Klió 1997/3.

6. évfolyam

Lengyel–cseh viszony 1938-ban

 

 

Lengyelországban az utóbbi években ismét politikai viták és számos publikáció – sajtó, történész szakfolyóiratok és könyvek – kereszttüzében áll a kérdés, milyen irányvonalat képviselt a lengyel külpolitika Csehszlovákiával szemben 1938-ban. Ez a nálunk kevésbé ismert téma a Visztula mentén évtizedek óta igen nagy port kavar. A Lengyelországban publikáló szerzők korábban egyértelműen bírálták a harmincas évek politikusait. Az utóbbi években ennek ellenkezőjét figyelhetjük meg, beleértve olyan, a forrásoknak teljesen ellentmondó, szélsőséges nézeteket is, amelyek szerint Lengyelország 1938. május 20-a után kész volt Franciaország oldalán hadba lépni Csehszlovákia védelmében. Most Tomasewski munkája kapcsán vázlatosan ismertetjük, valójában milyen politikát folytatott Lengyelország, hogyan próbált lavírozni Csehszlovákiával kapcsolatban a második világháború előestéjén.

A téma kiváló ismerője, Tadeusz Kisielewski szerint Józef Beck (1894–1944) külügyminiszter (1932–1939) komoly fenntartásokkal viseltetett Edvard Benes (1884-1948) csehszlovák elnök (1935–1938) külpolitikája iránt, de nem szándékozott lépéseket tenni a csehszlovák állam egysége ellen. Ezt mondják Beck visszaemlékezései. A rendelkezésre álló hatalmas mennyiségű írott dokumentum azonban mást is elárul.

Nem feladatunk most azon elmélkedni, voltak-e Lengyelországnak erkölcsi kötelezettségei a Harmadik Birodalom által fenyegetett déli szomszédjával szemben. Némely kutató szerint Csehszlovákia fennállása óta Lengyelországgal szemben barátságtalan, vagy legalábbis érdekeivel ellentétes politikát folytatott. Így a kritikus 1938-as esztendőben a lengyelek nem voltak lekötelezettjei Csehszlovákiának. Az akkori csehszlovák külpolitikát sem áll szándékunkban elemezni, sőt, azon a véleményen vagyunk, hogy Lengyelország Csehszlová­kiával szembeni lépéseinek értékelését külön kell választanunk a csehszlovák külpolitika megítélésétől. A dokumentumok birtokában mindenek­előtt arra a kérdésre keresendő válasz, hogy a lengyel lépések mennyiben segítették – vagy éppen nehezítették – az ország biztonságának növelését, különösképpen a háborús veszély elhárítását. A lengyel politika erkölcsi aspektusainak olyan mértékben lehet szerepük, amennyiben a Harmadik Birodalom által fenyegetett országokban befolyásolni tudták a közvélemény Lengyelországról alkotott képét.

Ezerkilencszázharminchárom fordulópontot jelentett a két ország kapcsola­taiban. Annak az évnek a tavaszán úgy rémlett, Lengyelországot és Csehszlo­vákiát összeköti a négyek paktuma miatt érzett félelem (az 1933. július 15-én Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Németország által kötött egyezményről van szó, amelyik messzemenően teret engedett a fegyverkezésben is a német egyenjogúsítási törekvéseknek – A szerk.). Mindkét országban fokozódott az együttműködés iránti igény. 1933 februárjának kezdetén Beneš korlátozott megállapodás megkötését javasolta Becknek. Varsóban eleinte ez a terv nem talált visszhangra, de április elején a lengyel külügyminiszter diplomáciai utazás lehetőségeit latolgatta, amelynek során Prágába is ellátogatott volna. Utasítást adott munkatársainak, hogy tegyék meg az előkészületeket. A négyek paktuma tervezetét azonban eltérően ítélte meg a két ország minisztere. Az utazás elmaradt, a lengyel diplomaták 1933 őszén már Berlinben folytattak bizalmas megbeszéléseket.

