Klió 1997/3.

6. évfolyam

Reformvita és szociális valóság

A svájci szerző a parasztságra vetített modernizáció kérdésével foglalkozik az ipari forradalmat megelőzően. Ez egybeesik a felvilágosodás korával. Azért is érdekes Rolf Graber vizsgálódása, mert egy konkrét régió, Zürich és környéke történetét ismerjük meg bőséges forrásanyag segítségével. A mai svájci paraszti öntudat gyökereit itt találhatjuk meg a felvilágosodás korának paraszttanító mozgalmában. A szakirodalomban gyakoribb a centrum vagy a periféria országok története, most egy átmeneti fejlődést követhetünk nyomon.

Az újabb tudományos kutatások a felvilágosodást kommunikációs folyamatként emlegetik. A polgári nyilvánosság modelljében, ahol a gondolatok és vélemények szabad cseréje a jellemző, ez a kommunikációs folyamat társadalmi síkon realizálódik. A XVIII. században az újságok és folyóiratok mellett az ekkor keletkezett egyesületek a nyilvánosság formái: pl. irodalmi tudóstársaságok, hazafias egyesületek, olvasókörök. Közös bennük, hogy önkéntes alapon szerveződnek, eltávolodnak a rendektől, ezért demokratikusak, s nivelláló hatásuk van, miközben ún. kollektív vitát folytatnak. A kollektív vita nem egyből jön létre, megelőzi a szerzők önmagukkal folytatott beszéde, majd az egymással folytatott párbeszéd. A felvilágosodás adja az azonosságtudatot és szabja meg a kommunikáció feltételét. Az individualizáció és szocializáció együttes hatására jön létre az a társaságokra jellemző klíma, amely a kollektív tanulási és képzési folyamatot lehetővé teszi és keretet ad a változtatási szándéknak. A zürichi Fizikai vagy Természetkutató Társaság mintaértékű a fent említett egyesületi mozgalmon belül, tagjainak létszámával és súlyával is kiemelkedik.

A társaságok története általában a következőképpen korszakolható: először a tudós-, tudományos társaságok jelennek meg, majd az állami-, gyakorlati, végül az irodalmi-, közösségi korszak következik. Az 1746-ban alapított zürichi Természetkutató Társaság, amelynek tagjait „gazdasági hazafiak”-nak is nevezik, létrejöttekor még csak egy tudós kör, s egy krízisélmény hatására válik idővel gazdasági társasággá, hasonlóan a német és osztrák parasztegyesületekhez. Ez a krízisélmény az 1757/58-as éhség.

A felvilágosodás nem korlátozódik egy szűk tudóstársaságra, hanem a néphez fordul, s így lesz belőle népi felvilágosítás, amelyben az aktív és passzív elemet a felvilágosító tudósok és a felvilágosítandó nép jelentik. Mindez erőszak nélkül mehet általában végbe, amennyiben a kisebbség, a felvilágosítók nem alkalmaznak erőszakot, és a többség, a nép akceptálja a felvilágosító munkát. Az állami gyakorlati felvilágosítás azonban jelentheti az állami szabályozást, ezáltal a kényszert. Tehát a szociális valóság, a politikai-intézményi, gazdasági és szociális környezet határozza meg a reformvita és szociális valóság kereszttüzében formálódó népi felvilágosodás jellegét.

A Természetkutató Társaság tevékenységéből a szerző három részt emel ki: az elméleti hátteret, beleértve a föld megművelésének javítását célzó fiziokrata reformindítékokat, a népi felvilágosítás lehetőségeit és módszereit, ezen belül az agrárszektor modernizációját és a népi felvilágosításnak a gyakorlatba való átültetését. Ez utóbbi magában foglalja a parasztok reakciójának és befogadókészségének korlátait is. Utolsó lépésben egybeveti a Természetkutató Társaság törekvéseit a szociális valósággal.

