Klió 1997/3.

6. évfolyam

Wilson és a bolsevik forradalom

Az Arthur S. Link professzor szerkesztésében kiadott Woodrow Wilson Papers (66 kötet) kiegészítő kötetei sorozatban 1995-ben jelent meg David S. Foglesong könyve arról, hogyan avatkozott be az Egyesült Államok az orosz polgárháborúba 1917 és 1920 között.

A Szovjet-Oroszország elleni katonai intervenció amerikai vonatkozásai – különösen a hidegháború korszakában – igen élénk érdeklődést váltottak ki a nemzetközi tudományos körökben. A hosszú polcokat megtöltő angol nyelvű szakirodalom egyik legismertebb darabját például maga George F. Kennan, a „feltartóztatás” doktrínájának megalkotója írta. A korábbi túlromantizált Wilson-képet (Arthur S. Link, Arthur Walworth) azután a New Left történészei a hatvanas évek során megkérdőjelezték (William Appleman Williams, Arno J. Mayer) és kimutatták a wilsoni és lenini programok közti hasonlóságokat és ellentéteket is (N. Gordon Levin). Eközben mások – szintén New Left-es háttérrel – részletesen elemezték Wilson intervenciós politikáját, s rámutattak a wilsoni retorika és a katonai intervenciók között tátongó óriási szakadékra (Lloyd C. Gardner, Frederick C. Calhoun). A nyolcvanas években több olyan könyv jelent meg, mely Wilsonnak az I. világháborút követő forradalmakhoz való viszonyát elemzi (Betty M. Unterberger, Lloyd C. Gardner).

A hidegháború vége új távlatokat, lehetőségeket nyitott meg a szovjet–amerikai kapcsolatokat vizsgáló kutatók számára is: a kilencvenes évek elején, ha csak rövid időre is, elérhetővé váltak korábban ismeretlen és feldolgozatlan szovjet-orosz levéltári források is. A kutatók döntő többsége természetesen a több aktualitással bíró – s ezért piacképesebb – hidegháborús ügyekre koncentrált. Eközben David Foglesong az 1917 és 1920 közötti időszakra összpontosított, és igen kiváló disszertációt írt, majd könyvet jelentetett meg a témában.

A kötet a nyolcvanas évek Wilson-történetírásának íratlan szabályai szerint az elnök intervenciós politikájának elemzésével kezdődik, s részletesen tárgyalja a mexikói polgárháborúban kidolgozott amerikai módszereket – s később ezen szempontok segítségével mutatja be és elemzi az oroszországi intervenciókat is. Ezt követi egy igen eredeti és merész fejezet az amerikaiak bolsevikellenességéről, melynek egyik legérdekesebb része a nativizmust (bevándorló-ellenességet), antiszemitizmust, rasszizmust és antibolsevizmust összehasonlító alfejezet. Ezt a kérdéskört mindezidáig Wilson-történetíró ilyen részletesen és ilyen kritikusan még nem tárgyalta; Foglesong tulajdonképpen bátran kikezdi az amerikaiakban máig is élő túlromantizált Wilson-képet, s teszi ezt egy eddig még nem tárgyalt aspektusból.

