Klió 1997/3.

6. évfolyam

Orosz emigráció Jugoszláviában (1919–1924)

 

Az orosz emigráció története szinte kimeríthetetlen téma. Az Oroszországból kivándoroltak és elmenekültek különböző társadalmi, gazdasági és politikai feltételek között éltek, de egyvalami összefűzte őket: kibékíthetetlen szemben­állásuk a bolsevik ideológiával, illetve a szovjethatalommal. Többségük úgy érezte, a szülőföldtől való távollét csak ideiglenes, és igyekezett megőrizni az „orosz szellemet” új hazájában is.

A jugoszláviai emigráció csak kis részét jelenti az összorosz emigrációnak. Az oroszországi menekültek nem egy hullámban érkeztek Jugoszláviába, az első nagyobb csoport 1919 májusában, az utolsó 1924 novemberében. Az első tömeges menekülésre a francia intervenciós csapatok dél-oroszországi és dél-ukrajnai veresége után került sor. A fekete-tengeri kikötőkből, főleg Odesszából, francia hajókon kb. 10 ezer fő indult útnak, és közel 30 ezren – akik nem fértek fel a hajókra – szárazföldön, Románia és Görögország felé menekült. Ebből a kivándorlási hullámból mindössze kb. 1600 fő telepedett le Jugoszláviában. A következő tömeges menekülés Gyenyikin veresége után következett be, a szárazföldön nyugat felé menekülő csapatokat Románia lefegyverezte, és Jugoszlávia felé irányította.

Az első menekülthullám váratlanul érte a jugoszláv kormányt, a második hullám érkezéséről Milan Nenadić, a jugoszláv kormány diplomáciai képviselője értesítette az ország vezetőit, és jelezte, hogy a menekültek között számos volt miniszter és magas rangú személy van, akik 1914–15-ben, a kritikus időszakban nagy szolgálatot tettek Szerbia számára. A kb. 800–1500 volt miniszterből, magas rangú hivatalnokból és nemesből álló csoport tagjait mint kedves vendégeket fogadták.

Gyenyikin tábornok 1920 januárjában maga kérte, hogy a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság fogadjon be menekülő tiszteket, mintegy 7-8 ezer emigráns érkezett ekkor Jugoszláviába, őket a délszláv kormány tartotta el. Gyenyikin vereségét követően sok sebesült és beteg menekült Oroszországból, egy részüket az égei-tengeri szigeteken lévő táborokban már nem tudták elhelyezni, ezért a brit kormány megállapodást kötött Jugoszláviával 9–10 ezer sebesült befoga­dásáról, olyan feltételek mellett, hogy a menekültek költségeit 1922-ig Anglia állja.

Vrangel tábornok és a francia intervenciós csapatok veresége után 100–120 ezer ember menekült a Krím-félszigeten, Novorosszijszkon keresztül Orosz­országból. A jugoszláv kormány a nemzetközi közvéleményhez szóló felhívások hatására 1920. november 13-án 10 ezer fő befogadásáról döntött, majd újabb francia kérésre megkétszerezte ezt a számot. A negyedik menekülthullámmal több mint 21 ezer ember érkezett Jugoszláviába. Arányát tekintve ebben a hullámban volt a legtöbb civil. A négy nagy menekülthullámban összesen mintegy 31–33 ezer fő került Jugoszláviába. Rajtuk kívül 1921 második és 1922 első felében még jelentős számú fehérgárdista jött (velük nem foglalkozik a cikk), akik katonai kötelékben maradtak, határőrként a magyar és a román határ mentén, illetve a rendőrségnél teljesítettek szolgálatot.

A Jugoszláviába menekültekkel több szervezet foglalkozott, az ortodox egyház a papok számára a kolostorokban biztosított elhelyezést. A társadalmi szervezetek közül az 1903-ban alakult Orosz–Szerb Klub igyekezett a menekül­tekről gondoskodni. 1919-ben a klub nevét és tevékenységi körét megváltoztatta, és a menekültekről való gyakorlati gondoskodás keretében néhány ún. orosz házat létesített, ahol az emigránsok 3–10 napig ellátást és szállást kaptak. (Az orosz házak felszerelését a Jugoszláv Vöröskereszt biztosította.) Az Orosz–Jugoszláv Bizottság (a korábbi klub) segített a valutaátváltásban, a ruha- és élelmiszer-ellátásban, a menekültek letelepítésében, és azokon a helyeken, ahol oroszok éltek, filiálékat hozott létre. 1920 júniusában alakult meg az orosz emigránsokkal foglalkozó állami bizottság, decemberben a külügyminisztérium felügyelete alá került, és csak 1941-ben, Belgrád elfoglalása után szűnt meg véglegesen.

A menekültek mozgását nem szabályozták, ingyen utazhattak a vonatokon, így jó részük a háborúban súlyos károkat szenvedett, szegénységgel küszködő vidékekről észak felé, a Vajdaságba vándorolt a jobb megélhetési lehetőségeket keresve. 1920. szeptemberi adatok szerint az első két hullám több mint 7 ezer menekültjéből 2800 (39%) a Bácskában, Bánátban és Baranyában élt (Horvát­országban 1200 fő, 17%, Belgrádban 1054 fő, 15%, Szerbia többi részén 1100 fő, 15%). A negyedik, a Krímből érkező hullám menekültjeinek egyharmadát a Vajdaságban telepítették le, így az 1919–21-ben Jugoszláviába érkezett menekültek egyharmada, közel 10 ezer ember a Vajdaságban telepedett le.

