedi. Politikailag persze ez sokféleképpen volt értelmezhető. A hivatalos ideológiában is volt valami ebből az orosz eszméből. A februári forradalmat idegen elemnek tekintették, vagy sikertelen modernizációs kísérletnek. Valójában sokféle összetevője volt: polgári demokratikus, hatalomellenes, háborúellenes, antimilitarista. A paraszti forradalom nyugatellenes és moder­nizáció-ellenes volt. A kortársak úgy értékelték, hogy erkölcsi forradalom volt a passzivitás ellenében. Általános volt a változások igénye, még az egyházon belül is. Volt bizonyos összefonódás is a forradalommal. Az ukrán és a grúz ortodox egyház autokefáliát igényelt. Sokszor előfordult, hogy papok is a szovjetekhez folyamodtak ügyes-bajos dolgaikban. De ellenállás is volt a forradalommal szemben, mert az istentelen. A forradalom viszont maga is vallási formákat vett fel, úgy tekintették, mint feltámadást, húsvétot. A szerző szerint sajátos orosz jelenség volt a februári forradalom, nincs analógiája másutt. Nemzeti forradalom volt, győzelmet jelentett a belső ellenség felett. De németellenes is volt, egyúttal burzsoá-ellenes. Volt valamiféle keresztényszocialista jellege is.

Az ukrán  Orest Subtelny (York, Canada) a Habsburg-birodalom és az orosz birodalom hasonló vonásait és különbségeit világítja meg. A birodalmat úgy határozza meg, hogy az sokféle etnikum feletti uralmat, rövid hódítási időszak után hosszas stabilizációt jelent. Az uralmon lévők és a társadalom között valamiféle „valamit valamiért” megegyezés jött létre, az uralkodó engedelmességet és adót kívánt, ezzel szemben biztonságot, jogot és rendet adott. Amíg ezt sikerül biztosítani, a birodalom megmarad. A birodalom integrációt is jelent, központosítást és egyfajta standardizációt. A hadsereg, a bürokrácia és az udvar jelentik az összekötő kapcsot. Ilyenek voltak az ókor ismert birodalmai. Ez a klasszikus birodalom, a Habsburgoké és a Romanovoké is ebbe a kategóriába sorolható. Van persze a birodalomnak egy másik, európai típusa, a kereskedelmi-koloniális. Geopolitikai, illetve gazdasági ösztönzők hozzák létre. Az imperializmus összekapcsolása a kapitalizmussal a baloldali értelmiség megközelítése. A háborúzás ösztönösnek tekinthető. Újabban az imperializmust az államok közti verseny megnyilvánulásának tekintik, a modernizációval kapcsolják össze. A közös vonások közt Subtelny első helyen az imperiális örökséget sorolja fel: mindkét birodalom egy korábbiból szakadt ki, melynek eredetileg a perifériája volt, a német-római birodalomé, illetve az Arany Hordáé. Ezek bukása után jöttek létre, nemzeti korszakuk nem volt. Eredetét mindkettő a római birodalomig vezette vissza. Mindkettő kontinentális hatalom, ezért nincsenek oly nagy különbségek az alattvalók közt, mint a gyarmatok esetében. Az alávetettek fejlettebbek is lehetnek az uralkodó etnikumnál, mint a lengyelek vagy az ukránok. A meghódított eliteket befogadták az uralkodó elitbe. További közös vonás a határ biztosításának szükséglete, erre külön társadalmi csoportok jöttek létre, mint a kozákok vagy a Katonai Határőrvidék lakossága. Mindkét birodalom a kereszténység védelmezőjének látta magát a tatárokkal és a törökökkel szemben.

Mindkét birodalom szembefordult a demokráciával és a nacionalizmussal. A nyugati technikát szívesen látták, de az ottani eszméket nem. Bizonyos idő után már egyik birodalom esetében sem volt járható ez az út. A modernizáció itt is, mint egész Kelet-Európában, felülről jött. A különbségek sorában az első ideológiai és politikai. A Habsburg-birodalom német, katolikus és feudális volt, lakosságát sohasem sikerült teljesen alávetnie. Az orosz szláv, ortodox, bizánci és mongol. Sokkal kiterjedtebb is volt, és reális uralmat gyakorolt az alávetettek felett. Itt nincs feudális ellenfél (ti. a rendek), az egyház is támogatja. A második különbség a fizikai és a társadalmi környezetben található. A Habsburg-birodalom a szomszédok miatt nem lehetett nagy kiterjedésű. Oroszország viszont határtalan, a Föld egyhatoda. A terjeszkedés a Habsburgok esetében házasságok útján valósult meg, az orosz erőszakos volt, ígéreteit nem tartotta be. A terjeszkedés indoklása a Habsburgok esetében a legalitás volt, a kereszténység védelme, vagy a hódítás joga, mint Magyarország esetében, vagy a hatékonyabb kormányzás, mint a lengyeleknél. A legalitás az oroszoknál is megvolt, de törékenyebb alapon, mert a kijevi Ruszra meg Dzsingisz kánra vezették vissza. Messianisztikus érvelés is volt, a 3. Róma elmélete, a szlávok egyesítése, később a proletariátus egyesítése.