Hiba lenne, ha a berlini tárgyalásokat Csehszlovákia-ellenesnek ítélnénk, legalábbis ami a lengyel diplomácia szándékait illeti. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, akkortájt olyan nézet uralkodott el, hogy Németország figyelmének Csehszlovákiára összpontosítása csökkenti Lengyelország közvetlen fenyegetettségét. Ezt a lehetőséget pedig ki kell használni. A berlini tárgyalások a német–lengyel viszonyban fellelhető feszültségeket voltak hivatottak csökkenteni. Az elért eredmények értékelése szintén élénk vitákat szokott kiváltani, de erről jelen írás keretein belül nem ejtünk szót.

A lengyel diplomaták közvetlen céljaitól függetlenül az 1934. január 26-án aláírt lengyel–német deklaráció negatívan befolyásolta Lengyelország Csehszlovákiával szembeni politikáját. Amíg a németek többé-kevésbé nyílt formában a határok megváltoztatásának igényét hangoztatták, Csehszlovákia szövetségese lehetett volna Lengyelországnak. Ugyanakkor Prága, hogy ne kerüljön konfliktusba Németországgal, ódzkodott a lengyelekkel való szövetségtől. 1934 januárjától Lengyelország nyugati garanciákat kapott, amelyek korlátozott értékét többen helyesen látták, de amelyek mégis lehetőséget nyitottak a déli szomszédhoz fűződő kapcsolatok más alapokra helyezésére. Ilyen körülmények között többértelművé váltak Beck szavai, amelyek a Benešsel 1934. január 20-án folytatott beszélgetésen hangzottak el. Lényegük, hogy Beck ígérete szerint Varsó ezentúl fokozott figyelmet szentel majd a Kárpátoktól délre élő népeknek.

Az ostravai lengyel konzul, Karol Ripa 1933 vége felé azt az utasítást kapta, hogy kezdeményezzen demonstrációt Szilézia megosztásának 15. évfordulója alkalmából. Nehéz megmondani, hogy a Beck által jelzett politikai irányváltás kiterjedt-e diverzáns akciókra is. Varsóban mindenesetre már 1934-ben számításba vették Csehszlovákia szétesésének lehetőségét, a különböző akcióknak pedig ezt kellett segíteniük. A lengyel kormány határozottabb lépésekre is készült, de azokat az egy évvel később megváltozott helyzet miatt el kellett napolni.

A lengyel politika néhány aspektusára vet fényt a külügyminisztérium egyik magas beosztású munkatársának valószínűleg 1934-ben írott jelentése. Szerzője a Közép-Európában uralkodó bonyolult viszonyokat elemezve többek közt megállapítja, hogy Csehszlovákiában aktivizálódnak az ország felosztását célzó erők, és nő a külső fenyegetettség érzete. Az Ausztráliát bekebelezni óhajtó Németország Csehszlovákia jövőbeni bekerítésének képét vetíti előre. A franciák esetleges segítsége pedig semmivel sem kézzelfoghatóbb, mint korábban. Az anonim szerző megjegyzi, hogy bár Lengyelország a lehető legpozitívabb kapcsolatokra törekszik déli szomszédjával, számos súrlódási pont van a csehszlovák és a lengyel politika között. A további fejtegetésből kiderül, hogy a kisantanttal együtt Csehszlovákia jelenti a legnagyobb akadályt Lengyelország közép-európai terveinek megvalósításában: befolyásának megalapozásában és megerősítésében az egész régióban.

A fenti álláspont és számos dokumentum arra enged következtetni, hogy a lengyel külügyminisztérium dolgozott egy olyan széleskörű, lengyel vezetés és felügyelet alatt létrejövő koncepción, amelynek célja a Balti- és Fekete-tenger közt fekvő kis és közepes államok megállapodása lett volna. A terv realizálása megkívánta volna a cseh külpolitikai irányvonalból eredő akadályok elhárítását, Csehszlovákia Lengyelország iránti bizalmatlanságának felszámolását. Éppen e távolságtartás és a kisantant zavaró tevékenysége korlátozta a Beck által megfogalmazott elképzelések Jugoszláviában és Romániában történő megvalósítását.

