Klió 1997/3.

6. évfolyam

A XIX–XX. századi gyarmatosítás

 

Pierre Guillaume, a bordeaux-i Michel de Montaigne Egyetem modern kori történelem professzora, ebben a könyvében a gyarmatosítás XIX–XX. századi világtörténelmét dolgozta föl. Célja az volt, hogy bemutassa, mi vezette a gyarmatosításban részt vett államokat és embereket, milyen célokat követtek, és e célokat hogyan próbálták megvalósítani. Elismeri: „A gyarmatosítás a modern népek nagy kalandja volt”; nem minden esetben lehet rámondani az imperialista jelzőt, de az igaz, csak ritkán tekintette egyedüli céljának valamilyen eszme terjesztését, hirdetését.

Könyve elején megállapítja: 1815-ben – a szerző ezzel a dátummal indítja kutatásait – Anglia volt a világ tengereinek és gyarmatainak ura, a többi európai hatalom gyakorlatilag csak abból részesült, amit Anglia „viszonylagos nagylelkűsége” átengedett nekik. Franciaország, Hollandia és Spanyolország csak töredékét mondhatta magáénak régi, tengerentúli területeinek. A létező gyarmatok elsősorban gazdasági fontosságuk miatt voltak érdekesek gazdáik számára. Ezt a gyarmatpolitikát a liberálisok kritizálták, mondván, a gyarmatok magukhoz szívják az anyaországok tőkéjét, így ez utóbbiak nagy mértékben függővé válnak az előbbiektől. Különösen erősen bírálják a rabszolgakeres­kedelmet, aminek végül is a – különböző időpontokban végbement – abolíció vetett véget. Ebben, a szerző szerint, az angol és a protestáns humanitárius lelkiismeret is nagy szerepet játszott.

Ausztrália, Kanada, India angol gyarmatosításával szemben a franciák gyarmatosító politikája kevésbé volt dinamikus, mivel a francia állam csak 1815 után kezdett komolyabban érdeklődni a gyarmatok iránt. De Franciaország, bár a II. Császárság idején minden tengeren jelen volt, mégsem tudott igazából versengeni Angliával: ennek oka a kereskedelmi és a bankrendszer „középszerűségében” keresendő.

A XIX. század vége és a XX. század eleje a „gyarmati imperializmus aranykora”. Az európai gyarmatosítók meg voltak győződve arról, hogy a világ minden részébe ők viszik a haladást. Ugyanakkor a következő dilemma előtt is álltak: együttesen próbálják felsőbbrendűségüket bizonyítani, vagy külön-külön, önálló nemzetekként? A létrejövő új nemzetközi jog pedig elsősorban a gyarmatosítók egymás közti vitáinak rendezésével, mintsem a gyarmatosítottak önrendelkezési jogaival foglalkozott. A gyarmati reflexiót olyan korabeli meggondolások vezették, mint a tudományos eredmények gyors elterjedése, a gazdasági és pénzügyi érdekek előtérbe kerülése, politikai célok elérése.

A gyarmatosítás menetében, megítélésében a következő események játszottak szerepet: Az 1884–1885. évi berlini konferencia, ahol a gyarmatosításból közös európai ügyet kívántak csinálni; 1914–1918: a világ felosztása befejeződött; 1918. január 8: Wilson elnök üzenetének 5. pontja, amely egyrészt elismerte a gyarmatosítás legitimitását, másrészt kimondta, hogy annak mind a gyarmatosítók, mind a gyarmatosítottak érdekeit szolgálnia kell; 1931: a párizsi gyarmati kiállítás; 1930-as évek: a Népszövetség ráirányította a figyelmet a gyarmatosí­tásra, s helyet adott a gyarmatosítottak véleményének is.

A gyarmatosítás és a misszionáriusi tevékenység mindig együtt járt, még ha időnként egyik megelőzte is a másikat: lényeg, hogy mindkettő civilizátori tevékenységre hivatkozott. Itt az angol protestáns egyházaké volt a vezető szerep, őket követte a katolikus egyház. A misszionáriusok egyben voltak az új építői-terjesztői, és a hagyományok rombolói. Az angol gyarmatbirodalom a protestáns, míg a francia gyarmatbirodalom a katolikus egyház hatása alatt állt. Általában a keresztény egyházak a dekolonizációban is fontos szerepet fognak játszani.