Az 1757/58-as éhínség után ún. Gazdasági Bizottság alakult, amely a zürichi népi felvilágosítási törekvések középpontjában állt. Míg az éhínség előtt az egyesület előadásai természettudományi–fizikai és orvosi témakörökkel foglalkoztak, addig a katasztrófa után többnyire mezőgazdasági és gazdasági témákkal. E referátumok ideológiai háttere a fiziokrata és kamarai tanításokban keresendő. A fiziokratizmus meghatározza a törvényeket az állam, a gazdaság és a társadalom számára, egyúttal a fejlődés mozzanatát is felmutatja, amennyiben a termelési tényezők intenzívvé tételével termelésnövekedést céloz meg, valamint termésmaximálást, az emberi munka intenzívebbé tételét, beleértve a munkaidő növelését, s minőségjavítást is. Konkrétan a földművelés javítását, nyomásos gazdálkodást, istállózó állattartással elérhető jobb trágyázást, a meliorációval megnövelt mezőgazdasági területet, az új takarmány- és haszonnövények, pl. a lóhere, a burgonya propagálását és a munkaeszközök tökéletesítését jelenti. A korszak irodalma ezen felül foglalkozik még a gabona hosszútávú tárolásával és az import kérdésével (Svájc ne legyen ráutalva a szomszéd sváb gabonára!). A felsorolt megújulási és innovációs reformok mellett társadalomszerkezeti reformokat is terveznek, amelyek érintik a tavaszi és őszi növények vetésterületét, valamint a legelők felosztásával beavatkozik a falusi földközösség szerkezetébe is.

A forrásokat három szakaszra oszthatjuk. A legelső művek gazdasági írások és tanácsok, amelyek közvetlenül megszólítják a parasztokat. A második szakaszban a népfelvilágosítás didaktizálásáról beszélhetünk, mert megjelennek az ismereteket közvetlenül a gazdáknak címző katekizmusok és párbeszédek. A harmadik szakasz a parasztok olvasási szokásaira is gondol, ekkor jelennek meg szórakoztató szépirodalom formájában a felvilágosodás eszméi. Ezek az elméleti szakaszok a szerző által vizsgált Természetkutató Társaság és Gazdasági Bizottság tevékenységében is így jelentkeznek. Az is tipikus, hogy az egyesületek a néptanító feladatát veszik át, mert kézenfekvő a népiskolával való összehasonlítás.

A két vizsgált egyesület nemcsak az írásos módját alkalmazza a népfelvilágosításnak, hanem verbális formáját is, az ún. „parasztbeszélgetést”, amely a „Gazdasági Bizottság gyűlésén hangzik el, vagy amit a faluközösség képviselőivel folytatnak. Ha a „beszélgetés”-t közelebbről megvizsgáljuk, két dolog tűnik fel: egyrészt az irodalmi forma, a „beszélgetés” a maga dialógus jellegével, másrészt, hogy ez a párbeszéd nemcsak a földművelés technikai-szervezeti jobbítását taglalja, hanem a középpontban az erkölcsi nevelés áll, a paraszti munkaetika befolyásolása és a hatalmi viszonyok megváltoztathatatlanságáról szóló tanítás. A dialógust komolyan veszik, a partnerek kommunikatív kompetenciája nagy szerepet kap. Mivel a gazdák szakmai tudása a mezőgazdaság területén nagyobb, mint a polgári tudósoké, ezért a felvilágosítók is tanítványokká válnak a beszélgetés során. Politikára azonban nem terelődik a szó, mert akkor esetleg megkérdőjeleződnének a hatalmi viszonyok. Így azonban a kommunikációs szituáció szenved csorbát, mégsem egyenlő partnerek kommunikálnak, ezáltal az elemi oktatás gyakorlatára degradálódik a népi felvilágosítás. Bár talált a szerző ellenpéldát is a zürichi történelemben, de azt a fajta párbeszédet, ahol a paraszti érvek érvényesülnének az elöljáróság álláspontjával szemben, nem engedik elterjedni, sőt elégetik.

Az alulról jövő felvilágosítástól való félelmet fejezi ki az az elterjedt nézet, hogy a parasztoknak csak mértékkel szabad olvasniuk, csupán a hasznossági szempontokat figyelembe véve, nehogy a túlzott mérték olvasási szenvedéllyé váljon. Ezért beszélhetünk a szerző szavaival „megzabolázott paraszfilozófusokról”.

Ezek a körülmények magyarázzák, hogy limitált, viszonylagos felvilágosításról beszélhetünk a zürichi társaságok tevékenysége kapcsán. A „gazdasági hazafiak” fáradozásai olyan ideológiát szolgálnak, amely a rendi korlátokat erősíti. Az a népi felvilágosítási modell, amely fiainak emancipációját tűzi ki célul, s őket a gyámság alól felszabadítja, elbukott.