A cél akkor valósulhatott volna meg, ha Prága akceptálja a lengyel terveket. A másik lehetőséget Csehszlovákia három részre szakadása jelentette volna, és ezt célozták a különböző, kulisszák mögötti tevékenységek. Azt viszont kizárhatjuk, hogy Lengyelország Németországgal szövögetett volna konkrét közös terveket. Ennek sem a Lengyelországban uralkodó hangulat, sem pedig a német külpolitika iránt érzett fenntartások nem kedveztek. A lengyel diplomácia fő céljának a Moszkvától és Berlintől való „egyenlő távolságot” tartotta. Ugyanakkor a lengyel politikusok tisztában voltak Csehszlovákia pozícióinak gyengülésével, valamint azokkal a gazdasági és politikai következményekkel, amelyeket Ausztriának Németországhoz csatolása jelentett volna. A két ország egyesítése Csehszlovákia széthullását idézhette volna elő, vagy pedig nagyobb kompromisszumra kényszeríthette volna a prágai politikusokat Lengyelország iránt.

Csehszlovákia 1935 májusában a Szovjetunióval kölcsönös segítségnyújtási egyezményt írt alá, ami megnövelte az ország nemzetközi tekintélyét. Ez rendkívüli mértékben nyugtalanította a lengyel politikusokat. Olyan perspektíva volt kibontakozóban, hogy a Szovjetuniónak befolyása lesz a közép-európai események fejlődésére. Lengyelország déli szomszédja nemcsak a nagy, „tengertől tengerig” (értsd: a Balti-tengertől a Fekete-tengerig) tartó blokk koncepciójának megvalósítását hátráltatta, hanem olyan nagyhatalmat vezetett be a közép-európai politika színterére, amelynek szándékai komoly aggodalmat keltettek Varsóban.

Jegyezzük meg azt is, hogy a csehszlovák–lengyel kapcsolatokat személyes antagonizmusok is nehezítették. 1935-ben helyett az elnöki hivatalt az elhunyt Masaryktól Beneš vette át. Meghalt Józef Piłsudski és Lengyelországban Beck vált a külpolitika fő tényezőjévé. Beneš és Beck határozott ellenszenvet érzett egymás iránt. Ilyen körülmények között megnőtt a lengyelek szlovák autono­mistákkal fenntartott kapcsolatának jelentősége. Bár a szlovákok Lengyelország iránt érzett szimpátiája már korábban, 1933-ban tetőzött, a Hlinka által vezetett Szlovák Néppártban még a következő években is működött egy befolyásos polonofil frakció, amelyet a lengyel diplomácia cseh-ellenes irányban igyekezett tartani.

Németországnak Ausztriát és Csehszlovákiát illető tervei Beck 1938 januárjában történt berlini tanácskozásai alatt váltak teljesen világossá. Neurath külügyminiszter (akinek posztját hamarosan von Ribbentrop vette át) úgy nyilatkozott, hogy „ezt a gyulladt vakbelet előbb-utóbb ki kell venni!” Göbbels rendkívül negatívan nyilatkozott a csehekről, hangsúlyozva, hogy nem lát semmilyen lehetőséget sem a velük való megegyezésre. Göring nem leplezte, hogy a cseh államiság létezését a jelenlegi formában tarthatatlannak véli. A beszélgetés február 23-án, Göring lengyelországi látogatása alatt folytatódott. Lengyel feljegyzések szerint Beck igyekezett hazája gazdaság érdekeit védeni Ausztria Németország általi bekebelezésének esetére. Kifejtette továbbá, hogy Lengyelország érdekelt az Olzán túli területet érintő kérdésekben, és abban, milyen módon oldódnak meg Csehszlovákiában a nemzetiségi problémák. Ezek a feljegyzések arról tanúskodnak, hogy a lengyel diplomáciának pontos értesülései voltak arról, hogy Németország a „cseh kérdés” radikális „megoldására” törekszik.

A lengyelek érdeklődésüket az Olzán túli területre és Szlovákiára koncentrálták. Bizonyos ideig a külügyminisztériumban azt mérlegelték, milyen keretek közt nyerhetne Szlovákia autonómiát: önálló állammá váljon, vagy Magyarország része legyen-e. Szlovákia Lengyelországhoz csatolását Beck nem tartotta kívánatosnak. Kárpátalja kérdését a lengyel diplomácia teljesen önállóan kezelte, és ott is titkos tevékenységet folytatott.

