Klió 1997/3.

6. évfolyam

A római jog és Európa

 

A Fischer könyvkiadó 65 kötetesre tervezett, Európa történetével foglalkozó „paperback” sorozatának egyik első kötetét az európai jogtörténetnek szenteli. Peter G. Stein, a talán legnevesebb angol jogtörténész arra vállalkozott, hogy a római jog európai történetét, a kontinens művelődéstörténetében betöltött évezredes szerepét vázolja fel röviden, nem jogászok számára. Vállalkozásában – az angol kézirat lefordításában – Klaus Luig, a kölni egyetem kiváló jogtörténész professzora működött közre.

Már a könyv címe is, de maga a szerző személye is üzenetértékű. Ötven éve, 1947-ben jelent meg Paul Koschakernek a háború során, óvóhelyeken, szinte könyvtár nélkül született korszakalkotó és – alig túlozva mondhatjuk – műfajt teremtő műve „Europa und das römische Recht” címmel. Stein könyve címében – megfordítva ugyan a szavak sorrendjét – félreérthetetlenül német elődje művére és fél évszázaddal ezelőtti vállalkozására utal. Koschaker könyve a római jog apológiája volt egy olyan korszakban, amely a római jog oktatásának – mai szemmel nézve – utolsó előtti „vészkorszakában” született. Koschaker a nemzetiszocialista pártprogram római jog ellenességére reflektált munkájával és teljes tudományos tekintélyével. Stein szintén a római jog védelmében fogott tollat, egy olyan korban, mikor a tudományos közéletben ritkán tapasztalható, sokszor a személyeskedésektől sem mentes vita dúl a római jognak, valamint a jogtörténetnek mint tudományágnak és egyetemi diszciplinának a szerepéről. S ebben az összefüggésben érdekes, hogy a szerző tulajdonképpen „kívülálló”, legalábbis nemzeti hovatartozását tekintve. A vitázó felek közötti frontvonalak (különösen a német jogtörténészeket ide számítva) olyannyira megszilárdultak az elmérgesedett elvi küzdelemben, hogy kihasználva a sorozat nemzetközi irányultságát a szerkesztők egy „semleges” szerzőt kértek föl az összefoglalás megírására. A választás szerencsésnek mondható. Stein valóban semleges, mondhatni „political correct” marad, személyes véleményét meghagyja a tudományos folyóiratok lapjai számára. Ugyanakkor azonban rendkívül magas színvonalon, élvezetesen valósítja meg célját, a római jog két és fél évezredes európai történetének felvázolását. Könyve kimondott célja az, hogy a nem szakmabeliek számára is érzékelhetővé tegye, hogyan volt lehetséges, hogy egy meghatározott társadalmi környezetben, az ókorban keletkezett joganyag az utókor mindennapjai számára is érdekes maradhatott. Miért és hogyan használhatták az utóbbi évezred európai jogászai a római jogot, jogelvek és jog­szabályok olyan tárházaként, melyben minden korszak megtalálhatta azokat az elveket és megoldásokat, melyekre éppen szüksége volt.

A könyv szerkezete is magán hordozza a szerző kézjegyét, hiszen azok a korszakok, melyeknek Stein igen tekintélyes szakértője – a római jog fejlődéstörténetének ókori és középkori szakasza –, uralják az egész munkát. A koraújkor és a modern idők viszonylag kisebb szerepet kapnak, amit e korszakoknak korunk tudományos kutatásában való (kvantitatíve uralkodó) megjelenése nem igazol ugyan, de csak a korábbi fejezetek olvastán tűnik fel és mindenképpen megbocsátható, ezen részek kivételes sikerültsége miatt.

A római jog fejlődésének első „aktív évezrede” legnagyobb ellentmon­dásának az tekinthető, hogy míg a társadalom, a gazdaság és az államszervezet az ismert változásokon ment keresztül, addig a mindennapok joga úgy „fejlődött”, hogy tulajdonképpen lényeges vonásaiban ugyanaz a jog maradt, mint kialakulása, a XII táblás törvények idején. A római jog ókori történetével foglalkozó munkák talán leggyakoribb jellemzőként éppen konzervativizmusát emelik ki, hangsúlyozva azonban, hogy az ősi formákhoz ragaszkodás lassú, de állandó átalakulást, a társadalmi elvárásokhoz való idomulást rejtett mindenkor magában. Már maguk a XII táblás törvények is egy ilyen idomulást jeleznek, hiszen – a ma elfogadott álláspont szerint – csak azokat a vitás kérdéseket rendezték, amelyeket a szokások nem közvetítettek egyértelműen a közösség tagjai számára.