Láttuk, hogy a fiziokraták tanításában a rentabilitásra, a lehető legnagyobb hozamra való törekvés szerepel. A preindusztriális társadalomban kimutatható, hogy a lakosság többsége a hagyományos rendhez kötődik, speciális gazdálkodáshoz, világnézethez és erkölcshöz. Egy bizonyos szabályozó rendszer irányítja a cselekvéseiket, s ezért tevékenységük középpontjában kevésbé a rentabilitás, sokkal inkább a szociális kapcsolatok újrateremtésének lehetősége áll. Ezért nem szabad azt állítanunk, hogy a paraszti társadalom reformokkal szembeni ellenállása egyben modernizálásellenesség is, hanem elmondhatjuk, hogy ez a fajta viselkedés sajátos szociális logikával rendelkezik. A parasztok által folytatott tevékenység középpontjában nem a gazdasági teljesítmény, hanem a parasztok anyagi és nem anyagi jellegű igényeinek kielégítése áll, hogy részesei lehessenek a szociális életnek, vagyis részt vehessenek az ünnepek megrendezésében, gyakorolhassák vallásuk kultikus elemeit, egyszóval ezek olyan tevékenységek, amelyek fontosak a falusi közösségben kivívott tekintélyhez. A külsőségekre fordított költségek, amelyek egyúttal szimbolikus tőkét jelentenek, ellentmondásban állnak az agrár-kapitalizmus megtérülési elvével, és akadályozzák a parasztok újítási és befektetési készségét. A „gazdasági hazafiak” fáradozása ezzel a paraszti habitussal áll szemben. A szerző ehhez a paraszti habitus vizsgálatához is talált tényeket a „paraszt beszélgetésekben”, mint pl. milyen „rábeszélések” árán vettek részt a „beszélgetéseken”, mennyire kivetették maguk közül a gazdák a reformgondolkodásúakat.

A felvilágosítók azon igyekezete, hogy a földművelők munkáját segítsék, bár a haszonra törő, népboldogító elméletből ered, de a városiak és falusiak közötti érdekközösséget is szuggerálja. A termés optimálissá tételének és a nyereség maximálásának a gazdasági fejlődés előtt megnyitható perspektívát sugallja. De épp ez váltja ki a gazdák bizalmatlanságát, akik félnek a további adóktól. Ez a magyarázata annak, hogy az újító gondolatok süket fülekre találnak. Ezen kívül tapasztalható a parasztok körében egy általános előítélet minden változással szemben. Ez a konzervatív, a tradíciókhoz ragaszkodó paraszti magatartás az agrár-preindusztriális gazdasági és társadalmi rend működéséből fakad, és elzárkózik a kapitalista piacgazdaság fejlődése elől, mert saját logikájának engedelmeskedik. Mindenekelőtt a tisztán mezőgazdasági területek, ahol az érintetlen háromnyomásos gazdálkodás folyik, és faluközösségben művelik a földet, immúnisak az újítással szemben. Azok a régiók, ahol a falusi bedolgozó rendszer működik, ott már nem ez a jellemző. Az előbbiek azonban ellenállnak a társadalom szerkezetét érintő reformoknak, pl. a hegyi legelők felosztásának, az ugar kihasználásának és a legelőjog megszüntetésének. Bár ezekben a kérdésekben a falu egyes rétegei között érdekkülönbség van, mégis a megszokott falusi rendszerhez ragaszkodnak. Ebben a rendszerben benne van egy rizikóminimanizálási szándék, mert a parcellák különböző dűlőkben vannak, ezáltal kiegyenlítik a termésingadozást. A faluközösségben való együttműködés nivellálja a munkaerő- és költségráfordítást.

Összegzésül elmondhatjuk, hogy a reformerek nemcsak az alkalmazott eszközökben tévednek (a kommunikáció aszimmetrikus a parasztok és a felvilágosítók között), hanem a hagyományos mezőgazdasági rend belső logikájával is konfrontálódniuk kell. Az újítási szándék még további korlátokba ütközik, éspedig a parasztok körében meglévő szegénységbe és eladósodásba. Ezért hiányzik a befektetésekhez és az átálláshoz szükséges tőke. Ezekhez az egyéni korlátokhoz társul a zürichi mezőgazdaság hagyományos szerkezete: a szántóföld eléri a földterület majdnem 50 százalékát, a szőlőművelés nagyon fontos és nagy szerepet játszik az extenzív legelőhasználat. A szántó nagy részaránya ellenére a gabonatermelés visszaesőben van, amire a gabonatized csökkenéséből lehet következtetni. A városi „gazdasági hazafiak`” azon fáradoznak, hogy a parasztokat több gabona termelésére ösztönözzék, hogy ne szoruljanak importra. Szeretnék, ha az extenzív művelésű legelők hányada visszaszorulna, s helyette a szénagyűjtéses intenzív legelőkihasználás lépne előtérbe, hogy növelni lehessen az állatállományt. Azonban a falusi gazda a faluközösséggel kerül konfliktusba – léte ebbe a közegbe ágyazódik bele –, ha bárminemű változtatást, újítást akar bevezetni a termelésben.

