Klió 1997/3.

6. évfolyam

Politikai küzdelem a régi Oroszországban a XIII. század végén és a Hordához fűződő kapcsolatok

 

A XIII. század utolsó évtizedei északkelet-oroszországi fejedelmi viszálykodásait a tudósok már vizsgálták, de több kérdés mégis tisztázatlan maradt. Így e küzdelmek egy-egy fontos motivációja, részlete, az évkönyvek híradásainak értelmezése és a térség fejedelmeinek politikai viszonya egymáshoz, a szomszédos uralkodókhoz és a tatár Hordákhoz. A. A. Gorszkij először Alekszandr Nyevszkij utódainak az 1280-as évek elején vívott küzdelmeit és a tatárok szerepét veszi górcső alá. A tét ekkor a perejaszlavli rész – és egyúttal a vlagyimiri nagyfejedelemség (a területek és az utóbbinál a főfejedelmi titulussal járó jogok) voltak. Dmitrij Alekszandrovics végül is visszatérhetett Perejaszlavlba és helyreállíthatta északkelet-oroszországi nagyfejedelmi primátusát, de Gorszkij megalapozottan mutat rá, hogy mindez kapcsolatban állt a mongol állambeli változásokkal; katonai nyomás és politikai egyezkedés után jöhetett létre a dmitrovi megállapodás. Az 1280-as évek első harmadának orosz történelmi eseményei ugyanis egybeesnek Tuda-Mengu hordabeli uralma kezdetével és a Nogaj Horda orosz befolyási szférája kialakításának erősödő tendenciáival. Komoly problémát jelent (az évkönyvek eltérő adatai, hibás interpretációi és különböző időszámítása miatt) a fejedelmi belharcok és a hozzájuk kapcsolódó tatár hadjáratok datálása. Itt jegyezzük meg, hogy a kitűnő szakember óriási primér forrásanyagra, azok eddigi kutatására támaszkodik és sikerrel alkalmazza a logikai megközelítéseket. Így módosítja a korábban elfogadott kronológiát. Szerinte tehát a tatárok és Andrej Alekszandrovics első hadjárata Dmitrij ellen 1282–83 telére, a második és az utóbbi Nogajhoz történő utazása (és segítség iránti kérelme) 1283-ra, míg visszatérése és nagyfejedelmi hatalma restaurálása 1284-re esett.

Az Alekszandrovicsok küzdelmének újbóli kiéleződése 1285-ben kezdődött. Dmitrij ellen felléptek (Andrej kivételével) testvérei. Már korábban kirajzolódott egy hármas fejedelmi szövetség, amibe Andrejen kívül a moszkvai Danyiíl Alekszandrovics és a tveri Mihail Jaroszlávics tartozott. A források ezt később egyértelműen jelzik. Igen nehéz genealógiailag alátámasztani a jaroszlavli és az uglicsi fejedelemség birtoklását és összhangba hozni a források híradásaival. Vszevolod Bolsoje Gnyezdo (Nagy Fészek) utódainak különböző ágairól van szó. Gorszkij szerint csak az évkönyvi adatok pontosításával (1288-ra), Roman Vlagyimirovics uglicsi fejedelem utód nélküli halálával (1283, vagy 1285), más fejedelmi ágak bekapcsolásával, a rosztovi fejedelemség felosztásával (1286) lehet feloldani az ellentmondásokat, de úgy, hogy akkor ebbe az egyégbe már bele­tartozott Uglics. Valójában az utóbbiért vívott harc a jaroszlavli fejedelemség ideiglenes győzelmeként értékelhető.

Gorszkij lényeges sajátosságra hívja fel a figyelmet, amikor az 1288-as eseményekkel kapcsolatban rámutat a fejedelmi segítség „árára” (a területcserére, -módosulásra); amikor pl. Fjodor Rosztyiszlávics fiának megszerezte Uglicsot. Az 1280-as évek végén Dmitrij és Andrej Boriszovics harcát csak nagyfejedelmi és tatár kontextusban értelmezhetjük. Dmitrij Alekszandrovics nagyfejedelem kibékítette az egymás ellen küzdőket, megerősítette főfejedelmi hatalmát, de ez csak a Volgai és a Nogaj Horda erőviszonyainak függvényében történhetett. Így viszont 1288-ban bekövetkezett a fejedelemségeknek a tatárok által szankcionált újrafelosztása, magában Rosztovban pedig a segítség fejében az adókat behajtó Nogaj Hordabeli csapatok garázdálkodtak, ami a következő évben felkelést váltott ki.