A törvény tartalmának rövid bemutatása során Stein a legnagyobb újdonságot jelentő eljárásrend bemutatásának szentel nagyobb hangsúlyt. Kiemeli, hogy a római jog még legfejlettebb formájában is egy olyan közösség joga volt, amelynek viszonylag kevés hivatalnoka volt, s ezért a jogélet nagy kezdeményező szerepet várt el a felektől, a polgároktól. Az állam csak mintegy szolgáltatásként bocsátotta apparátusát a vitába keveredett felek rendelkezésére. Ennek kifejeződése volt maga a tradicionális, kettéosztott perrend, mely a jogi élet felett őrködő magistratust nem terhelte a bizonyítás és a döntés nehéz és időigényes feladatával, hanem csak az eljárás megindítását bízta rá, míg az időt rabló feladatokat a közösség egy vagy több kiválasztott tagjára bízta. Ez a laikus jogszolgáltatás is életre hívta azonban a maga szakértőit, akik a lassú jogfejlődés letéteményesei lettek: eleinte a pontifex-testület tagjai, majd a praetorok tanács­adói (consilium) és végül a kialakuló „jogászrend” tagjai vitték véghez azokat az elővigyázatos reformokat, melyek végül egy fejlett árucserére épülő világközösség mindennapjainak összeütközéseit rendezték. A természetes ésszerűség, az emberrel veleszületett jog-(de nem igazság-)érzék, más népek tapasztalatainak figyelembe vétele és végül, a principátus korában a modern korokéhoz hasonlítható „tudományos” közélet, mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a római világbirodalmat jogállamként, egy bizonyos „standard joggal” élő jogállamként definiálhatjuk. A magánélet jogviszonyai terén ugyanis Rómában a legönkényesebb princepsek korában is a „jogállamiság” elvei uralkodtak, megőrizve a tradíciókat, a magánszférának, a család belső életének és az egymás közötti gazdasági kapcsolatok szabályainak sérthetetlenségét. Ezen az alapon alakult ki a principátus korának joga, melyet a jogtörténészek – fejlettsége miatt – „a klasszikus kor jogászjogának” neveznek. Ezen jogászjog legfontosabb jellem­zőjeként Stein a kontinuitást, a szakszerűséget, az életközeliséget és az eltérő vélemények ütköztetésének szabadságát emeli ki. Ezen fejezet legsikerültebb részét a klasszikus jogtudomány bemutatása képezi, s különösen a két klasszikus kori „iskola” ellentéteinek felvázolása bravúros. (Itt kell utalnunk arra, hogy a jogfejlődés bonyolult kérdéseit mennyire közel lehet hozni a nem szakértők számára is. A példák, melyeket Stein felhoz, nagyon élvezetesen mutatják, hogy a „száraz” jogi kérdések megvilágítása sem feltétlenül unalmas. Persze példái könnyebb megértéséhez nem árt egy kis előképzettség, de ez nem feltétlenül szükséges.

