Klió 1997/2.

6. évfolyam

Itália a második világháború után

Az olasz tudományos közélet 1997 januárjában ünnepelte Enzo Santarelli születésének 75. évfordulóját. A Magyarországon sem ismeretlen tudós kétségtelenül korunk egyik legkiválóbb baloldali elkötelezettségű olasz történésze. Az 1922-ben született történész professzor már fiatalon részt vett a fasizmus elleni harcban (a híres-neves „Resistenza”-ban), majd sorra publikálta könyveit. Hogy csak a legfontosabbakat említsük: A nők forradalma (1950), Az anarchista szocializmus Itáliában (1959, 1973). Itt meg kell állnunk, mert egyik alapműve következik, a kétkötetes A fasiszta mozgalom és rendszer története, amely először 1967-ben jelent meg, majd két újabb kiadása következett. E művét az olasz fasizmusról szóló könyvtárnyi irodalom egyik legkiválóbbjaként tartják számon. Ezt követte időben és gondolatilag is a Fasizmus és neofasizmus című tanulmánykötete, amely 1976-ban magyarul is megjelent. Santarelli másik alapműve az 1982-ben kiadott Korunk társadalomtörténete, amely az elmúlt évszázad történetének nemzetközi viszonylatban is egyik legjobb összefoglalása, de sajnos magyarul nem jelent meg. Az 1988-ban publikált Pietro Nenni-je a nagy olasz szocialista politikusnak állít méltó emléket.

Az Urbinói Egyetem történész professzora különösen kedves számunkra, mert – „múzsája” és élettársa, Bruna Gobbi kétségtelen hatására, aki 15 éven át volt a római Olasz-Magyar Kulturális Társaság főtitkára – számos tanulmányt publikált hazánkról. Az 1918–1920 közötti forradalmak és ellenforradalom történetéről írott tanulmányai 1968-ban jelentek meg Itália és Magyarország az első világháború utáni válságban címen. Sajnos a magyar kiadás itt is várat magára.

Rátérve Santarelli legutóbbi művére, ebben a szerző a címben jelzett kritikus módszerrel veszi bonckés alá Itália történetét a fasizmus vereségétől és a köztársaság kialakulásától az „első köztársaságnak” a Tangentopoli kenőpénz-botrányában végződő dicstelen összeomlásáig. A kötet tíz fejezete mind egy-egy nagy politikai válsággal zárul, amelyekből Itália még ennél többet is produkált. A könyv végig követi a tárgyalt ötven év eseményeit, keresve és megtalálva a történelmi és politikai motivációkat, a gazdasági és társadalmi mozgató rugókat. A könyv külön érdeme, hogy az olasz fejlődést elhelyezi a világ fejlődési folyamatában. Másik nagy érdeme, hogy hatalmas jegyzetapparátusában felsorolja a témára vonatkozó valamennyi fontos művet, hol kritikusan, hol egyetértően hivatkozva azokra.

Egy rövid recenzió keretében természetesen nem ismertethetjük az öt évtized Santarelli látta eseménytörténetét. Mintegy illusztrációként kivételt teszünk 1956-tal, amely fontos cezurát jelentett Itália történetében is. Az „1956 kihívása: kommunisták és szocialisták” fejezetcím jelzi, hogy elsősorban a baloldal válsága szempontjából tárgyalja a „felejthetetlen év” eseményeit.

A fejezet elején megállapítja: „1956 hatása – a XX. kongresszusé, a budapesti forradalomé és a magyarországi szovjet beavatkozásé – Itáliában különösen erős volt, és ezt mindenek előtt a baloldali erők érezték meg.” (108. o.) Ezután négy oldalon tárgyalja e történelmi események hatását Olaszországra. Santarelli rendkívül tömör stílusának érzékeltetésére szó szerint idézzük a fejezet összefoglaló sorait: „Az események következtében az OKP és az OSZP régi keletű egységfrontja megbomlott, mégha sok mindent a gyakorlatra és az alapszervezetekre is bíztak. A legfontosabb történéseket az OKP VIII. kongresszusa jelezte, amely a pártot az »olasz út a szocializmushoz« platformjára helyezte (ugyanakkor Togliatti felvázolta a nemzetközi »policentrizmus« formuláját), továbbá az OSZP velencei kongresszusa, amely éles belső konfrontáció eredményeként fordulatot tett: elfogadva a közép-bal politikáját”. (112. o.) Talán e rövid idézetek is jelzik, hogy Santarelli műve nem könnyű olvasmány, és szintetizáló jellege miatt feltételezi az olasz történelem alapos ismeretét.

A könyv egyik vezérmotívuma Itália kettőssége, ahol szimbiózisban élnek a modern informatikai társadalom elemei a társadalom olyan régi és krónikus problémáival, mint a munkanélküliség, az Észak és Dél kiáltó fejlettségi különbsége és a maffia nevével fémjelzett alvilág evilági hatalma. Santarelli itt idézi Valerio Castronovo, a neves gazdaságtörténész rendkívül szellemes és találó megállapítását: „Itália olyan kentaur, amely fejével már Európában van, patái azonban még a Mediterráneumba mélyednek”.

Hasonló dialektikus kettősségben fogalmazza meg a tárgyalt időszak mérlegét: „A köztársaság ötven éve nem tűnik szegény periódusnak: egyrészt ugyan tele volt nehézségekkel, régi korlátokkal és szervi gyengeségekkel; másrészt viszont olyan leleményekkel, lendülettel és kísérletező kedvvel, amelyekből lehet meríteni”. (p. XIV.)

Könyve végén a szerző némi keserűséggel elemzi annak okait, hogy az olasz választók többsége az első Köztársaság társadalmi és morális válságának megoldását 1994 tavaszán a Berlusconi vezette jobbközép-kormányra bízta. A könyv megjelenésére azonban nagyot fordult a kocka: 1996 tavaszán az ötven éven át ellenzékben tartott valódi baloldal vezette középbal-kormány vette át Itália irányítását. Biztosak lehetünk abban, hogy a kiváló történész „töltött tollal”, reménykedő elmével és szívvel figyeli Itália megújításának ezt a nagy kísérletét.

Enzo Santarelli: Storia critica della Repubblica – L’Italia dal 1945 al 1994 (A Köztársaság kritikai története – Itália 1945-től 1994-ig). Editore Feltrinelli, 1996.

Réti György