Klió 1997/3.

6. évfolyam

Az 1917-es októberi orosz forradalom

A L’Histoire című francia folyóirat 1997. januári számában (a „Dossier” blokkban) olvasható rendkívül érdekes cikkek arról győzik meg az olvasót, hogy lehet és kell tárgyilagosan (legalábbis erre törekedve) írni az orosz és az egész egyetemes történelemnek e fontos eseményéről, az októberi forradalomról. „1917 októberének forradalma a történelem balesete? Vagy pedig egy maroknyi, de tökéletesen megszervezett harcos sikeres államcsínye? Vagy inkább egy elnyomott nép szükségszerű emanacipációja, amelyik tömegesen csatlakozott a bolsevikok téziseihez?

Nyolcvan évvel az esemény után, miután elmerült a kommunista rendszer és megnyíltak az új levéltárak, elérkezett az ideje annak, hogy derűsen visszatérjünk az ex-Szovjetunió keletkezésének kérdésére. Túl a mítoszokon.”

Ezekre a nyitó kérdésekre keresik a szerzők a választ. A legelső cikk szerzője, Nicolas Werth vállalkozott arra, hogy globálisan ragadja meg a problémát. (A hatalom megragadása a bolsevikok által) Credóját néhány sorba sűrítette. „A kommunizmus bukásával eltűnt annak szükségessége, hogy bebizonyítsuk: a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ‘történetileg elkerülhetetlen’ volt, 1917 végre ‘normális’ történeti téma lett.” Ez utóbbi mondatával a szerző az újszerű történészi megközelítések legfontosabb közös ismertető jegyét árulta el.

Werth a továbbiakban azt fejtegeti, hogy egészen a legutóbbi időkig három történetírói irányzat ütközött egymással. A két meghatározó áramlat közül az első az események liberális olvasata, amely szerint a szocialista forradalom csak erőszakkal végrehajtott puccs volt, egy ügyes összeesküvés eredménye. A másik, marxista értelmezés szerint az októberi forradalom logikus, előre látható, elkerülhetetlen végkifejlete volt egy olyan felszabadító harcnak, amelyet a bolsevikokhoz tudatosan csatlakozott „tömegek” vittek véghez. A történelem értelmének beteljesedése.

Volt egy harmadik történetírói iskola is (pl. a francia Marc Ferro), amelyik a tényeket nemcsak „felülről”, hanem „alulról” (a szovjetek, az üzemi bizottságok, egyszóval a forradalmas napokban alakult számtalan szervezet nézőpontjából) is vizsgálta. „Dezideologizálni” törekedett az orosz forradalom történetét. A folyamatot összetevőire bontva, megkülönböztette egymástól a parasztok, a tartományok, a nemzetiségiek, a nők és a hadsereg forradalmát, kimutatta időbeli meghatározottságukat, saját belső dinamikájukat. Minden eredetisége és szempontjainak sokfélesége ellenére ez az iskola marginális maradt.

A mai orosz történészek, majdnem valamennyi, továbbá a művelt elit és a posztkommunista Oroszország politikai vezetői a liberális változatot fogadták el, vagyis azt hirdetik, hogy az orosz forradalom „‘baleset’ volt, amely eltérítette a forradalorn előtti gazdag, munkás és a demokrácia felé jó úton haladó Oroszországot, megváltoztatta ‘természetes fejlődésmenetét’”. Ebből a gondolatmenetből könnyedén levonható az a következtetés, hogy az eseményekben részt vett orosz nép csupán „ártatlan áldozat” volt.