Egyes orosz fejedelmek ottjárta után, 1293-ban a Volgai Horda kánja, Tohta Dmitrij Alekszandrovics nagyfejedelem és szövetségesei elleni büntetőhadjáratra küldte testvérét, Tudant, aki városok sorát foglalta és pusztította el. Ekkor a legyőzöttek birtokainak a Volgai Horda érdekeinek megfelelő újraelosztása következett be. Gorszkij kiemeli, az érintett városok jegyzékét nézve kitűnik, hogy a hadjárat célpontjai az azt támogató orosz fejedelmek ellenfeleinek birtokai voltak. Az akkori öröklési rend szerint az utód nélkül maradt fejedelemségekben az uralomnak át kellett volna kerülnie a vlagyimiri nagyfejedelemhez. Az uglicsi és a rosztovi fejedelemség azonban csak az 1280-as évek végén kezdett gondot okozni a főfejedelemnek, amit (kb. 1291-tól) az öröklési előjogaira való hivatkozásai mutatnak. Dmitrij ekkori helyzete tatár relációban viszont még kedvező, mivel Nogaj hatalma csúcsán áll, Tohta pedig csak Tudan 1293–94-es hadjárata után jutalmazza meg orosz fejedelmi szövetsé­geseit és rendezi át ezzel az erőviszonyokat.

Gorszkij nagy érdeme az évkönyvek kronológiai, személyi és egyéb tévedé­seinek tisztázása. Így pl. Fjodor Rosztyiszlávics Tudan hadmozdulatai után lett a perejaszlavli és a jaroszlavli trón birtokosa. A Tudan által elfoglalt városok jegyzékéből kiderül, hogy 1293-ra legalább féltucat fejedelemség már Nogaj befolyási övezetébe tartozott, míg Tohtáéba ennél jóval kevesebb. Érdekes, amit Gorszkij Mozsajszknak és Perejaszlavlnak a sorsáról kifejt. Mozsajszk a „szmolenszki területhez” tartozott, és az eddigi álláspont szerint 1303-ban került a moszkvai fejedelemséghez, a szerző azt bizonyítja, hogy már 1293-ban. Az első időpont ugyanis az erősebb szmolenszki fejedelmeknek kedvezett, a XIV. század elején viszont a moszkvai állam nyugati határain a status quo fenntartása volt a moszkvai uralkodók érdeke. Danyiil Alekszandrovics moszkvai fejedelem 1302-ben elfoglalta a fejedelmi utód nélkül maradt perejaszlavli államot, ezzel megsértve azt az öröklési normát, mely szerint az ilyen terület a mindenkori vlagyimiri nagyfejedelemre száll, ráadásul a nagyfejedelem ekkor jarlikért (adománylevélért) épp a Hordánál tartózkodott; azaz a tatárok még nem döntöttek Perejaszlavl sorsáról.

Megjegyezzük, hogy pl. Kolomna is akkor került (az 1290-es évek elején) a rjazányi fejedelmekhez, amikor Nogaj a hatalma csucsán volt; azaz a két Horda birtokokkal jutalmazta vazallusait, illetve büntette jószágvesztéssel a másik orosz támogatóit.

Egy 1293-94-ben Toktomer (Tuk(a)-Timur) vezetése alatt Északkelet-Oroszországban lévő másik tatár sereget a történészek nagy része a Volgai Horda Tver ellen felvonuló hadának tekint. Ugyanakkor Gorszkij (a belső, az orosz-tatár viszonyok és a legkorábbi évkönyvbeli híradások alapján) azt feltételezi, hogy Toktomer a Nogaj Hordából érkezett, és épp az ő megjelenése késztette Tudant, hogy lemondjon a Tver elleni akcióról, cserében viszont a tverieknek gondoskodniuk kellett Toktomer hada ellátásáról. Több szakember meggyőzően bizonyítja, hogy Toktomert a Dzsucsitól származó káni nemzetségben kell keresni, aki Nogaj szolgálatában állt. Gorszkij ugyancsak alapvető kérdést tisztáz, amikor az évkönyvek alapján bizonyítja, hogy Dmitrij Alekszandrovics 1294-ben is nagyfejedelemnek tekintendő, testvérével Andrejjel szemben; azaz 18 évet uralkodott (1277–94 között) és Andrej csak Dmitrij halála után lett nagyfejedelem. Kettejük torzsoki békéje csak akkor érthető meg, ha Toktomert Nogaj küldte és a tatár erők Andrejt megegyezésre késztették (Gorszkij joggal utal Volok geopolitikai, katonai kulcsszerepére). Így nézve Tudan hadjárata korlátozott sikereket hozott, noha Andrej ellenfelei ekkor még nem mertek vele szemben nyíltan ellenjelöltet állítani (a moszkvai Danyiil Alekszandrovicsot).