A következő hat fejezetben a szerző Wilson elnök oroszországi politikáját elemzi az 1917 és 1920 közötti időszakban; tehát nem a lenini októberi forradalommal indít, hanem a februári forradalomra adott igen pozitív amerikai válasszal. (Közismert tény, hogy Wilson volt az első államfő, aki hivatalosan elismerte a Kerenszkij-kormányt, hiszen a demokratikusnak vélt februári forradalom az amerikai elnöknek a demokrácia győzelmébe vetett hitét látszott alátámasztani.) Vizsgálja Bakmetyev orosz nagykövet amerikai tevékenységét, Wilson kísérleteit, hogy Oroszországban támogassa a demokratikus vonalat és a brit beavatkozást is. A különféle bolsevikellenes amerikai titkos akciók bemutatása, elemzése és dokumentálása a kötet egyik legfőbb erénye, hiszen ezeket korábban a Wilson-pártiak közül többen is megkérdőjelezték, és hidegháborús torzításnak, visszavetítésnek tartották. A kötet, a szakirodalomban először, mind amerikai, mind orosz levéltári forrásokkal bizonyítja ezek megtörténtét. A szerző érzékelteti Wilson közismert dilemmáját is: egyfelől a világ morális vezetőjeként, egy új, jobb világ prófétájaként a nemzeti önrendelkezés elvét hirdette, s elutasította a más országok belügyeibe való beavatkozást, másfelől azonban az ő programját elutasítókkal szemben igen kevés türelmet tanúsított, s világszerte mintegy tucatnyi katonai beavatkozás fűződik a nevéhez. Az oroszországi helyzet ezt a kettősséget jelentősen kiélezte, hiszen a demokratikusnak vélt februári forradalmat a demokratikusnak nagy jóindulattal sem nevezhető októberi forradalom követte, melynek vezetői mereven elutasították a wilsoni programot, sőt alternatívát is ajánlottak helyette (nemzetközileg koordinált kapitalista világrend helyett a kapitalista rendszert elsöprő világforradalomban létrejövő nemzetközi szocialista rendszert). Wilsonban tehát nem kis vihar dúlt 1918 tavaszán: egyfelől hű akart maradni saját elveihez és retorikájához, másfelől azonban le akart számolni a lenini rendszerrel. Erre csak úgy nyílhatott módja, ha sikerül gazdasági eszközökkel megdönteni a bolsevik rendszert, vagy ha megfelelő kifogást talál a katonai beavatkozáshoz. A helyzetet tovább bonyolította az is, hogy a szövetséges hatalmak (i.e. antant) képviselői nagy nyomás alatt tartották az elnököt, hiszen az oroszországi beavatkozás a breszt-litovszki békével lezárt keleti front ismételt megnyitását jelenthette, s mind Anglia, mind pedig Franciaország egy esetleges japán partraszállás engedélyezését fontolgatta. Ugyanakkor az amerikaiaknak igen rossz emlékei voltak a japánokról, hiszen a Felkelő Nap Országa 1915-ben 21 drasztikus követelést támasztott Kínával szemben, melyeket csak amerikai katonai fenyegetésre vontak vissza. Ezt szentesítette az 1917. évi Lansing-Ishii egyezmény, ám az amerikai–japán viszony továbbra is robbanással fenyegetett.

Foglesong is megerősíti azt az általánosan elfogadott nézetet, hogy végül is a csehszlovák légió megsegítése volt a Wilson által annyira keresett kapaszkodó, ezért cserébe azonban teljesíteni kellett a csehek legfőbb követelését: a Párizsban székelő Csehszlovák Nemzeti tanács elismerését de facto hadviselő félként. Az amerikai interpretáció szerint a transzszibériai vasútvonalat teljesen ellenőrzésük alatt tartó csehek a bolsevikok által felfegyverzett német és osztrák–magyar hadifoglyok, valójában azonban a vasútvonal feletti ellenőrzést visszaszerezni kívánó bolsevikok ellen harcoltak 1918 nyarán. A szerző külön fejezetben és külön egységként tárgyalja az észak-oroszországi beavatkozásokat (Arhangelszk, Murmanszk), valamint az 1919. évi segélyakciót a Baltikumban, mely a Herbert Hoover által megfogalmazott, „az emberek tele gyomorral nem bolsevikok” elv alapján történt. A kötet utolsó önálló fejezete a kérdéskört kifordítva mutatja be: orosz és amerikai levéltári források, valamint a legújabb szakirodalom segítségével elemzi a bolsevik rendszer amerikai politikáját. Bemutatja azt a titokban szervezett bolsevik kampányt Amerikában, melynek célja a bolsevikellenes amerikai politika hazai hátterének megingatása volt, valamint azt, hogy a fiatal bolsevik rendszer hogyan igyekezett az amerikai–szovjet kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatokat normalizálni és fejleszteni. Aligha szükséges hangsúlyoznunk, hogy amerikai szerző tollából nem sok hasonló értékelést olvashatunk.