A Habsburg-birodalom racionálisabb jelenség. A rendszer fenntartása érdekében a Habsburgok kénytelenek voltak egyezkedni, lásd az osztrák–magyar vagy az 1868-as galíciai kiegyezést a lengyelekkel. A rendszer nem volt túl elnyomó, a németesítés csak a kommunikáció érdekében került elő. Egyetlen nemzet sem volt domináns. Oroszország autokrácia volt, egyetlen központtal, a helyi eliteket sikerült megnyernie. Az oroszosítás sikerét komolyan remélték. A politikai és nemzeti ellenállást üldözték, lásd az ukránok példáját. A modernizáció kihívására adott válasz eleve ellentmondásos volt. A Habsburgoké eredményesebb, hiszen közelebb volt a Nyugathoz, az adaptáció az 1780-as években kezdődött, tehát eleve hosszabb volt. A birodalmi keret alkalmas volt a modernizációra, az egyes nacionalista törekvéseket egymás ellen lehetett fordítani, s akkor Bécs játszotta a döntőbíró szerepét. A birodalom átalakulóban volt. Oroszországban a modernizáció gyorsabb és ellentmondásosabb volt. Az 1890-es években egy évtized alatt ment végbe. Itt alakult ki ezért a legradikálisabb forradalmi mozgalom. Az ország tele volt ellentmondásokkal: a kiváló egyetemek mellett az analfabéták tömege, ipari szigetek az agrár-óceánban, öntudatos értelmiség és apatikus tömegek. A nacionalizmust a hatalom elnyomta. Itt a szocializmus volt a fő ellenfél, mert az értelmiség a nem-oroszokat is meg tudta győzni. Az értelmiség sem fogadta el a diverzitást. Az orosz birodalom mégis képes volt reinkarnálódni a Szovjetunió formájában.

Kövér György (BKE) a piaci integráció, az állam beavatkozása szempont­jából hasonlítja össze a két birodalmat. Bemutatja a Monarchia hatalmi szerkezetét a tízévenkénti gazdasági kiegyezések viszonylatában, ez volt a dinasztikus elem. Oroszországban viszont nőttek a centripetális erők, itt is volt piaci integráció. Magyarország külkereskedelme deficites volt Ausztria vonatkozásában, de az egész Monarchiáé is. Ez a helyzet 1913-ban kezdett megfordulni. Az orosz kivitel az agrárexport miatt mindig pozitív volt. A Monarchia nem gazdasági okokból esett szét. Itt német típusú iparosítás ment végbe a bankok révén, Oroszországban ezt az állam valósította meg. Ausztriában a gazdasági fejlődés egésze német típusú volt, Magyarországon orosz. Oroszország költségvetésének a háború előtt 6%-át tették ki a hadikiadások, a háború idején ezek és ezzel együtt az adók is mérhetetlenül megnőttek. A háború alatt az állami beavatkozás a Monarchiában eredményesebb volt, mint Oroszországban, jobban meg is tudta oldani például a közellátást. Itt ez a beavatkozás pótolta a hiányzó piaci tényezőket.

