Klió 1997/3.

6. évfolyam

Barbarizmus és integrizmus

Rachid Mimouni a mai francia nyelvű algériai irodalom egyik vezéralakja. 1945-ben szegényparaszti családban született. Származása alapján és a kor szokásainak megfelelően elvileg neki is szülei, nagyszülei nyomora jutott volna. Irástudatlan édesapja azonban mindent megtett azért, hogy beteges, törékeny alkatú fia iskolába járhasson. Így főiskolát végzett kutató lett, majd Montrealban tanult. Hazatérve tanított.

Izgalmas, szép, realista, időnként naturalisztikus beállítottságú regényeiben, novelláiban (Le fleuve détourné – Elterelt folyó, Tombéza, L’honneur de la tribu – A törzs tisztessége, La ceinture de l’ogresse – A szörnyasszony öve, Une peine ŕ vivre – Az élet kínja) azoknak állít emléket, akiket a hagyományos muzulmán társadalom vagy a gyarmatosító francia hatóságok, a hadsereg emberileg, fizikailag, erkölcsileg, anyagilag megaláz, megsemmisít, kizsákmányol, lehetetlenné téve minden vonatkozásban életüket. Különösen kegyetlen iróniával pellengérezi ki azokat, akik a régi, hagyományos értékrendet akarják visszaállítani. Mimouni ugyanis a modernség híve, s mint értelmiségi – azon belül író, akire, saját bevallása szerint Alain-Fournier Le Grand Meaulnes és az ugyancsak algériai Yacine Kateb Nedjma c. regényei voltak legnagyobb hatással – kötelességének tartja, hogy harcoljon minden olyan erő ellen, amely az értelmes modernizmussal szembeszáll. Egy 1993-ban készült tv-interjúban így vall a modernség algériai helyzetéről, az értelmiség ezzel kapcsolatos feladatáról: „Alapjaiban véve, a népességet és a közgondolkodást illetően, megmaradtunk a középkor, a mágia szintjén. Az emberek még nem értik a modernséget. Az értelmiségiek feladata, hogy megmagyarázzák azt; az értelmiségiek feladata, hogy elérjék: a tiszta Iszlám ne sodródjék az integrizmus felé”.

Mimouni ebben a könyvében magyarázza, elemzi azt a mozgalmat, amely a FIS (Front islamique du salut – Iszlám üdvözülés frontja) képében jelent meg, és megpróbálja a világ figyelmét felhívni mindazokra a veszélyekre, amelyeket mind Algéria, mind a Nyugat számára jelent.

* * *

A FIS mint szervezeti egység valami „homályos” dolog, mondja a szerző. Egyetlen orgánuma a kooptált sejkekből álló konzultatív tanács, amelynek sok tagjáról, működéséről szinte semmit nem tudunk, már csak azért sem, mert ülései zárt ajtók mögött zajlanak, titkos helyeken, meghatározatlan napirenddel. A hierarchiában általában a legvehemensebb imámok, prédikátorok kapják és viszik a vezető szerepet.

Az integristák – minden alkalmazkodási képességük ellenére – sem hajlandók arra, hogy a középkor óta végbement gazdasági és társadalmi változásokat beillesszék világképükbe; egyetlen céljuk, hogy visszatérjenek az Iszlám eredeti tisztaságához, annak a VII. századi Arábiában létezett formájához. Mereven elutasítják a tudományos eredményeket, nézeteket, ítéleteket.

Különösen nagy erővel támadják a nőket. Mimouni így jellemzi viselkedésüket ezen a téren: „Az iszlámisták számára a nő – kényszerképzet, úgy mint Hitler számára a zsidók voltak. Minden kín és gyötrelem forrása”. Kimutatja, hogy ez a kép még az iszlám előtti korban gyökerezik, amikor a nőkkel az akkori férfiak azt csinálhattak, amit akartak. Majd leírja, hogy „e szibariták mai leszármazottai” mit csinálnak a nőkkel: kihasználva a modern kor közlekedési előnyeit – mert azokat azért nem vetik el, ha saját magukról van szó –, repülőn mennek olyan helyekre a világban, ahol nem mézzel csordogáló folyókat kóstolgatnak – azzal nem tudnának mit csinálni! –, hanem whiskyt, az „igazhivők számára fönntartott hurik” társaságában. Háremjeiket a legszegényebb országokban vásárolt fiatal lányokkal töltik föl, s különös előszeretettel keresik fel Kairót, ahol másirányú kapcsolataikat ottani fiatal fiúkon élik ki.

Megdöbbentő képet fest a gyermekbefogadás helyzetéről. Saját, személyes tapasztalataira hivatkozva mondja el, hogy több százezer, házasságon kívül született csecsemőt helyeztek el menhelyeken, ezek állapota katasztrofális mind anyagi, mind erkölcsi tekintetben. Azokat a leányanyákat pedig, akik ilyen helyeken szülnek, „természetesen” kurváknak tekintik, és a személyzet tagjai úgy is bánnak velük.