Bár a Gazdasági Bizottság működése idején létezik egy mintagazdaság Zürich közelében, de ez nem a tipikus viszonyokat jelenti, mert Gujer Kleinjogg gazda a Zürichi Gabonahivataltól bérel földet, s így mentesül a faluközösség gazdasági kötöttségeitől, nem kell más gazdával egyezkednie. Gujer Kleinjogg elszakad a falu társadalmi-gazdasági szerkezetétől. Példája azonban azt bizonyítja, hogy az intenzíven művelt földterület nagysága véges, s nem mindegyik föld alkalmas az intenzív művelésre. A mezőgazdaság saját korlátaiba ütközik.

A „gazdasági hazafiak”’ állandóan hangoztatott kritikája az elsődleges ipari tevékenységgel szemben, a fiziokrata jelmondathoz való ragaszkodásuk, miszerint a mezőgazdaság a legfontosabb, mert az az egyedüli produktív szektor, inkább a tanácstalanságuk jele ebben a kérdésben, semmint a probléma felismerése.

A reformok ellentmondásosságát bizonyítja még, hogy mivel a zürichi városállam nagy adókat von el a parasztságtól (tized, földkamat formájában), a burgonyatermelésre való áttérés érintené a tizedet, s ez a városállamot rövidítené meg. A hagyományos tulajdonviszonyokhoz való ragaszkodás felelős végső soron a Természetkutató Társaság népfelvilágosító, újító törekvéseinek a részleges bukásáért.

Az igazi fordulat csak az 1790-es években tapasztalható, amikor vidéken is kialakul a sikeres falusi felső réteg reformvitája az olvasókörökben, és amikor az 1798-as helvét forradalom rövid időre megteremti a társadalom szerkezetét érintő reformok keretfeltételeit.

Rolf Graber: Reformdiskurs und soziale Realitüt: Die Naturforschende Gesellschaft in Zürich als Medium der Volksaufklärung (Reformvita és szociális valóság: A zürichi Természetkutató Társaság mint a népi felvilágosítás médiuma), Schweizerische Zeitschrift für Geschichte VoI. 47. 1997. Nr. 2. S. 129–150.

Rolf Graber: „Spätabsolutistisches Krisenmanagement. Die Naturforschende Gesellschaft in Zürich im Spannungsfeld von arbeitender Geselligkeit und staatlicher Funktionalisierung”, Hans Ulrich Tost u. Albert Tanner (Hg.), Geselligkeit, Sozieteten und Vereine, Zürich 1991 (Schwelzerische Gesellschaft für Sozial- und Wirtschaftsgeschichte, Heft 9), S.81-94.

Norbert Schindler u. Wolfgang Bonss: Praktische AufklBrung. Ökonomische Sozieteten in Süddeutschland und Österreich im 18. Jahrhundert, in: Rudolf Vierhaus (Hg.): Deutsche Patriotische und gemeinnützige Gesellschaften, München 1980(Wolfenbütteler Forschungen, Bd.B), S.255-353.

Francois Walter: „Die Modernisierung der Landwirtschaft zwischen 1750 und 1860”. Bernhard Scheider (Hg.), AIItag in der Schweiz seit 1300, Zürich 1991, S. I69-180.

Heinrich Schinz: „Abhandlungen von einer neuen Weise, das Getreyd Iange Jahre ohne Verderbniss und Abgang zu erhalten... Abhandlungen der Naturforschenden Gesellschaft in Zürich, Bd. I, Zürich 1761, S. 133–I88.

Johann Rudolf Cramer: Unterricht über den Landbau in einem freundlichen Gesprüch. Zürich 1774.

Heinrich Morf: „Vor hundert Jahren” in: Neujahrs-Blatt der Hülfsgesellschaft von Winterhur V (1867), S. 47ff.

Barabásné Deme Zsuzsa