A szerző rámutat arra, hogy az európaiak gyarmatosító tevékenysége nem csak a technikai eszközök, a gépek győzelmének eredménye: a gyarmatosítónak mint embernek kegyetlen helyi nehézségekkel kellett az ismeretlen területeken megbirkóznia. Ez a periódus sok hőst adott a világnak, akik életükkel fizettek az ismeretlen feltárásáért. A felfedezők közül, akikről a szerző pl. Fekete-Afrika kapcsán megemlékezik, emeljük ki mi is Caillié, Barth, Livingstone és Stanley nevét: mindegyikük a felfedező különböző típusát testesítette meg.

A katonai hódítás – amelyben megint csak az angol hadsereg példáját emeli ki a szerző – sok területen a relatív nyugalom és béke korszakát jelentette, amelyet azért itt-ott időnként zavargások, lázadások, törzsi villongások fenyegettek, zavartak meg.

A közigazgatásban két szisztéma létezett: az asszimiláció, ami a gyarmatok és az anyaország közötti eltérések megszüntetésére törekedett, valamint a társulás, ami elismerte a fenti két entitás közötti különbségeket, és ezek alapján kívánt közöttük kapcsolatokat kiépíteni. A gyarmati közigazgatás szereplőinek mind felelősségük, mind pedig cselekvési szabadságuk nagyobb volt, mint az anyaországban. Ennek a kivételes rendszernek a kifejeződése volt az „indigénat”, amelynek értelmében a gyarmati kormányzónak a helyszínen joga és lehetősége volt arra, hogy – egyrészt – ne alkalmazza az anyaország törvényeit, másrészt arra, hogy adott esetekben saját belátása szerinti törvénykezést alkalmazzon.

A gyarmatosítók humanitárius tevékenységében újfent az angolok példamutató gyakorlatát láthatjuk, akik olyan, a tradicionális erkölcsökkel szembeszegülő intézkedéseket is foganatosítottak pl. Indiában, mint az özvegyek máglyán történő elégetésének megakadályozása vagy a gyermekál­dozatok elleni harc. Jelentős volt a gyarmatosító akció a trópusi betegségek visszaszorításában. Sajnos, az is igaz, hogy pl. a nők társadalmi helyzetének általános javításában nem sokat tudtak elérni. A gyarmatosítók antihumánus tevékenységének egyik legdurvább megnyilvánulási formája volt az afrikaiaknak a két világháborúba való bevonása; L. S. Senghor nagyhatású – költői – elítélő állásfoglalását a szenegáli lövészek ilyen irányú feláldozásáról sokan ismerhetik. Az orvosi ellátás paradoxona pedig abban állt, hogy a bennszülött lakosság azt sokszor úgy tekintette azt, mint identitásuk elleni durva támadást, ami – felfo­gá­suk szerint – még „fizikai integritásukat” is veszélyeztette. Az oktatás is érdekes problémákat vetett föl a gyarmatosítók számára: előnyben kell-e részesíteniük a tradicionális elit tagjait, vagy inkább az egyszerűbb népi közegből emeljék-e ki az új elitet, amelyet céljaik elérése érdekében majd fel tudnak használni?

Amiben a gyarmatosítók ellenségei és hívei egyaránt megegyeznek: a gyarmatosítás mindig érdekekre épült, valamint az, hogy a megszerzett-kitermelt haszon nem mindig oszlott meg méltányos módon a gyarmatok és az anyaország között. Ma már abban is mindenki egyetért, hogy a „fehér ember” vezette be a gyarmatokon a magántulajdont, és hogy a területek kiaknázása „szükségszerűen a bennszülöttek részleges vagy teljes kifosztását” vonta maga után. A föld­kijelölések gyakorlatával egyébként az ausztrál, új-zélandi, észak-amerikai, kanadai modellek alapján ismerkedhetünk meg.

