Klió 1997/3.

6. évfolyam

A Franco-rendszer első évei Málagában

 

A burjánzóan gazdag spanyol történetírás 1977 után érthető mohósággal vetette rá magát az addig meg nem írható, hitelt érdemlően nem dokumentálható jelenkortörténeti témákra. A történészek a következő évtizedben számtalan fehér foltot tüntettek el a historiográfia tematikai térképéről. A 80-as évek óta viszont, ezt a munkát sem hagyva félbe, egyre több figyelmet szenteltek a konkrét kutatással immár jól megalapozott nagyobb szintéziseknek, illetve a helytörténet olyan mozaikjainak, amelyekből az eddiginél is gazdagabb országos kép állhat össze. Ilyen vállalkozás ez a könyv is, a madridi Európai Tanulmányok Intézete (CEE) tanszékvezető professzorának a munkája.

Az 1939–1942-es idősáv, amelyet Matilde Eiroa kötete vizsgál, a francó­izmus vaskorszaka volt, amelynek során a lakosságra a nélkülözések és a szenvedések özöne zúdult. A legsúlyosabb helyzetben természetesen a legyőzött köztársaság egykori hívei, aktivistái voltak, de kijutott a bajokból a győztes tábor egyszerű híveinek és a lakosság köztük vergődő nagy tömegének is. Emellett még az is differenciálta az egyes ember helyzetét, hogy milyen településen élt: olyanon-e, amely már a polgárháború legelején a felkelők kezére került; vagy amelyet Franco csapatai csak az utolsó napokban, 1939 márciusában foglaltak el.

Málaga, amelyről Matilde Eiroa kismonográfiája szól, egyik említett kategóriába sem tartozik: a felkelők 1937 februárjában szinte véletlenül foglalták el, a köztársasági parancsnokság nehézkessége és ügyetlenkedése miatt. A szerző a város és az azonos nevű provincia iratanyagai alapján nagy mélységig tárja föl a Franco vezette Új Állam helyi berendezkedését. Külön-külön vizsgálja a legfőbb irányító szervnek, a polgári kormányzóságnak, az úgynevezett „megyei deputációnak” (vagyis a kormány által a provincia élére, a korábbi választott önkormányzatok helyére kinevezett igazgató testületnek) és a falangista állampárt (FET y de las JONS) megyei főnökségének (Jefatura) a szerkezetét, tevékenységét, egészen a vezetőségek személyi összetételéig.

Amikor Málaga Franco uralma alá került, a felkelők még bővében voltak a kádereknek. A provincia első polgári kormányzója (Gobernador Civil) José Luis Arrese volt, aki 1941-től a Falange országos főtitkári székébe emelkedett, utóda pedig a szintén első vonalbeli falangista vezető, Emilio Lamo de Espinosa.

A társadalomirányítás korabeli módszereit vizsgálva Eiroa a helyi szervek üléseinek jegyzőkönyvei alapján mutatja be, mennyire részletekig menően utasította és ellenőrizte a provincia kormányzósága (osztályai révén) a helyi politikai, gazdasági, kulturális és társadalmi életet (ahhoz hasonlóan, ahogy a madridi kormány minisztériumai által tette ezt). Málaga sajátsága, hogy Arrese, aki kíméletlen volt a megtorlásban, egyszersmind törekedett a Falange régebbi szociális ígéreteinek a legalább részleges teljesítésére, pl. a kisebb földtulajdonosok támogatására, a parasztcsaládok életviszonyainak a javítására, még ha ez az igyekezete a gazdasági viszonyok országos alakulása miatt keveset változtatott is az állapotokon.

Sok újat ad annak a feszültségektől sem mentes kapcsolatnak az ábrázolása, amely a tárgyalt időszakban a madridi kormány, a Falange, a spanyol püspöki kar és a Vatikán között alakult ki, s amelynek a málagai egyházmegye és püspökei is fontos szereplői voltak. Az állam és az egyház egyébként szoros együttmű­ködésébe zavaró tényezőként szüremlett be, hogy a falangista apparátus, germanofil irányvonala szellemében igyekezett minél inkább hangsúlyozni minden eseményt, amely a spanyol klérus tengelybarátságát bizonyíthatta (pl. spanyol tábori lelkészek kitüntetését német vaskereszttel). A Vatikán viszont spanyolországi nunciusán keresztül megpróbálta visszafogni az ilyen események propagandáját, a cenzúra eszközeinek az alkalmazását is sugallva. Igen karak­terisztikus részleteket olvashatunk az Acción Católica tevékenységéről is.

