Klió 1997/2.

6. évfolyam

A romániai zsidóság tragédiája

 

 

Mihai Antonescu, a szélsőséges román rendszernek nevet adó Ion Antonescu marsall bizalmasa és helyettese 1941. július 8-án így szólalt fel a minisztertanács ülésén: „Én nem tudom, hogy mikor, hány évszázad múlva kerülhet sor arra, hogy a román nemzetnek lehetősége nyíljék a mostani teljes cselekvési szabadságra, s az etnikai megtisztulásra. Most jött el annak az ideje, hogy urak legyünk saját földünkön. (...) Így hát félre minden formalizmussal, cselekedjetek teljesen szabadon! Magamra vállalom a teljes felelősséget és kinyilvánítom nektek: Nincs törvény!” Az „etnikai megtisztulás” zavaros és térségünkben mások szájából is hallott programja a román nacionalizmus esetében elsősorban a magyarok és a zsidók ellen irányult. (A korábban nagyszámú német nemzetiségű lakosság kényes problémát jelentett, Hitler szövetségeseként ugyanis nyilván nem lehetett nyíltan az etnikailag tiszta állam útjában álló tényezőnek tekinteni.) A magyarok jelentős részét a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.) Magyarországba integrálta, a zsidóságot pedig alaposan megosztotta. Kétségtelen, hogy a román holocaustnak is nagyon súlyos áldozatai voltak. Az 1940-ben hozzávetőlegesen 760 ezer fős zsidó közösségből mintegy 400 ezer esett a holocaust áldozatául, melyből 135-140 ezer körülire teszik a magyar fennhatóság alatt Észak-Erdélyben elpusztultak számát, vagyis mintegy 265 ezer áldozatért a román államot terheli a felelősség. A számoknál is súlyosabbnak tűnik a romániai holocaust lefolyása: a kivégzettek jelentős részének életét ugyanis nem az olajozottan működő és tömegek gyors kivégzésére berendezett német halálgyárakban oltották ki, hanem még otthonukban estek áldozatul pogromokon rendezett lincseléseknek, kötélnek, golyónak és embertelen kínzásoknak.

Talán közhelynek számít a megállapítás, de tény, hogy, a történelmi múltnak vannak olyan területei, melyeket egyszerűen nem lehet „eleget” kutatni. Érdekes és egyben szomorú, hogy a történészek és a történelem iránt érdeklődő közvélemény figyelmét állandóan éberen tartó témakörök között első helyen szerepelnek a tömeges áldozatokat követelő pusztítások illetve kifejezetten emberiségellenes (szélsőséges ideológiák által feltüzelt és „igazolt”) megtorlások, népirtások stb. Utóbbiak között is fontos szerepet játszik a zsidóság ellen elkövetett második világháborús rémtettek története, hiszen a holocaust könyvtárnyi irodalmát rendszeresen gyarapítják újabb és újabb publikációk. Utóbbiak száma különösen megnőtt az elmúlt egy-két évben a genocídium fél évszázados évfordulóján. A folyamatos érdeklődést, a túlélők visszaemlékezé­seinek és az utódok elemző szaktanulmányainak szinte szűnni nem akaró közzétételét nemcsak az egykori események jelentősége vagy a publikációk számát egyébként is növelő évfordulók teszik érdekessé, hanem az is, hogy a holocaust és az ahhoz hasonló népirtások mindig is túl „érzékeny” történelmi problémát jelentettek a mindenkori közvélemény számára, és ez a tendencia valószínűleg a közeljövőben sem fog csökkenni. Vagyis nagyon erős az igény, hogy a – kétségtelenül történelemmé vált – második világháború eseményeit kortársaink napi politikai, ideológiai stb. szempontok alapján, érzelmileg közelítsék meg.

