Klió 1997/3.

6. évfolyam

Egy eltűnt római történetíró

A Kr. e. II. század vége felé született meg Rómában az a történetírás, amely már nem az annalista tradíciót folytatja, hanem egy jól behatárolt korszakot dolgoz fel .

Sempronius Asellio is saját korának történelmét írta meg négy vagy öt könyvben. Kr. e. 134–133-ban Publius Scipio Aemilianus Africanusszal Numantiában járt tribunus militumként, ezért születése időpontját Kr. e. 160–150 közöttre tehetjük. Katonaként a történetírás számára a gyakorlati tevékenység folytatása volt, és nem csupán irodalmi vagy bölcseleti mű írása. Művéből csak töredékek maradtak ránk, szám szerint tizennégy; ezek eltérő terjedelműek s fontosságúak, s valamennyi más szerző művében maradt fenn. Az egyes római történetírók ugyanis nagy mértékben a vakszerencsének köszönhették azt, hogy ránk maradtak vagy elvesztek-e műveik, s nem mindig alkotásaik irodalmi értékének s történeti hitelességének.

A szerző célja az, hogy Sempronius Asellio szerepét megfelelően meghatározza a római történetírásban. Ez elég nehéz, mert Aselliótól csak töredékek maradtak fenn, és így könnyen erős túlzásokba lehet esni, de ennek ellenére töredékek alapján is meg kell próbálni következtetéseket levonni, bár ilyen esetben nem lehet egészen pontosan meghatározni irodalmi értékét, stílusát és nyelvezetét. Emellett Marcus Tullius Cicero elég könyörtelen véleménye is kárára vált a történetírónak.

Sempronius Asellio műve monográfiaszerűen íródott, hiszen ő elvetette az annalista hagyományt, s a fennmaradt fragmentumok egyikében kritizálja is a Kr. e. III–II. századi annalista történetírást. Ugyanis hogy ki viselt háborút, s ki érkezett ebből a háborúból Rómába diadalmenetet tartva, az véleménye szerint mesemondás gyermekeknek, s nem történetírás. Tehát a „mesét mondani ”gondolat világosan szemben áll a „történelmet írni” gondolattal. A fabula ugyanis szerinte nem annyira gondolkodásra, hanem inkább érzelmekre épít. Fabius Pictor egyik értekezésében a Sempronius Asellio előtti történetírásra szintén ezen jelzőket alkalmazta: dramatikón kai plaszmatódesz, azaz drámai s meseszerű. Emellett az első történelmi jellegű kísérletekre a perspektíva teljes hiánya s a tökéletlen irodalmi stílus jellemző. A fennmaradt fragmentumokból kiderül az ő történetírói koncepciója is, amely a következő: „Verum inter eos, qui annales relinquere voluissent, et eos, qui res gestas a Romanis perscribere conati essent, omnium rerum hoc interfuit: annales libri tantum modo quod factum quoque anno gestum sit, ea demonsrabant, id est quasi qui diarium scribunt, quam Graeci ephémerida vocant. Nobis non modo satis esse video, quod factum esset, id pronuntiare, sed etiam, quo consilio quaque ratione gesta essent, demonstrare.” (Valójában azok között, akik az annaleseket akarták megőrizni, a azok között, akik a római történelmet készültek megírni, minden dolog közül ez volt a fontos: az évkönyvek ugyanis csak azt mutatták be, hogy mi történt s melyik évben; azaz mintegy diariumot írnak, amit a görögök „naplónak” neveznek. Én úgy látom, hogy nem elég előadni azt, hogy mi történt, hanem meg is (kell) mutatni, hogy miféle megfontolásból s mi okból történtek.)

E gondolat miatt elévülhetetlen a szerepe a római történetírás műfajának fejlődésében. Ő már nem egyszerűen felsorolja az eseményeket s megállapítja a tényeket, hanem elemző módon az okokat is keresi, hogy ezáltal a helyes cselekvésre tanítson. A szerző osztja H. Bardon véleményét, hogy Marcus Tullius Cicero szerepet játszott egyfajta történetírói kánon létesítésében, melynek révén Sempronius Asellionak a későbbi hagyományban kevés a sikere, ez azonban nem megérdemelt, figyelembe véve Asellio kiváló szellemi merészségét. El kell azonban ismerni, hogy nehézkesen írt egy olyan korban amelyben őt Coelius Antipater stílusbeli kitűnősége háttérbe szorította s elhomályosította, hiszen ez utóbbit maga Marcus Tullius Cicero is dicsérte.

Mathiaś López López: Sempronio Aselión y su lugar en la historiogafía romana. Una revisioń del problema. Myrtia, No. 10. 1995. 177–186. p.

Burai Erzsébet