A szerző végső következtetése az, hogy Wilsont forradalom és bolsevikellenes nézetei sodorták a katonai intervenció felé, s végül kísérletet tett a szovjet rendszer erőszakos megdöntésére is. Ez azonban nem egy részletesen kidolgozott és hideg fejjel végrehajtott terv alapján történt, sem pedig az elnök tanácsadóinak nyomására, esetleg Wilson háta mögött. Foglesong tehát a két szélsőséges álláspont helyett a középutas nézetet erősíti meg: hangsúlyozza, hogy Wilson komoly belső válságon ment keresztül, de végül kísérletet tett a bolsevik rendszer megdöntésére. A rá annyira jellemző módon azonban ezt csak korlátozott katonai intervencióval kívánta elérni, s ez, miként korábban Mexikóban, Szovjet-Oroszországban is sikertelen maradt. (Ez a fajta habozó beavatkozás az 1945 utáni amerikai külpolitika egyik legfőbb jellemzője lesz majd, hiszen az amerikaiak számára az emberélet mindig is többet ért, mint a technika. Egyébként nem ez a kötet egyetlen hidegháborús utalása: ugyanakkor el kell ismernünk, hogy a szerző nem viszi túlzásba az ilyen és hasonló párhuzamok hangsúlyozását.) A „Wilson a határozatlan”-kép valóban a legmegalapozottabb, s Foglesong állásfoglalása világos és meggyőző. Természetesen ebben a kérdésben szakmailag megalapozottan újat mondani lehetetlen, ezért a kötet igazi jelentősége az, hogy megerősít és kiválóan dokumentál egy Wilsonról már korábban kialakult képet, s eddig felhasználatlan levéltári források segítségével bizonyítja, hogy az amerikai elnök egyik legfontosabb célja a bolsevik rendszer megdöntése volt.

A kötettel szemben egyetlen kifogás emelhető: a mű címében is jelzett módon, minden bizonnyal túlzott szerénységből, a szerző nem nevezi nevén a gyermekét, műve ugyanis nem csak a titkos, hanem a nyílt amerikai akciókat is részletesen tárgyalja, s teszi ezt nagyon helyesen úgy, hogy nem traktálja az olvasót halálra egyébként is közismert hadtörténeti adalékokkal. Itt arról lehet szó, hogy Foglesong kissé túlhangsúlyozza a hidegháború korában elterjedt „titkos háború” kifejezést. Ugyanakkor az legyen a legnagyobb baj, hogy a kötet magas színvonalon többet nyújt, mint amennyit a címe ígér.

Ezt a munkát először még PhD-disszertáció formában olvastam (1991); a kötet jelen formájában az eredeti, mintegy 600 oldalas (!) disszertációra épül, a kiadás előkészítése során csak kisebb stiláris változtatásokat eszközöltek. A munka komolyságára jellemző, hogy a mintegy 300 oldalnyi szöveget csaknem ezer jegyzet és egy huszonhárom oldalas irodalomjegyzék egészíti ki. David S. Foglesong könyve kiváló szakmunka, mely egy komoly kiadó közismert sorozatában jelent meg. Eredeti látásmódja és kiváló forrásanyaga miatt minden, a témával foglalkozó történész számára kötelező olvasmány.

David S. Foglesong: America’s Secret War Against Bolshevism. U.S. Intervention in the Russian Civil War, 1917–1920. (Amerika titkos háborúja a bolsevizmus ellen. USA-intervenció az orosz polgárháborúban, 1917–1920) University of North Carolina Press, Chapel Hill, N.C. and London, 1995.

Glant Tibor

Tájékoztató bibliográfia:

Calhoun, Frederick S.: Power and Principle: Armed Intervention in Wilsonian Forein Policy. Kent, Ohio, 1986.

Gardner, Lloyd C.: Safe for Democracy. The Anglo-American Response to Revolution, 1913–1923. Oxford, 1987.

Kennan, George Frost: The Decision to Intervene: Soviet–American Relations, 1917–20. Princeton, NJ, 1958.

Levin, Norman Gordon: Woodrow Wilson and World Politics: America’s Response to War and Revolution. New York, 1968.

Link, Arthur Stanley: Wilson. 5 köt. Princeton, NJ, 1947–1965.

Link, Arthur Stanley: Wilson the Diplomatist. Baltimore, 1957.

Link, Arthur Stanley, szerk.: Woodrow Wilson and a Revolutionary World, 1913–1921. Chapel Hill, NC, 1982.

Mayer, Arno J.: Politics and Diplomacy of Peacemaking. Coutainment and Coonterrevolution at Versailles, 1918–1919. New York, 1967.

Ullman, Richard H.: Intervention and War. Princeton, NJ, and London, 1961.

Unterberger, Betty Miller: The United States, Revolutionary Russia, and the Rise of Czechoslovakia. Chapel Hill, NC, and London, 1989.

Walworth, Arthur: Woodrow Wilson. 2 köt. New York, 1958.

Williams, William Appleman: The Tragedy of American Diplomacy. New York, 1959.

White, John Albert: The Siberian Intervention. Princeton, NJ, 1950.