Pavel Zirjanov (Akadémiai Orosz Történeti Intézet) az orosz államapparátus fejlődését mutatja be a múlt században és századunk elején. A miniszteri rendszer bevezetése 1802-ben nem hozott eredményt a visszaélések elleni küzdelemben. Szperanszkij tervezete, I. Sándor 1821-es alkotmányterve és a dekabrista Muravjov alkotmánytervezete egyaránt megvalósulatlan maradt. I. Miklós alatt megnőtt a bürokratikus apparátus, a század elején még csak 16-17 ezer főből állt. 1857-re már 86 000 volt a létszám. Ez persze szembeszegült minden alkotmányos törekvéssel. De Miklós alatt Szperanszkijnak sikerült az orosz törvények kiadását megvalósítania. II. Sándor reformjai nagy változásokat hoztak. Utána a felső körökben általános volt az alkotmányosság igénye. Sándor ezt ellenezte. III. Sándor éppen ellenreformokkal csökkentette atyja reformjainak hatékonyságát. A század végén Witte pénzügyminiszter iparfejlesztő politikája létrehozta a paraszti származású munkásosztályt, ennek radikalizmusa az 1905-ös forradalomban nyilvánult meg. Sztolipin reformjai hoztak bizonyos modernizációs változásokat. 1907 után a nemesség már konzervatívvá vált. Alkotmányos monarchia vagy autokrácia közt még mindig nem történt döntés. A nemesség álláspontja változó volt, de csak eleinte állt ki a modernizáció mellett. A bürokrácia által végrehajtott modernizáció viszont egyoldalú volt. A század elején a parasztság hajlandó volt az együttműködésre a hatalommal a modernizáció érdekében. Felülről azonban nem jött érdemi változás, ezért a parasztság is a forradalom felé fordul. A parasztok bíznak a városba került sorstársaikban, ezért a proletariátus hegemóniája a forradalomban reális. De a parasztság hajlamos arra, hogy higgyen a demagógiának. Az értelmiség sokáig távolt állt a politikától, de türelmetlenül szemlélte a lassú változásokat. Ezért kritikátlanul elfogadta az utópikus tanokat, dogmatikus volt, egyszerre akart minden problémát megoldani. Az alkotmányosság kétszer szenvedett vereséget, 1825-ben és 1881-ben, III. Sándor trónra lépésével.

Yutaka Takenaka (Osaka) a nemesség és a zemsztvo-rendszer viszonyát vizsgálja politikai szempontból. A japán történetírás elsősorban a parasztkérdés iránt érdeklődött, meg az intellektuális fejlődés iránt, mert ehhez több volt a hozzáférhető forrás. De ezeket a kérdéseket túlértékelte, és sokat moralizált. Ezért a progresszívek, vagyis a narodnyikok mellett foglalt állást, hozzájuk hasonlóan elhanyagolta a reális reformlehetőségeket. Az orosz államnak is szüksége volt a társadalom együttműködésére. Hangsúlyozza, hogy a bürokraták már elkülönültek a nemességtől. Az 1864-es zemsztvo-törvény a központi és a helyi hatalom kettősségét teremtette meg, ami meg is felelt a reális helyzetnek. A fennmaradó rendi megoszlás viszont akadályozta a nemzeti öntudat kialakulását. A nemesség és a parasztság volt a két legfontosabb rend. A nemességen belül különböző rétegek voltak. A magot a középbirtokos nemesek tették ki. A zemsztvón belüli tevékenységhez presztizsre és politikai tevékenységre volt szükség, a nemesség egyikkel sem rendelkezett, sokan amúgy is urbanizálódtak. A zemsztvókban nem voltak aktívak, de az arisztokrata ideológia is távol állt tőlük. A populizmus és a nacionalizmus voltak az uralkodó irányzatok, de egyik sem felelt meg az arisztokratikus felfogásnak. A központi kérdés persze a földtulajdon volt, itt a nemesek és a parasztok élesen szembekerültek egymással, ezért nem volt köztük harmónia. A kormányzat számára a század végén már nem volt fontos a nemesség támogatása. Nem sikerült a zemsztvo révén független elemet kialakítani. A Japánnal való összevetésben kiderül, hogy Japánnak ebben a korszakban nincs erős földbirtokos rétege, az angol és a porosz minta itt nem érvényesült. De van erős paraszti birtokos rétege. Japánban a politikai reform megelőzte az iparosítást, Oroszországban ez fordítva történt. A japán kutatók előtt még sok kutatási lehetőség áll.