A római jog hanyatló (posztklasszikus) korszakával kapcsolatosan igen szellemes Stein azon megfigyelése, hogy a társadalmi viszonyok változásából eredő természetes „vulgarizáció” mellett a jogi tudás jelentőségének csökkenése fordítottan volt arányos a teológiai irodalom, a teológia, mint „tudomány” térnyerésével. A jogi precizitás hanyatlása együtt járt a jogi irodalom eltűnésével, a jogélet provincializálódásával, a jogegység, a „standard-jog” megszűnésével és a helyi szokásjogok uralomra jutásával. Ez utóbbi egyik formájának tekinthető a keresztény egyház saját jogának kezdődő kialakulása. A jogegység megszűnésének, a személyi elv (ius personale) előtérbe kerülésének legnyilván­valóbb példái a barbár királyságok latin nyelvű jogösszeírásai. A Leges Romanae Barbarorum sorbavétele egyúttal előkészít a további fejlődés nyomonkövetésére is. Az ókori fejezetet a római jog további szerepe szempontjából döntő jelentőségű justinianusi kodifikáció bemutatása zárja. Megismerkedhetünk a legfontosabb, az egyes részmunkálatok keletkezésével kapcsolatos tényekkel és elméletekkel is. Bár Justinianus (527–565) és munkatársai koruk és a már csak elveiben élő Birodalom jövendő nemzedékei számára kívántak a különböző jogforrások összegyűjtésével alkalmazható joganyagot létrehozni, mégis (a jogfelfogásbeli tradícióknak megfelelően) a múltba nyúltak vissza, mint azt nem csak az összegyűjtött anyag, hanem több esetben a gyűjtemények szerkezete is mutatja. A XII táblás törvények nem csak szabályaikban képeztek támpontot ezer év múltával is, hanem szerkezetileg visszaköszönnek a legfontosabb kodifikációs mű, a Digesta (Pandectae) felépítésében. A gyűjtemény egy ezer éves megszakí­tatlan hagyomány és fejlődés lenyomatát hordozta és egy újabb, csaknem ezer éves hagyomány kezdetét képezte.

De előbb a „nyugalom” fél millenniuma következett. A jogtörténetírás ugyanis a Justinianus kora és a bolognai egyetem megszületése közötti időszakot hagyományosan a római jog „Csipkerózsika-álmaként” értelmezi. Ha ez természetesen nem is igaz teljes mértékben, mégis a korábbi „aktív” korszakot tekintve megfelel a valóságnak. A korai középkor Európájában a szokásjog, a közösségi jogalkotás, a személyi elv uralkodott. Elvileg a római jog, mint egy jogrend a sok közül, alkalmazható lett volna, de korábbi általános érvényét elveszítette. A korabeli jogösszeírásokban, melyeket jogászok végeztek természetesen, fel-fel tűnnek az évszázados jogelvek (a büntető- , a család- és az eljárásjogban), de éppen a legfejlettebb jogterületek, a tulajdon- és szerződési jog voltak azok, amelyek – nem lévén igazán szükség rájuk – ezen jogkönyvekből kimaradtak. Stein példákat hoz fel a római jog nyomaira, a justinianusi kodifikáció egyes részeinek felbukkanására és ismeretére, valamint a szabályok félreértésére. Leginkább az itáliai kereskedők viszonyait rendező szabályokban éltek tovább a fejlett római szabályok. A római jog hagyományainak legfontosabb őrzője az egyház volt („Ecclesia vivit lege Romana”), amely saját szabálygyűjteményeibe átvette a legfontosabb alapelveket és a római jognak, „mint az ókori műveltség részének” bizonyos ismeretét szétvitte szerte Európában. Bár a Nagy Károly korában újjászülető Birodalom kapitulare-jogában – amit Stein az (első) európai egyetemes jognak (ius commune) nevez – a római jognak viszonylag kevés szerep jutott, az egyház  hatalmát ellensúlyozó világi hatalom megjelenése mégis nagy szerepet kapott a római jog újjáéledésében. A X–XI. században az egyre inkább szembeforduló két hatalom képviselői a jog területén is folytatott csatározásaikban egyre gyakrabban fordultak álláspontjuk alátámasztása érdekében a római jog forrásaihoz. Az egyetemes tudáskincsként felfedezett római joghoz fordulás mindkét fél számára azt az érzést erősítette, hogy a hatalmi harc maga is egyetemes problémája az emberiségnek. A császári párt, amelynek az addig ismert római jogi források is inkább a kezére játszottak, jelentős fegyvert kapott a justinianusi Digesta, vagyis a kodifikáció legcizelláltabb részének újrafelfedezésével. A bonyolult magánjogi szabályok mellett ugyanis ez a gyűjtemény olyan elveket is tartalmazott, melyekre nagyszerűen fel lehetett építeni a császári hatalom elsőbbségét hirdető elméleteket.