A szerző gondosan számba vette 1917 eseményeit, rámutatva a hazai olvasóközönség előtt is jól ismert tényekre, így az orosz front meggyengülésére a világháborúban (a hátország döntő szerepét hangsúlyozva), a cárnak és környezetének gyengeségére, a februári forradalom váratlanságára, a kettős hatalomra, valamint a munkások és parasztok követeléseire. És mindenekelőtt és mindenek- felett az általános békevágyra. Lenin szerepét e forradalmi folyamat felgyorsításában szintén behatóan tárgyalta, ugyanakkor idézte Alexander Fjodorovics Kerenszkij szavait: „A Kornyilov-puccs nélkül Lenin sem lett volna”. Mindazonáltal nem állítható, hogy az elégedetlen elemek valamennyien csatlakoztak a bolsevik párthoz, amelynek taglétszáma 1917. október elején nem haladta meg a 200 ezret. „És mégis, 1917 őszén, amikor alkotmányos vákuum alakult ki, amikor mindenfajta állami tekintély megszűnt, hogy helyet adjon bizottságok, szovjetek és más csoportocskák kavalkádjának, elegendő volt egy jól szervezett és határozottan cselekvő mag, hogy azonnal olyan tekintélyt szerezzen magának, amely nem állt arányban tényleges erejével.”

Cikkek születtek még a Vörös tér amerikai vendégéről, John Reedről, akit Tíz nap, amely megrengette a világot című műve világhírűvé tett. (Belőle merített ihletet filmjéhez Szergej Eizenstein, továbbá – 1981-ben – az amerikai Warren Beatty Vörösök című alkotásához.)

Olvashatunk Lenin „családi titkáról”, amelyeknek egészen 1932-ig egyetlen tudója volt: A. I. Elizarova-Uljanova, a bolsevik vezér lánytestvére. Őt bízták meg Lenin halála után a család eredetére vonatkozó iratok összegyűjtésével. Ennek során fedezte fel, hogy anyai nagyapjuk, Alekszandr Blank doktor (1802–1870) egy zsitomiri zsidó kiskereskedő fia volt, aki áttért az ortodox hitre. Felfedezését 1932-ben levélben közölte Sztálinnal, aki azonban „abszolút titoktartást” kért tőle, így nem készültek másolatok az eredeti dokumentumokról.

Feltétlenül érdeklődésünkre tarthatnak számot azok az adatok, amelyek Alain Blum: Hány áldozat? című cikkében találhatók. Az orosz forradalom emberáldozatának kérdése szenvedélyes viták tárgya volt a múltban. Az oroszországi levéltárak ajtajai végre megnyíltak a kutatók előtt, így a korábbinál pontosabb válasz adható a fentebbi kérdésre. Az első világháborúban Oroszország 1 millió 800 ezer embert veszített. A polgárháború (1918–1922) halottainak számát 7–10 millióra becsülik, s közülük 5,8–8,8 millió volt a polgári lakos, akik politikai kivégzések, éhség vagy járvány következtében vesztették el életüket. A februári forradalom csak Szentpétervárott, az októberi pedig kizárólag Moszkvában követelt áldozatokat, egyaránt 1500–2000-et. Ezeknek a statisztikai adatoknak a birtokában Blum csakis arra a végkövetkeztetésre juthatott, hogy „az első világháború és a polgárháború erőszaktevése közé beékelve az 1917-es esztendő – paradox módon – a legszelídebb időszaknak minősült”.

A tematikus blokk zárócikke tulajdonképpen interjú Hélčne Carrčre d’Encausse professzorral, aki szintén az orosz történelem szakértője. Arról kérdezték, hogy „Hisznek-e még az oroszok Leninnek?” A válasz: a 40 éven aluliak szerencsétlen történelmi eseményt látnak az 1917-es forradalomban, velük szemben az idősebbek „beilleszkedtek a szovjet öntőformába”. Október egy mára elvesztett paradicsomot teremtett. Maga a történésznő is úgy vélekedett, hogy ez a felosztás sematikus. Létezik árnyaltabb álláspont is, amelynek hívei azt vallják, hogy Február elszalasztott demokratikus lehetőség volt.

Érdekes megfigyelni, hogy a szóban forgó francia russzisták általában „Októberi forradalomról” írnak, tehát nagy O-val. Talán azért, mert ők még ma is úgy gondolják, hogy az a bizonyos tíz nap tényleg megrengette a világot.

Quand la Révolution russe ébranle le Monde (Amikor az orosz forradalom megrengeti a világot). L’Histoire, 1997. január, 22–29. o.

Vadász Sándor