A következő tanulmányok már a szovjet korszakkal foglalkoznak. Takeshi Tomita (Seikei) a politikai bizottság (Politbüro) döntéshozási mechanizmusát tárgyalja néhány konkrét esettanulmánnyal, elsősorban agrártörténeti vonatkozásban. Részletes táblázatot közöl az 1923–39 közti évekből, ebből kiderül, hogy a tagok egy része időnként nem volt jelen az üléseken. Elvben havonta háromszor kellett a testületnek üléseznie, de a valóságban ennél ritkábban üléseztek. Egy-egy ülésen 20–40 napirendi pont szerepelt. Az ülések egy-két óráig vagy hosszabb ideig is tartottak. A Politbüro 5–15 fős bizottságokat küldött ki minden egyes kérdés előkészítésére, ezek javaslatokat fogalmaztak meg. Gazdasági kérdések eldöntésével a minisztertanácsot is megbízták. A mezőgazdaság irányításába a helyi szerveket is bevonták. A politikai bizottságnak külön állandó bizottságai voltak a katonai, a szállítási és a szovhoz-ügyekre. A bizottság tagjai kormányfeladatokat is elláttak. A nagy terror idején azonban csak néhány fő döntött, vagy bizottságok. A szerző részletesen az 1932 novembere és 1933 májusa közti üléseket vizsgálta, a kollektivizálás tetőpontján. 1932 végén Kaganovics vezetésével küldtek ki egy bizottságot az Észak-Kaukázusba, ahol a gabonabeszolgáltatás tervét csak 37,8 százalékra teljesítették. A bizottság három héten át a helyszínen dolgozott, a rosszul teljesítő falvakról feketelistát készítettek. 1933 januárjára a tervet teljesítették, de 63 500 főt deportáltak, 16 000 embert pedig letartóztattak. Szükséges esetekben tehát különbizottságok útján avatkoztak be a helyi ügyekbe, ebben a konkrét esetben még gabonát is küldtek az ínséges falvakba. A politikai bizottság tehát ilyen részletekig menően is foglalkozott a problémákkal, a kollektivizálást túlbuzgón végzőket meg is büntették. Az is világos a levéltári anyagokból, hogy Sztálin a politikai bizottság jóváhagyása nélkül, egymaga nem dönthetett, és hogy időnként a helyi pártszervek ellenvéleményét is figyelembe vették.

Jonathan Haslam (King’s College, Cambridge) a külpolitika irányítását vizsgálja Sztálin idején. Sztálin felelős a terrorért, gonosz volt. De a külpoliti­kában nem egészen így volt. Persze a közvélemény nem befolyásolta, de ez Nyugaton is így van. A politológusok túlbecsülik Sztálin személyes szerepét. Emberei útján kijátszotta egymás ellen a pártot, a hadsereget, a bürokráciát. Viszont ezekre az emberekre hallgatott. 1929-től ő is csatlakozott a rapallói politikához, a Németországgal való együttműködéshez. Itt is látható mások befolyása, hiszen a kollektív biztonság politikáját ellenezte, vagy a Komintern VII. kongresszusa előtt ellenezte a népfrontpolitikát. Molotovnak volt rá befolyása. A külügyi kérdésekben egymaga bizonytalan volt, pl. az 1931-es mandzsúriai japán támadás esetében; vajon békíteni kell-e a támadót, vagy ellenállni? Az alárendeltek egymás között is vitatkoztak. 1945 után is voltak viták, Molotov és Zsdanov a támadó politikát javasolta, Berija és Malenkov a mérséklet mellett szólt. Varga Jenő is úgy látta, a kapitalizmus stabilizálódni fog, ezért mérsékletre van szükség, mert akkor nem alakul ki nyugati blokk. Mindig szüksége volt eltérő véleményekre, hogy azok között választhasson. Persze nem kell attól félni, hogy ez a mozzanat rehabilitálná Szálint.

Kimitaka Matsuzato (Hokkaido) a tér kérdését vizsgálja, gyakorlatilag a közigazgatási beosztás kérdéseit a kései birodalmi és a szovjet korszakban. Abból indul ki, hogy az orosz történeti földrajz fejletlen, nyugaton szinte földrajzi nihilizmus uralkodik. Nincs történeti atlasz, csak 1810-ből, 107 résztérképpel, 100 mm:70 verszt mértékarányban. A kutatás nehézsége, hogy a szovjet korszakban sok terület idegenek számára tilos volt. A cári korszak végén 51 kormányzóság volt, 511 kerület (ujezd) és 10 257 járás (voloszty). Rendőrség vidéken alig volt, ma ugyanez a helyzet. Ezért sok közigazgatási feladatot nem lehet ellátni (idősek gondozása), vagy a lakosság maga végzi ezt öntevékenyen, pl. a tűzoltást. A kutatóknak nincs térérzékük. A szovjet korszakban a voloszty helyére lépő rajon nem felel meg az USA-beli countrynak, mert alacsonyabb a népsűrűsége.