1296-ban újra kiéleződött a két (különböző tatár orientáltságú) fejedelmi csoport közti harcához, Andrej nagyfejedelemnek a Horda utazását – ezt Gorszkij meggyőzően bizonyítja – nem a novgorodi trón elvesztése motiválta, hiszen ellenfelei épp távollétét használták fel a fellépésre ellene. Ekkor nyílt meg az út a nagyfejedelmi pozició felé pl. Danyiil számára. Gorszkij azt is sokoldalúan támasztja alá, hogy az ún. vlagyimiri fejedelmi „kongresszusról” az igen eltérő évkönyvekbeli hírek csak fokozatosan alakultak olyanná (a más források és hangsúlyok miatt) mintha történéssorazatról és nem egy eseményről lenne szó. Megerősíti azt is, hogy Iván prejaszlavli fejedelem – miután támadója, Andrej a másik Hordában volt – Nogajhoz ment segítséget kérni. Végül azonban Tohta is elismerte Iván perejaszlavli birtoklási jogait. Talán ez is magyarázza, hogy egyes Nogaj-párti fejedelmek pálfordulást hajtanak végre. A két csoport relatív erőegyensúlya végleg a XIV. század ejére szűnt meg (Nogaj Tohtától elszenvedett veresége után), amikor az Arany Horda kánjának hűbérúri  jogait (Tohte primátusát) lényegében az összes fejedelem elismerte.

Gorszkij megalapozottan állítja, hogy az 1290-es évek közepén Tohta fellépett a délkeleti Nogaj-szféra (lásd a kurszki és a brjanszki fejedelemségek példáját) visszaszorítása érdekében is. Szemléletesen érzékelteti, hogy Brjanszknak milyen kulcspozíciója volt a déli-északkeleti tatár katonai és adóbehajtási útvonalon Nogaj szempontjából, ami se nyugatabbra, se keletebbre nem tevődhetett át a volgai hordai kontroll és az ilyen érdekszférába eső orosz fejedelemségek miatt.

A brjanszki fejedelemség a XIII. század 90-es éveinek első felében–közepén a volgai kánok vazallusa, a szmolenszki fejedelmi ház első embere, Fjodor Rosztyiszlávics kezébe került; azaz Tohta sikerrel lépett fel a Nogaj-szférában. Ezzel megszűnt a csernyigovi területek politikai integrációjának lehetősége és elvágták a kapcsolatot Nogaj és északi orosz szövetségesei között. A XIII. század végén tehát nagy harc folyt a két Horda között a befolyási övezetekért. 1283-ban a vlagyimiri nagyfejedelem Nogajhoz és szövetségeseihez fordult ellenfeleivel szemben. A lépésnek komoly politikai következményei lettek. A Nogaj Horda messzebb volt Oroszországtól, így kevésbé tudta ellenőrízni a területeket. Gorszkij egyetért Naszonovval, hogy a Nogaj-vazallusok birtokain áttértek a hordai adó önálló beszedésére, ami azután elterjedt egész Északkelet-Oroszországban. A Nogaj által küldött katonai egységek csak korlátozott sikereket könyvelhettek el a tatár uralom megszilárdításábsn.

Nogaj hatalmának csúcspontján, 1291 körül alapos újrafelosztás ment végbe az oroszországi birtokokban; így Uglics a vlagyimiri nagyfejedelemhez került, a Moszkva és az Oka folyó közti területek pedig részben a moszkvai, részben a rjazányi fejedelemségekhez. Nem térnénk ki név szerint a két Horda Gorszkij által felsorolt észak- és délorosz vazallusaira (illetve az ilyen orien­tációjú államalakulatokra), de azt megjegyezzük, hogy akkor Nogaj befolyása volt erősebb. A szerző utal arra, hogy a különböző hordai irányultság nem vezetett az északkelet-oroszországi politikai rendszer (nagyfejedelemség, részfejedelem­ségi szisztéma) széteséséhez. Az egyes fejedelmek továbbra is meg akarták szerezni a nagyfejedelmi trónt. 1293–94-ben a Volgai Horda kánja, Tohta csapást mért Nogaj fenti térségbeli orosz fejedelmi vazallusaira. Nogaj ezen 1294-ig bizonyos fokig „módosított”. 1296-tól már kifejezésre jutottak az orosz igények is, de úgy, hogy a Nogajjal szövetséges fejedelmek megpróbálták vitatni Andrej nagyfejedelmi jogait, és vele szemben a moszkvai Danyiil Alekszandrovicsot támogatták. A Volgai Horda hadainak megjelenése azonban arra késztette Andrej ellenfeleit, hogy elismerjék Tohta hűbérúri jogait. Az utóbbi erősödését az is mutatja, hogy az 1290-es évek közepén a brjanszki fejedelemséget (ami a Nogaj szférába tartozott) elvette a csernyigovi Olgovicsoktól és átadta híveinek, a szmolenszki fejedelmeknek.

Gorszkij a bevezetőben kitűzött céljait – amelyek bonyolult tematikai és forrás­kri­tikai problémákat vetnek fel – teljesítette. Ha egyes következtetései további viták tárgyát képezik majd, akkor is nagyban hozzájárult az 1280–90-es évek bonyolult belső helyzete, az orosz fejedelemségek és a tatár Hordák viszonya dinamizmusa jobb megismeréséhez.

 

A. A. Gorszkij: Politicseszkaja borba na Ruszi v konce XIII veka i otnosenyija sz Ordoj. (Politikai küzdelem a régi Oroszországban a XIII. század végén és a Hordához fűződő kapcsolatok) Otyecsesztvennaja Isztorija. 1996/3. 74–92. p.

 

Kurunczi Jenő