Az orosz emigránsok társadalmáról nem rendelkezünk összefoglaló, egzakt adatokkal. Az 1920 közepén Jugoszláviában élő közel 9 ezer menekült közül 4300 férfi, 2761 nő, 1920 gyerek. 1921-ben, az orosz menekültekkel foglalkozó bizottság adatai szerint, a 30 ezer emigráns 68%-a férfi, 32%-a nő. A 18 év alatti korosztály aránya 19%, a többség (61%) 21 és 45 év közötti. Foglalkozását tekintve az emigránsok 30%-a paraszt, 20%-a szabad foglalkozású (tanító és középiskolai tanár 2055, egyetemi tanár 40, hivatalnok 4455, mérnök 300, művész 150), 10%-a nagy- és kisbirtokos, illetve kereskedő, a többiek foglalkozás nélküliek. A menekültek 13%-a felsőfokú, 62%-a középfokú, 22%-a alsófokú iskolát végzett, csak 3%-a nem volt iskolázott. Az állami bizottságnak a katonai emigrációval nem volt kapcsolata, de becslése szerint több mint 40 ezer katona tartózkodott Jugoszláviában (800 tábornok, 2 ezer magas rangú tiszt, 12 ezer tiszt és altiszt, 25 ezer katona és 3200 adminisztratív beosztott).

A kormány 1920. július 1-jén szabályozta az első, ún. „szerb emigrációnak” nyújtott anyagi támogatást (az egyedülállóknak havi 400 dinár, a családosoknak a családtagok számától függően 700–1400 dinár). 7800 fő részesült ebből a segélyből, amely a jugoszláv kormánynak havonta 3 millió dinár kiadást jelentett, az oroszok szerint viszont a segélyből nem lehetett megélni. 1921-ben ezt az összeget a Krímből érkezett menekültek nagy száma és a francia kormány által ígért támogatás elmaradása miatt 280 dinárra kellett csökkenteni. 1921 októberében a brit kormány is kijelentette, hogy csak a munkaképteleneket támogatja, így végül a jugoszláv kormány a segély radikális csökkentésére kényszerült.

Az oroszországi politikai fejlemények következtében 1921-re egyértelművé vált, az emigránsoknak hosszabb időre be kell rendezkedniük Jugoszláviában. Több helyen munkaközvetítő alakult az orosz menekültek számára, és megkez­dődött a beépülésük a mindennapi életbe. A Vajdaságban az agrárszakmákhoz értőknek (agronómus, állatorvos) volt a legnagyobb esélyük az elhelyezkedésre. Különösebb nehézség nélkül találtak munkát az orvosok, mérnökök és technikusok. Közel 300 tanár és tanító működött az iskolákban, több ezer tisztet, katonai szakértőt alkalmaztak a hadseregben. Sok ember nem tudott azonban elhelyezkedni eredeti szakmájában, számukra átképző tanfolyamokat szerveztek. Az orosz emigráció számára nehézséget okozott, hogy a jugoszláv gazdaság fejletlenségéből következően még saját munkaerő-feleslegét sem tudta felszívni. A hazai munkások védelmében ezért korlátozó intézkedéseket hoztak a külföldi munkavállalókkal szemben, de ezek alól 1924 augusztusában az orosz menekülteket felmentették: „a munkához való jog tekintetében hazai munkásoknak számítanak”.

A Vajdaságban 1920-tól működtek orosz intézmények, az egyik legjelen­tősebb ezek közül az orosz kórház Pancsevón. Két leányiskola folytatta munkáját, az egyik Harkovból, a másik Novocserkaszkból települt Fehér­templomba (Bela Crkva), illetve Törökbecsére (Turski Bečej). A Nyikolaj lovasiskola, majd később a krími kadetiskola Fehérteplomban működött tovább.

A második menekülthullámban több magas rangú pap, egyházi méltóság és sok pap érkezett. A papok nagy része a keleti határ menti területekre került, a háborúban elpusztult papok helyére. A felső papság pedig Karlóca (Sremski Karlovac) központtal megkezdte az egyházszervezet kialakítását az SZHSZ Királyságban. Egyházjogilag Tyihon moszkvai patriarcha fennhatósága alá tartoztak, de hivatalos legális kapcsolat nem alakulhatott ki. Az egyházszervezet élére Antonij kijevi metropolita került, akinek a későbbiek során nagy szerepe volt a határon túli orosz egyház összefogásában, őt tekintették az Oroszországon kívüli orosz pravoszláv egyház fejének. (Az emigráns orosz egyházat a cárizmushoz fűződő viszony osztotta meg, a többség a monarchia restaurációját jelölte meg legfőbb céljának, az 1921. november 13–26. között Karlócán tartott első összorosz határon túli egyházi kongresszuson a franciaországi emigráció képviselői nem az ideológiai, hanem az evangelizációs tevékenységre kívánták a hangsúlyt fektetni.) 1921–25 között Karlócán volt Vrangel főhadiszállása is (hadserege nem tartózkodott Jugoszláviában), így Karlóca az egyik legjelentősebb orosz emigrációs központnak számított.

 

Toma Milenković: Dolazak izbeglica iz Rusije u Vojvodinu posle prvog svetskog rata. (Menekültek érkezése Oroszországból a Vajdaságba az első világháború után.) Zbornik Matice Srpske za istoriju, 1994. vol. 50. 49–97. p.

 

Bíró László