Az 1920-as években nagy viták voltak arról, hogyan egyeztethető össze a demokratizmus a közigazgatás hatékonyságával, hiszen falun kevés a lakos. A régi Oroszországban a közigazgatási felosztás demográfiai alapon történt, hogy az egyes egységek lélekszáma nagyjából azonos legyen. A szovjet korszakban a beosztásnál inkább az etnikai összetételt és a gazdasági tényezőket vették alapul. Ezért különösen Ukrajnában sok változást hajtottak végre, igyekeztek követni a gazdasági vonzáskörzetekben létrejött változásokat. 1917–22 közt a közigazgatási egységek száma megnőtt. 1923–29 között vezették be az új közigazgatást, a kormányzóságok helyébe az oblaszty vagy kraj lépett, az ujezd helyére az okrug, és a voloszty helyére a rajon. Az okrug kisebb volt a régi kormányzóságnál, de nagyobb az ujezdnél, a rajon pedig az ujezd és a voloszty közt helyezkedett el. 1930-ban az okrugokat megszüntették; az 1930-as években pedig az oblasztyokat kormányzósági méretekre csökkentették.

Az 1950-es években Hruscsov megkezdte a kis falvak összevonását, 1962-ben pedig a rajonokat vonták össze. Hruscsov után az orosz köztársaságban a rajonokat ismét összevonták, de Ukrajnában meghagyták a hruscsovi reformot. Ezért itt több az ún. szelszovjet, ami a mi fogalmaink szerint a községnek felel meg. Ezeken belül kevés a tényleges települések száma, de nagyobb a népességük. Oroszországban három egység is volt, a szelszkie obscsesztva, a pozemelnie obscsesztva és a földrajzi egységek, szelo vagy gyerevnya. A szelszovjet a hármat egyesítette. Szelo általában a központ, amelyhez több gyerevnya tartozik, az átlagos távolság köztük 5,3 km. Szelónak tekintik azt a települést, amelyben van templom és piac. A parasztok számára ez az egység a legfontosabb. A szelszovjeteket térségi alapon szervezték meg, az Orosz és a Belorusz Köztársaságban, ahol alacsony a népsűrűség, a számuk csökkent, több falut egyesítettek.

A mai helyzetben centralnie uszagybi vannak, ez nagyjából a korábbi szelónak felel meg. A cári korszakban rendi, nem területi egységek léteztek. 1917 után egységesen szelenyiének nevezték a falusi településeket. Az 1930-as években hozták létre a szelszovjeteket, ezek megfeleltek egy szelenyiének. A korábbi upolonomocsenniét (meghatalmazottakat) sztarosztáknak nevezték el, a lakosság összejövetelei (szhodi) megmaradtak. Az 1993-as rendezés szerint is megmaradt a sztaroszta és a szhod. Egy 1991-es törvény a vidéki közigazgatásban elválasztotta a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat, de ez nem bizonyult járható útnak. (Más országokban sincs ilyen elválasztás községi keretben.) Ma a munkaképes lakosság a szelókban lakik, a nyugdíjasok a gyerevnyában. Az új beosztás szerint a rajon nagyobb a régi volosztynál, de kisebb a régi ujezdnél. Törekedtek arra, hogy a közigazgatási beosztást összhangba hozzák az egyéb egységekkel (agronómiai, állategészségügyi), amelyeket ucsasztok-oknak nevezték. Ez a beosztás volt a modernizáció alapja, kapcsolatot jelentett az ujezd és a voloszty közt. Az 1917-es februári forradalom a volosztyokban is bevezette a zemsztvo intézményét, tehát választott testületet, de ebből csak zavar támadt. Az etnikai különbségek miatt is erősebbek voltak a centrifugális erők. 1917–22-ben a volosztyok száma nőtt, a polgárháborúban a bolsevikok ezekre alapoztak. Brezsnyev alatt a hivatalnokok képzettsége növekedett. A szerző szerint végül is a térérzékenység a történelmi realizmus alapja. A tanulmányhoz csatlakozó térképek az 1917 előtti és a mai területi beosztást mutatják, és külön térképek a népsűrűséget. Két táblázat a közigazgatási egységek nevét és egyéb adatait mutatja be, 1917 előtt és a mai helyzet szerint.

A szerkesztők a bevezetőben felvetették, vajon a megközelítések csakugyan újak-e és ami új, az jó is? A fenti tartalmi ismertetés alapján azt mondhatjuk, hogy a (rész)megközelítések valóban sok új információt adnak, és jók is.

 

Empire and Society. New Approaches to Russian History (Az orosz történelem új megközelí­tésben). Ed. by Teruyuki Hara – Kimitaka Matsuzato. Sapporo, 1997, Slavic Research Center, Hokkaido University, III,l, 218 l.)

 

Niederhauser Emil