A gyarmatosítók eljárásaival, durva törvénysértéseivel szemben a bennszülött munkás teljesen védtelen, fegyvertelen volt, hiszen nem ismerte az európai jogrendet – amelytől esetleg segítséget kaphatott volna –, s nem alakultak még meg szakszervezeteik sem; az utóbbiak csak nagyon későn jelentek meg, s a gyarmatosítók akkor is igyekeztek akadályozni érdekvédelmi tevékenységüket.

A gyarmatgazdaság piacgazdaság volt, emeli ki a szerző, azaz ki volt téve a piac hirtelen változásainak, ami az állandó bizonytalanság légkörét teremtette meg. A beruházásoknak is alkalmazkodniuk kellett ehhez a helyzethez, így azok elsősorban a közlekedés (vasút elsődlegessége, utak, csatornák építése) irányába tolódtak el. Viszont, érdekes módon, az egyébként fontos mezőgaz­daság kevés beruházást kapott. Maguk a beruházások pedig jegybankok létrehozásával, gyarmati kölcsönök segítségével és nagy bankcsoportok közremű­ködésével valósultak meg.

P. Guillaume professzor könyvének utószavában még a következőkre hívja fel figyelmünket a gyarmatosítással kapcsolatban: nem a fehérek technikai társadalma zsákmányolta ki az alulfejlett területeket, hanem a fehér hivatalnokok és kereskedők. De sok olyan probléma is fölvetődött mindebben a gyarmatosító tevékenységben, amelyek már előbbi korokban is léteztek, így a most alkalmazott megoldások sem voltak teljesen újak, ismeretlenek.

Nem tartja szerencsésnek azt az „absztrakt humanizmust” sem, amelynek nevében a gyarmatosítás során elkövetett szélsőségeket egyesek elítélik: összehasonlítása szerint e korszak európai munkásainak sem volt jobb a helyzetük Európában. Anakronizmus tehát azon gondolkodni ma, mi lett volna akkor az ideális megoldás. Befejezésül azért bevallja: „A gyarmatosításnak megvoltak a dicsőséges és a szégyenletes tettei: intellektuálisan ugyanolyan tisztességtelen lenne csak az utóbbiakat kiemelni, mint csak az előbbiekről dicsőítő éneket zengeni.”

A könyv hat fő fejezete (I. A világ felosztása; II. Kereszténység és gyarmatosítás; III. Az európai behatolás; IV. A gyarmati közigazgatás; V. Humanitárius tevékenység; VI. A gyarmati világ kiaknázása) és az egész mű után részletes bibliográfiák találhatók. Sajnos, nincs név- és tárgymutató, és ez megnehezíti a visszakereséseket. Viszont idézetek színesítik és támasztják alá – még ha a terjedelem megszabta kényszerű keretek között szolid mennyiségben is – itt-ott az elmondottakat. Szimpatikus vonása a könyvnek – helyesebben szerzőjének – az, hogy mindvégig távoltartja magát a szélsőséges, esetles soviniszta, megközelítéstől, problémalátástól, és az, hogy nem akarja minden áron a gyarmatosítást védelmezni: ezért is hivatkozik a bevezető oldalon arra a megkülönböztetésre, amelyet a legújabb kutatások eredményeire támaszkodva a mai kutatók tesznek kolonializmus és kolonizáció között. Mindez az érvelés megkönnyítését és az árnyaltabb vizsgálódást segítheti elő.

Pierre Guillaume könyvét mindazok haszonnal olvashatják, akik e másfél évszázad gyarmati történelmét a legkülönbözőbb – emberi, történeti, gazdasági, földrajzi, vallási, egészségügyi, oktatási, közigazgatási – megközelítésben tanulmányozzák vagy kívánják megismerni. A bibliográfiákban felsorolt egyéb művek pedig az egyes szakterületek jobb megismerését, továbbgondo­lását, elmélyítését szolgálhatják.

 

Pierre Guillaume: Le monde colonial, XIXe–XXe sičcle (Gyarmatvilág, XIX–XX. század). Párizs, Armand Colin, 1994. 283 o.

 

Kun Tibor