Hečko, radikális szlovák politikus 1938. január 31-én találkozott Zygmunt Ventulanival, a lengyel külügyminisztérium közép-európai referensével. Tájékoztatta, hogy Szlovákia területén rendkívül erősödik a radikális és csehellenes hangulat. Az autonómia kérdése lassan már nem aktuális, a célt az önálló államiság megteremtése jelentené. A radikális szlovákok Morvaország szlovákok által lakott területeire is igényt tartanak. Válaszában Ventulani kifejtette, hogy a lengyelek politikai szempontból érett népnek tartják a szlovákokat, és minden, rájuk nézve kedvező fordulatot örömmel fognak üdvözölni.

Az elkövetkező időszakban a lengyel diplomácia egyre nyíltabban hangoztatta Szlovákia Csehországtól való elszakadásának szükségességét. Nemzetközi fórumokon igyekezett Csehszlovákia tekintélyét csökkenteni, és újból visszauta­sította a csehszlovák kormány által felajánlott katonai együttműködés lehetőségét. A francia és brit diplomaták forszírozták Lengyelország állásfoglalását egy Csehszlovákia miatt kirobbanó brit–német, illetve francia–német fegyveres konfliktus esetére. Franciaország és Anglia nyomást akart gyakorolni Lengyelor­szágra, hogy Csehszlovákiát illetően határozottabban álljon a nyugati hatalmak oldalán. Franciaország ugyan szövetségben állt Csehszlovákiával, viszont semmi nem utalt arra, hogy kötelezettségeinek eleget fog tenni. Becknek már hosszabb ideje az volt a meggyőződése, hogy a Nyugat nem áll majd követke­zetesen a csehszlovák integritás megőrzése mellett. Ezért, amikor a franciák kizárólag a lengyelekre akarták hárítani a felelősséget az események későbbi fejlődéséért, az Becket kellemetlenül érintette és csodálkozást váltott ki belőle. Visszautasította a fegyveres együttműködést Franciaországgal és Nagy-Britanniával Csehszlo­vákia megmentése érdekében.

A lengyel diplomaták 1938 tavaszán Romániában tettek lépéseket annak érdekében, hogy megakadályozzák a Csehszlovákia által a Szovjetunióban vásárolt katonai repülőgépek átrepülését. Az első átrepülésekről – amelyek a román kormány hozzájárulása mellett történtek – májusban szereztek értesülést a lengyelek. A románok álláspontját Rydz-Smigly marsall negatívan ítélte meg. Ennek ellenére a repülőgépek szeptember végéig folyamatosan érkeztek Csehszlovákiába. Rydz-Smigly annyit tudott elérni a román kormánynál, hogy az beleegyezett a szárazföldi technika áthaladásának megtagadásába.

Ugyanakkor a német diplomácia egyre erősebben érezte, hogy a Harmadik Birodalom Csehszlovákiát érintő szándékaiban Lengyelország nem jelent majd akadályt. Hitler „Grün” fedőnévvel jelzett terveiben rögzítették, hogy a csehszlovákiai akciót meglepetésszerűen kell végrehajtani. Olyan állapotot kell teremteni, amely a Csehszlovákiával szemben területi követelésekkel fellépő államok számára nyilvánvalóvá teszi a csehszlovák katonai vezetők reménytelen helyzetét, és ösztönzi ezen országokat, hogy haladéktalanul Németország oldalára álljanak. A németek szerint ilyen helyzetben Magyarország és Lengyelország Csehszlovákia elleni intervenciójára lehet majd számítani.

Az Olzán túli és a Szlovákia területén szervezett lengyel akciókat nehéz lenne Lengyelország Csehszlovákia iránti semlegességének fényében feltüntetni, még ha néhány lengyel történész ebben a szemléletben igyekszik is megítélni a lengyel diplomácia tevékenységének egészét.