Az 1966-os és 1972-es családjogi törvények elbuktak, a Chadli elnök által 1984-ben aláírt ilyen jellegű törvény is botrányos, és embertelen helyzetbe hozta az elvált asszonyokat.

Az integrizmus megátalkodott ellensége az értelmiségnek, amelynek egyedüli szerepe – szerinte – az kellene legyen, hogy az isteni üzenet megismerését elmélyítse. Az emberrel foglalkozó tanok alapvetően gyanúsak, az egyetemisták nem ismerik meg Freudot, Darwint, Marxot.

Katasztrofális az integristák gazdasági elmélete. Mimouni jogosan kételkedve teszi fel a kérdést: vajon a roppant mértékben eladósodott Algéria dacolhat-e a Nemzetközi Valutaalappal adósságai visszafizetésével? Részletesen elemzi az algériaiak bel- és külföldi feketekereskedelmét, ötletgazdagságát, hogyan szerezzék be a hiányzó árucikkeket. Megismerkedhetünk a Franciaországba induló repülőjáratokkal, amelyeken az algériaiak sötét ügyleteiket intézik. Meghökkentő ismereteket kapunk kínzó „könyvéhségük”-ről: pl. valóságos rohamot intéztek az algíri könyvkiállítás könyveinek megszerzéséért – igaz, az itt „szerzett” könyveket, elsősorban a gazdagon illusztrált enciklopédiákat azután a Szajna-parti könyvárusoknál találhattuk meg, ugyanis ott adták el őket jó pénzért!...

A sötét algériai realitás bemutatása után azokat a politikai szereplőket veszi szemügyre, akik az országot idáig juttatták.

A marxista kultúrájú Boumediene az iparosítás mindenhatóságában bízott, a fogyasztás és mindenfajta infrastruktúra (kórházak, vasút, lakásépítés stb.) elsorvasztása mellett. A hivatalos ideológia terjesztésébe a mecseteket is bevonták; innen azonban az életükkel és a hivatalos politikával elégedetlen, és ez utóbbiból kiábrándult hívők kivonultak az építés alatt lévő, ellenőrizetlen mecsetekbe, amelyek azután az „integrista mozgalom keresztelőmedencéi” lettek. Chadli szétverte az állami vállalatokat, majd irtóhadjáratot indított elődje, Boumediene emberei ellen. E harcba bevonta a szélsőséges iszlámistákat; ez utóbbiakat azután az 1980-as kabília felkelés megfékezésére is bevetette. Cserébe e szélsőséges elemek egyre nagyobb beleszólást kaptak a politikai életbe, illetve elérték, hogy az oktatásban az arab nyelvé legyen a vezetőszerep, valamint, hogy liberalizálják a mecsetépítkezéseket.

Ugyanekkor megdöbbentő méretekben elmélyült a szakadék gazdagok és szegények között. A két világ egymás közelségében élt, a hatalom semmit sem tett az iszonyatos életszínvonalbeli különbségek megszüntetésére, sőt még enyhítésére sem. Az eredmény: a szegények tömegei az egyenlőséget hirdető iszlám szélsőségesekre szavaztak. 1988-tól azután, amikor Chadli engedélyezte a többpártrendszert, az integristák már törvényesen követelhették részüket a hatalomból, amit meg is kaptak. A folytatás ismert: terror, gyilkosságok, gyújtogatások, a nők és az értelmiségiek elleni gyűlölettel teli terrorcselekmények, amelyeket e szélsőséges iszlámisták vittek-visznek véghez.

Ebben az egész történelmi folyamatban az értelmiség meglehetősen szomorú és lehangoló szerepet játszott: tagjai hol az egyik, hol a másik győztes tábort dicsőítették, majd – amikor gyakorlatilag az ő védelmükre is – a hadsereg 1989-ben átvette a hatalmat, azt kezdték támadni, s a szükséges egységes fellépés helyett számtalan irányzatra szakadtak, a szélsőséges iszlámisták malmára hajtva a vizet. Mimouni szerint ugyanez a helyzet állt elő 1991 júniusában is, amikor a hadsereg megint az utcára vonult az integristákkal szemben az értelmiség védelmében is – ez azonban elfeledni látszott, milyen sorsot szántak neki a szélsőségesek...

Mindezek eredményeképpen az ország ma a teljes káoszban él, minden szabályt és értéket megsemmisítettek, már senki nem hisz semmiben, és ez valamennyi társadalmi osztályra és kategóriára érvényes. Az emberek próbálnak menekülni, ostromolják a külföldi nagykövetségeket, hogy útiokmányokhoz jussanak.