A Digesta felfedezése és tudományos vizsgálatok tárgyává válása – bár Stein ezt a toposzt nem használja – a jogtudomány „reneszánszát” eredményezte és ugyanakkor a „második aktív ezer év” kezdetét jelentette. A jogtudomány megjelenése az egyetemi katedrákon és a tudományok általános rendszerében vetette fel először a mindmáig aktuális kérdést: hogyan viszonyul egymáshoz a jogtudomány és a gyakorlati jogélet. Irnerius, az elsőnek tartott bolognai jogtanár korában szakadt el egymástól az elmélet és a praxis. Az első jogászpro­fesszor-nemzedékek (glosszátorok) által szentként tisztelt justinianusi szövegek feldolgozása, megismerése egy sajátos módszer, a glosszálás segítségével kezdődött el. Felfogásuk szerint a szövegek megértése az elsődleges, és ez azért fontos, mert a szövegben minden elgondolható jogi probléma megoldása megtalálható. A világi jog tudományával foglalkozó legisták mellé idővel felzárkóztak az egyház jogot oktató és művelő kanonisták, akik átvették a világi jog vizsgálati módszereit, s a késő középkor folyamán a két tudományág (ius utrumque) kapcsolata egyre szorosabbá vált. A két, sokáig különálló, önállóan zárt rendszert alkotó jogrendet ugyanazokban az egyetemi városokban oktatták, eleinte két külön egyetemen, majd ugyanazon universitas két „szakaként”. Az egyetemek európai elterjedésében nem kis szerepe volt a jogtudománnyal való foglalkozás korabeli divatjának. A hosszú tanulási idő ellenére tömegek hallgatták előbb Itáliában, majd Európa szerte a jogászpro­fesszorok előadásait. Stein rámutat, hogy míg Itáliában inkább laikus volt a hallgatók többsége, addig máshol a klerikusok túlsúlya volt jellemző. A késő középkor századaira ennek ellenére kialakult egy egységesen képzett európai jogtudó réteg, melynek tagjai elsősorban a legisták és kanonisták által közösen kialakított és fokról fokra a bíróságokon is alkalmazott írásbeli perekben hivatásos jogászként léphettek fel. A római jog nem utolsósorban ezen egységes tudás révén egyre inkább egyete­mes joggá vált, annak ellenére, hogy nem volt a középkorban olyan bíróság, amely kizárólag római jogot alkalmazott volna. De tekintélyénél (császári háttér) és technikai fejlettségénél fogva „a jog általános érvényű nyelvtanává” vált. Ennek nem tudtak határt szabni azon – Stein által bravúrosan ismertetett – elméletek sem, melyek a helyi szokásjog illetve az egyes államok törvényi joga és az „egyetemes” római-kánoni jog (ius commune) viszonyát általában a speciális jogok javára döntötték el.

A római jog a középkor végén fogalmakat és rendszert adott, eszméket biztosított a politikai gondolkodáshoz és legitimációs eszközül is szolgált Európa jogászai számára. Ezen hatást csak fokozta a középkori jogászok második nagy nemzedékének (a kommentátoroknak) törekvése, mely egyre inkább a mindennapok jogélete felé mozdította el a tudományos gondolkodást. A római jog az igazság forrásából az alkalmazható normák tárházává kezdett válni. A tudomány és a jogélet közeledését hosszú távon a humanista jogtudomány ezzel ellentétes álláspontja sem tudta megakadályozni. A XV–XVI. század magukat humanistának valló professzorai támadást indítottak a hagyományos jogtudománnyal szemben. Támadták a korábbi jogászokat amiatt, hogy romlott szövegű forrásokat használnak, nem elegáns az a latin, amin írnak. A humanisták elsődleges feladatuknak az ókori szövegek tisztaságának helyreállítását tekintették. Ugyanakkor történetiségében vizsgálták a forrásokat. Rájöttek arra, hogy a justinianusi forrásokban több korszak szövegrétege rakódott egymásra és hagyományozódott az utókorra. A forrásokat csupán történeti forrásnak tekintették, s korántsem olyan jogforrásnak, amely koruk viszonyaira alkalmazható, s főleg nem egyetemes érvénnyel. Ezen álláspont elősegítette az egyes országok jogforrásainak az írásba foglalását és összegyűjtését, ami Európa szinte valamennyi országában megfigyelhető volt ebben a korban. (Talán nem eretnekség a mi Tripartitumunk születésénél ezt a szempontot is állandóan szem előtt tartani). A jogösszeírási munkálatok során olyan általános jogelvek kerültek napvilágra, melyek mindenütt ismertek voltak, s melyek egyes humanisták szerint hatályukban előzték a római jog szabályait. A humanisták utolsóként kiemelendő törekvése az volt, hogy a joganyagnak racionális rendszert adjanak. Ez a gondolat évszázadokig foglalkoztatta még a tudományt s a források kritikai kiadása mellett az „elegáns” jogtudomány (mos gallicus) másik maradandó nyomát jelenti. Egyébként – mint Stein kissé egyszerűsítve megállapítja – a humanizmusnak alig volt kimutatható hatása a joggyakorlatra.