Bár május 31-én a németek értesítették Becket, hogy nagyra értékelik Csehszlovákia kérdésében elfoglalt németbarát álláspontját, mindvégig nem voltak biztosak abban, milyen lépéseket tesz majd Lengyelország a döntő pillanatban. A bizonytalanságot Beck többértelmű kijelentéseinek nehezen interpretálható volta, és a sajtóban fel-felröppenő, egymásnak ellentmondó hírek okozták. A német diplomaták számos lépést tettek, hogy a lengyelektől további deklarációkat csikarjanak ki. Ez nem ment könnyen, a lengyelek mindvégig bizonytalanságban tartották a német diplomácia képviselőit. Von Moltke Berlinbe küldött jelentése arról tanúskodik, hogy a tárgyalások során Beck sokat beszél, de semmi konkrétat nem mond. Arról azonban újra és újra meg lehet győződni, hogy Beck Csehszlovákia-ellenes nézetei semmit nem változtak. A jelentés szerzője aláhúzza, hogy még egy francia–angol beavatkozás esetén sem tartja valószínűnek, hogy Lengyelország Csehszlovákia mellett lép hadba. Ugyanakkor az sem egyértelmű hogy Németország mellé fog állni. Ezt a nézetet erősítette meg von Weizsäcker Ribbentrophoz írott memorandumában. Véleménye szerint a lengyelek kizárólag a maguk érdekeit tartják szem előtt, és igyekeznek többféle megoldáshoz alkalmazkodni. Egyedül az biztos, hogy háború esetén meg fogják akadályozni, hogy az oroszok betegyék a lábukat Lengyelországba.

A német–lengyel együttműködés igen formális, felszínes volt, és mindkét oldalon a kölcsönös bizalmatlanság légköre övezte. Ennek ellenére egy 1938. október 1-jén a hajnali órákban Berlinbe küldött távirat szerint nem kizárható Lengyelország hadbalépése Csehszlovákia ellen, bár ezt a lengyelek nem tartják indokoltnak. A katonai készülődés hírére a Szovjetunió már szeptember 23-án kijelentette, hogy a lengyel csapatok Csehszlovákia területére lépése esetén felmondja a megnemtámadási szerződést. Ugyanezt tette egy nappal korábban Nagy-Britannia. Beck 23-án este táviratot küldött a londoni, berlini és párizsi lengyel nagykövetségekre. A sürgönyben Beck hangsúlyozza, hogy a lengyel külpolitika céljai és módszerei világosak. Nincs szükség arra, hogy formálisan kijelentse: nincs szándékában megtámadni Csehszlovákiát.

Hamarosan megkezdődtek a német–lengyel tárgyalások, mégpedig a Sziléziát érintő lengyel és német érdekek különválasztása céljából. Szeptember 29-én Csehszlovákia átvette a németek Münchenben elfogadott posztulátumát, amely Németország területi követeléseit fogalmazta meg. Október 1-jén nyújtották át az Olzán túli területet érintő lengyel követeléseket.

A dokumentumok azt igazolják, hogy Csehszlovákiát illetően 1938-ban Lengyelország önálló politikát igyekezett folytatni. Mégpedig olyan szellemben, amilyenben a diplomácia vezetői az ország érdekeit akkor értelmezték. Egyértelmű, hogy Lengyelország távlati, több államot érintő koncepciójának megvalósítását Csehszlovákia akadályozta, ráadásul olyan veszélyes tényezőt hozott testközelbe, mint a Szovjetunió. A Csehszlovákia feldarabolását célzó törekvések egy ideig egybeestek Németország szándékaival, így Lengyelország nyugati szomszédjá­hoz igazította bizonyos lépéseinek megtételét. Szerződés kötésére ugyan nem került sor, de több kérdésben formális megegyezés született. Teljes mértékben egyet kell érteni Batowski véleményével, aki szerint a lengyel kormánykörök nem mérték fel, mennyire saját érdekeik ellen tesznek, amikor Csehszlovákia gyengítésének és szétverésének kérdésében a németek mellé álltak. A lengyel diplomácia lavírozása részben a Nyugat nem egyértelmű álláspontja és Beneš bizalmatlansága miatt alakult szerencsétlenül, bár ez csak magyarázza, de nem változtatja meg a tényeket.

 

Jerzy Tomaszewski: Polska wobec Czechoslowacji w 1938 roku. (Lengyelország viszonya Csehszlovákiához 1938-ban) Przeglad Historyczny, Warszawa, 1996. Tom LXXXVll, zeszyt 1. 42–59. o.

 

Nagy László Kálmán