Külön fejezet foglalkozik a Falange mint állampárt intézményesítésének a folyamatával. A falangisták ingének színére utalva a szerző a francóizmus „azúrkék” korszakának nevezi a tárgyalt éveket. Országosan és helyi szinten is az élet számos területének az irányítását bízták a Falange szervezeteire (a sporttól és a szociális segélyezéstől az ifjúság szervezéséig és a sajtó ellen­őrzéséig). A helyi falangista vezetőket is bármely cselekmény esetén csak a „Mozgalom” legfőbb országos vezetőinek az engedélyével lehetett őrizetbe venni. A falangista párt tagkönyvének birtoklása a jobb munkahelyek betöltésénél is döntő előnyt biztosított. (Erről a szerző visszaemlékezőket is megszólaltat.) A megyei szervezetek olykor önállósították magukat, letartóztatásokat, kihallgatásokat eszközöltek, amivel egy felsőbb körlevél rosszallóan foglalkozott. A kezdeti időknek azt a törekvését, hogy a tagok számát gyorsan növeljék, később többszöri „tisztogatás” váltotta föl. Ezek közül kiemelkedett az Arrese – immár mint országos főtitkár – által kezdeményezett 1941-es hat hónapos felvételi zárlat és tagrevízió. S bár – ez a szerző megállapítása – az eredeti határozatok szövegének az ismeretében is igen nehéz eldönteni, hogy (egyes, korrupcióra utaló esetektől eltekintve) valójában milyen megfontolásokat, nézeteltéréseket vagy érdekütközéseket tükröztek a kizárások, az megállapítható, hogy a kizártak további életére nézve a kirekesztés sokféle következménnyel járt. A helyi sajtó a málagai tisztogatást úgy értelmezte, hogy „az érettség korában” különösen fontos a Falange „tiszta­ságának” a szem előtt tartása. A Falange jelentős pénzeszközökkel gazdálkodott, a provinciában 1940-ben több mint 52 millió pezetára rúgott a költségvetése.

Ugyancsak messzemenően szélesítik az ismereteinket a gazdaság és a gazdaságpolitika tárgykörében felsorakoztatott részletek. Az irodalom már egykorúan, később pedig még inkább kiemelte az akkori idők vészes élelmiszerhiányát, kivált mert ezt egy nem hadviselő ország népe szenvedte el. Itt azonban olyan adatokkal találkozunk, amelyek tovább színezik a képet. Kiderül, hogy az élelmiszer-adagolás porciói 1938–1941 között folyamatosan csökkentek (pl. 1941-ben fejenként napi 15 dkg kenyér). 1941-ben, az élelmiszerhelyzet mélypontján a provincia az országosan meghatározott adagokhoz képest is kénytelen volt megszorításokkal élni. Újabb élelmiszereket is bevontak a jegyrendszerbe, borsot, lencsét, friss és a szárított gyümölcsöket (Málagában!). Kialakult a hiánycikkekkel üzletelő „párhuzamos piac”. A Guardia Civil (csendőrség) vadászott a feketekereskedőkre, azok azonban kiépítették az ellenőrző pontokat kikerülő titkos útvonalaikat. Rendszeres volt az élelmiszer-hamisítás. Mint a szerző által idézett korabeli tanú írja, a pótkávét pl. őrölt fakéreggel keverték, hogy feketébb legyen...

Az ipar nem fejlődött. A provinciában, túlnyomórészt 1939-ben létesített kisebb-nagyobb üzemek (Eiroa egytől-egyig név szerint felsorolja őket!) részben a nyersanyaghiány, részben az importkorlátozás, a diktált árak miatt és képzett munkaerő híján csak üggyel-bajjal tartották magukat a felszínen.

Sok új vonással gyarapítják a tudásunkat az elnyomó apparátusok működésének a helyi vetületei. A börtönök és a kényszermunkacsapatok állapotainak a leírásán túl a kötet végén rábukkanhatunk a málagai börtönben a polgárháború utáni években kivégzett 744 ember pontos névsorára is.

Érdemes részletesebben is kitérni a mellékletekre. A felhasznált források jegyzéke mutatja a szerző kutatásainak mélységét. Az alaposan megvizsgált levéltárak közül a megyei Kereskedelmi, Ipari és Hajózási Kamara, az Országos Statisztikai Intézet málagai kirendeltsége, a püspökség, és Málaga város archívuma a legfontosabb. Átnézte valamennyi helyi napilap és a madridi hivatalos lap érintett évfolyamait. Könyvanyaga mellett a korabeli röplapok és brosúrák sokaságának a felsorolása ad ötleteket arra, hogy hasonló témában milyen másodlagos forrásokhoz fordulhat a kutató, püspöki pásztorlevelektől a megyei sporthivatal, vagy a falangista nőszervezet jelentéseiig. Kiterjedt a figyelme az 1939 utáni emigráció sajtó-, brosúra- és könyvanyagára is, hiszen a provincia igen sok lakója volt jelen a mintegy négyszázezer ember soraiban, akik külföldön, a legtöbb esetben Franciaország­ban vagy Latin-Amerikában kerestek menedéket a diktatúra elől. Végül, a távolról sem teljes körű felsorolást lezárandó, szép számú szóbeli visszaem­lékezést rögzített, amelyek még élőbbé teszik a kismonográfia által rajzolt képet. A nagyívű korrajznak 37 statisztikai táblázat, 22 grafikon, 7 térkép és 13 közleményből álló dokumentummelléklet ad további nyomatékot.

 

Matilde Eiroa San Francisco: Viva Franco. Hambre, Racionamiento, Falangismo. Málaga 1939–1942. (Éljen Franco! Éhség, jegyrendszer, falangizmus Málagában, 1939–1942) Fondos de ayuda a los grupos consolidados de Investigación de la Junta de Andalucía, Málaga 1995. 305 p.

 

Harsányi Iván