Ugyanis a régi jogtudomány (mos italicus) hívei, akik a joggyakorlatnak is egyre inkább részeseivé és alakítóivá váltak a lassan körvonalazódó nemzettállamokban és fejedelemségekben, bizonyos értelemben ellentáma­dásba mentek át. Ennek legfontosabb eszköze a communis opinio doctorum fogalmának kidolgozása lett. Ezen felfogás szerint a jelentős jogtudósok egy-egy kérdésben kifejtett egybehangzó véleménye a szokásjog erejével bírt, sőt tulajdonképpen a Corpus Iuris Civilis szövegénél is nagyobb jelentőségre tett szert. Ebben a szellemi környezetben ment végbe a Német Birodalomban a római jog ún. recepciója is, amely hosszú folyamat volt ugyan, de – a német területi hivatalnok-államok kialakulásának elengedhetetlen velejárójaként – egyetlen törvényhozási aktusban, a Birodalmi Kamarai Bíróság rendtartásának megszületésében (1495) manifesztálódott. A római jog forrásainak és az ahhoz született irodalomnak a kötelező (igaz névlegesen másodlagos) figyelembe vétele a Birodalom legfelső bíróságán, és a tanult jogászok szerepének növekedése a különböző szintű bíróságokon szinte egyedülálló jelentőséget biztosított a római anyagi jogi szabályoknak a német területeken. (Megjegyzendő, hogy a császár személyén kívül talán a Kamarai Bíróság volt az egyetlen összbirodalmi intézmény amelyben a birodalmi egység megjelent.) Európa más országaiban inkább csak a közös római-kánonjogi perrend került elfogadásra, az anyagi jogot azonban a több-kevesebb tudományos rostán átdolgozott nemzeti szokásjog vagy törvényi jog jelentette. A német területeken a XVI. század második felében elkezdték gyűjteni a bírósági döntvényeket, melyek aztán precedensekként visszakerültek a joggyakorlatba. Sajátos bírói szokásjog jött létre, mely sajátos keverékét képezte a római jognak és a helyi szokásjogoknak és hamarosan az egyetemi katedrákról is oktatták (usus modernus pandectarum). A római jog ezen új tudományával párhuzamosan – folytonosan a római jog által kínált „készletekre” támaszkodva – jelentek meg olyan új tudományágak, mint a nemzetközi jog (ius gentium) valamint a természetjog (ius naturale), melynek vezető műhelyeivé a németalföldi egyetemek váltak. Grotius pl., aki tagadta a római jog hatását természetjogi alapon kidolgozott nemzetközi jogi elveire, megoldásaihoz szinte kizárólag a római jogból hozott példákat. Általa és az elkövetkező nemzedékek holland jogászprofesszorainak tevékenysége nyomán a római jog a protestáns európai kultúra részévé vált. Ezen tény kiemelése nagyszerű alátámasztást kap Steinnek a németalföldi jogtudománnyal kapcsolatos fejtegetéseiben.