A „pied-noir”-ok távozása súlyos zavarokat okozott mind a technikai berendezések, felszerelések üzemeltetésében, mind az oktatásban, ez utóbbi területen az arab nyelv elsőbbségét hirdették, s elvetették a francia–arab kétnyelvűség létjogosultságát. Mindezek eredménye: az emberek végtelenül tudatlanok, a legegyszerűbb technikai eszközökhöz sem értenek, képtelenek azokat javítani vagy cserélni, a gyerekeket nem viszik múzeumokba, a művészi értékeket semmibe veszik: a tudatlanság butasággal párosul.

A demográfai robbanás a városok túlnépesedéséhez vezetett, az ennek orvoslására hívatott építkezésekben is anarchia, káosz uralkodik, gyakorlatilag nincs városrendezés, tervezés. A szerző még azt is megkérdezi „nem ez-e (ti. a demográfai robbanás) Algéria minden bajának eredete?” A megművelhető földterületek mennyisége állandóan csökken, néhány év múlva nem lesz elegendő a lakosság számára, és kb. ötven esztendő múlva nem lesz elegendő víz!

S a demokrácia! Elmeséli, hogyan „szavazott” egyszer, az idő előtt lezárt szavazóhelyiségben, ahol azután bevallották neki, hogy tulajdonképpen – már szavaztak helyette, sőt, negyven nő nem-szavazatát is kicserélték! Általában, elejétől kezdve csalások, erőszakos megnyilvánulások kísérték a „szavazásokat”. És itt is a nép tudatlanságát, butaságát használták ki: az emberek nem értették a bonyolult választási procedúra lényegét, alapvető értelmét.

Végül is, amit az algériaiak az állammal kapcsolatban alaposan megtapasztalhattak, az annak elnyomó szerepe. Mimouni felteszi a kérdést: „Nem óvatlanság-e egy diktatorikus rendszerből a demokráciába úgy átlépni, hogy nincs meg a kellő átmeneti időszak?”

A szerző a Nyugatot sem kíméli: szerinte az úgy szemlélte az algériai eseményeket, mint az az orvos, akit inkább érdekel a páciense betegsége, semmint annak állapota; a nyugatiaknak mindez csak „kitűnő tanulmánytéma”. Pedig elgondolkodhatnának azokon a párhuzamokon, amelyeket a FIS és az integrizmus, valamint az olasz fasizmus és a német nácizmus, illetve a kínai kulturális forradalom és a vörös khmerek rendszerei között lehet fölfedezni. De a Nyugat csak veszteségben és haszonban gondolkodik, nem pedig emberek millióinak életében. S figyelmezteti a „kényelmesen berendezkedett nyugatiakat” arra, mi várt volna rájuk az integrizmus győzelme esetén Algériában – ezt érdemes szó szerint idézni: „Először a kicsiny Tunézián csattant volna össze az algériai és libiai állkapocs. Megvalósult volna az egybeolvadás Szudánnal. Majd Egyiptomot kerítették volna be. Így láthattuk volna, hogyan formázódik újjá, egy kirakós játék darabjaiként, a hajdani muzulmán birodalom. Pakisztán és Irak együttműködése lehetővé tenné az atombomba kifejlesztését. Nyílt konfliktus esetén legelőször Dél-Európa országait hálóznák be a terroristák... A túsz-szedések minden bizonnyal megsokszorozódnának...”

Mimouni mindezek mellett hangsúlyozza: nem Allah vallását vádolja, hanem azt az interpretációt, amelyet egy szélsőséges mozgalom ad róla. „Az integrizmus szélhámosság. Diszkreditálja Mohamed üzenetét”. Sajnálja, hogy Algéria két legaktívabb politikai ereje semmiben sem képes közös nevezőre jutni, s így „az egyszerű emberi találmányú demokráciának át kell engednie a terepet az égi törvényeknek”.

Összegzésképpen elmondhatjuk a könyvről: Rachid Mimouni nagyon éles hangon támadja az algériai politikai-társadalmi valóságot, felfedve annak igen sok, általunk eleddig nem ismert árnyoldalát, háttérfiguráját, eseményét. Állásfoglalása, elkötelezettsége a modernizmus mellett, a retrográd iszlám szélsőségesekkel szemben nyílt, gyakorlatilag visszavonhatatlan, megmásítathatatlan; a saját maga által az értelmiségiek elé támasztott követelményeket így tehát teljesítette.

Különösen megfontolandó mindaz, amit mond, egyrészt a többi értelmiségi, másrészt a Nyugat számára, de elgondolkodhat rajta minden más olyan társadalmi és politikai rendszer, amelynek bármilyen nemű – politikai vagy gazdasági – diktatúra és a demokrácia között kell választania. Napjaink rohamosan változó világában ugyanis hasonló helyzettel igen sok népnek, civilizációnak kell számolnia, és senki nem engedheti meg magának azt a kijelentést: ez nálunk nem történhet meg!

Rachid Mimouni: De la barbarie en général et de l’intégrisme en particulier. (A barbárságról általában és az integrizmusról különösen) Belfond – Le pré aux clercs, Párizs, 1992.

Kun Tibor