A ius commune, a római jog jelentőségének átértékelődése a természetjog XVIII. századi fénykorával kezdődött. A morálfilozófia szintjére emelt természetjogi gondolat, a keresztény alapelvekből matematikailag levezethető helyes jogrendszer eszméjének térnyerése a kor vezető filozófusait és jogtudósait a római jog szükségtelenségének gondolatával fertőzte meg. A római jog csak fogalomkészletet szállított a jogintézményeket új rendszerbe foglaló természet­jogászoknak. A kodifikáció, a modern (és örökérvényű) jog megteremtésének a gondolata találkozott a nemzeti jog elsődlegességét hirdetők véleményével, akik jelentős megerősítést kaptak a római joggal szembeni tartózkodásukban Montesquieu „A törvények szelleméről” című munkájától, amelyben a római jog, mint egy letűnt kor jogrendszere jelent meg. Ennek ellenére az első természetjogi kodifikációk több kevesebb mértékben, elsősorban vagyonjogi szabályaikban nem nélkülözhették a ius commune tudományának és gyakor­latának eredményeit. A Code Civilben például egyértelműen túlsúlyban vannak a római jogra támaszkodó szabályok. Ezen – elméletben tagadott, de annál erősebben érzékelhető – remineszcenciák ellenére, a XVIIl. század végének római joggal kapcsolatos felfogása azt sugallta, hogy a kodifikációk megjelenésével a római jog szerepe megszűnt az európai jogtudományban. Még ott is, ahol nem jöttek létre kodifikációk a római jog jelentéktelen egyetemi tantárgyként való lassú elsorvadását jósolták. De éppen egyes tudósok kodifikáció-ellenessége volt az néhány német egyetemen, amely a római jogot megmentette a lassú kimúlástól. A római jog története ugyanis azt sugallta egyeseknek, hogy a jogfejlődés legfontosabb alapja éppenséggel nem a törvényhozás, a kodifikáció, hanem a jogászok között megvalósuló tudományos vita. S ezen tudományos vita kiindulópontja nem lehet más, mint a római jog forrásainak újra és újra kinyitott kincsesládája. Hugo és Savigny valamint a munkásságukból kinövő német pandektisztika természetesen szintén saját koruk problémáira kereste a választ. Az az „új humanizmus” – a római klasszikus jog kutatásának az előtérbe kerülése –, ami tevékenységükben megjelent, jóval gyümölcsözőbb volt azonban, mint évszázadokkal korábban. A klasszikus jogból leszűrt alapelvek alkalmazást nyertek a XIX. század szociális problémáinak megoldásában, a pozitív jog tudománya és alakítása a klasszikus jog alapjáról vett újra és újra lendületet és egy rendkívül modern jogtudomány kialakításához járult hozzá, amelyben korunk kontinentális jogtudománya is gyökerezik. A XIX. századdal foglalkozó fejezet is nagyon érdekes, de már rövidsége miatt sem érheti el a korábbiak színvonalát. Bár a példák itt is nagyszerűek, mégis az elnagyoltság érzése ragadja meg az olvasót. S talán ennél is nagyobb hiányt mutat a XX. század bemutatása. A néhány oldal csak a legvázlatosabban említi az utolsó száz év tudományos irányzatait és néhány sorban, állásfoglalás nélkül a fentebb, a bevezetőben említett vitát a római jog, s általában a jogtörténet szerepével kapcsolatban.

S éppen ezért végkicsengésében egy kicsit csalódás ez a nagyszerű könyvecske a római jog mai oktatója számára, aki munkája hasznosságában újra és újra megerősítést szeretne kapni egy újabb korszakhatáron. A tudományos viták azt jelzik ugyanis, hogy a következő évek döntik majd el, hasznos lesz-e továbbra is egy jogász számára a római jog tanulása és tanulmányozása, vagy csak egy antikvárius érdeklődésű szűk réteg leli majd örömét harmadfél évezred tudáskincsében. Stein – mint említettük – tartózkodó marad, nem védelmezi kimondottan azt a tudásanyagot, melynek oktatására és kutatására csaknem ötven évet szánt. A könyv maga apológia.

S mindamellett nagyszerűen megírt, könnyen emészthető, joghallgatóknak kifejezetten ajánlható. Annak ellenére, hogy Ruszoly József (Európa jogtörténete) valamint Hamza Gábor és Földi András új római jogi tankönyve magyar nyelven is elérhetővé teszik a római jog európai történetének legfontosabb fejezeteit, nem volna haszon nélküli a könyv lefordítása. S a fordítás kicsit talán nálunk is hozzájárulhatna, hogy a jövőben a római jogra ne a „rendes ütemterv szerinti” nyugalom évszázadai köszöntsenek.

 

Peter G. Stein: Römisches Recht und Europa. Die Geschichte einer Rechtskultur. (A római jog és Európa. Egy jogkultúra története) Europäische Geschichte. Frankfurt am Main: Fischer, 1996. 224. o.

 

Szabó Béla