Azon országokban, melyekből az európai zsidóságot haláltáborokba hurcolták, a többségi közvéleményben manapság – többek között – gyakran kétféle reakció fogalmazódik meg. Egyrészt egyfajta értetlenség vagy ellenérzés figyelhető meg a holocaust-kutatásokkal kapcsolatban, mondván, hogy miért kell ennyit beszélni erről a témáról, a zsidóságnak is „tovább kellene lépni”, nem az egykori áldozatok szenvedéseit újra és újra felhánytorgatni. Azonban, ha sem a pozitív vagy negatív érzelmek, sem a mai politikai ideológiák, hanem a történettudomány oldaláról közelítünk a témához, könnyű észrevenni, hogy a második világháború eme eseményeiről még koránt sem tudunk mindent, nemcsak kisebb részletek, helytörténeti érdekességű adatok feltáratlanok, hanem a holocausthoz vezető út számos kérdése is tisztázatlan, nem beszélve annak végrehajtásáról, következményeiről stb. Vagyis a zsidóság második világháborús tragédiájának kutatását (hasonlóan a XX. század egyéb meghatározó jelenségeihez) a történettudomány eszközeivel koránt sem tekinthetjük lezártnak. A közvélemény másik – helyenként a szaktanulmányokba is beszüremkedő – említett reakciója egyfajta nemzeti elfogultságból fakadó másokra mutogatásban jelölhető meg, vagyis az érintett államok polgárai gyakran először is a németekre igyekeznek hárítani az antiszemita intézkedéseket (úgy téve, mintha maguk is kivétel nélkül kizárólag áldozatai lettek volna a náci megszállásnak), másodszor pedig hangsúlyozzák, hogy a szomszéd népeknél (például a románok a magya­roknál és fordítva) sokkal többet tettek a zsidók megmentéséért. Túl azon, hogy ez a fajta lelkiismeret-mentő „versengés” egyszerűen méltatlan a témához (ugyan­úgy, mint az áldozatok számáról folyó, olykor milliókat plusz-mínusz statisztikai adattá silányító vitatkozások), megnehezíti vagy éppen lehetetlenné teszi a történész mesterségét is: feltárni azt, hogy mi, hogyan és miért esett meg, akár hízelgő az az utódokra nézve, akár nem. A közelmúlt és benne a holocaust feltárásánál különösen szükséges, hogy a tollforgatók legalább megpróbálják a forrásokat beszéltetni az érzelmek (vagy a lelkiismeret-nyugtató nacionalizmus vagy másfelől az önmarcangoló múltbameredés) helyett.

A romániai zsidóság tragédiájáról az évforduló kapcsán az Egyesült Államokban megjelent angol nyelvű tanulmánygyűjtemény, megítélésünk szerint, nemcsak hézagpótló jellegű a holocaust-kutatások sorában, hanem jó példa a téma említett, érzelmektől mentes, szakmailag viszont imponáló alapossággal megírt és szerkesztett feldolgozására. Az persze – minden hátsó szándék nélkül – az ismertetés elejére kívánkozik, hogy a szerzők személye, a kiadás helye és nyelve jellemző: a romániai történetírás ugyanis néhány biztató kezdeményezéstől eltekintve adós maradt a holocaust feldolgozásának kísérletével, egy-két publikációt leszámítva nem tettek közzé átfogó jellegű monográfiát vagy forráskiadványt, s ez még akkor is igaz, ha Középkelet-Európa más államaiban sem tekinthető a téma túl sokat kutatottnak. A háború után több országban kiadták például az ún. „fekete könyveket”, melyekben a holocaust helyi eseményeit ismertették, amire Romániában is sor került.1 Míg azonban másutt ezek jórészt hozzáférhetők, Romániában 1948 után elkobozták és bezúzatták valamennyi fellelhető példányát, minden bizonnyal azért, mert a hatalom háború utáni birtokosai (is) úgy érezhették, hogy rontja Románia nemzetközi megítélését, ha korábbi hatóságaik zsidóellenes intézkedései napvilágra kerülnek. A romániai „fekete könyv” újabb kiadására csak 1996-ban került sor, korábban csupán Magyarországon jelent meg egy rövidített változata.2 A kommunista rendszerek összeomlása után a román történészek között kétségtelenül még mindig sokan vannak, akik – a Ceauşescu-rendszer elvárásaihoz hasonlóan – a holocaust kapcsán elsősorban a második bécsi döntéssel Magyar­országhoz került Észak-Erdélyről beszélnek, s egyszerűen a horthysta hadsereg rémtetteinek sorába illesztik a zsidóellenes intézkedéseket is.3 A második világháborús román szerepvállalást, a hírhedt Vasgárda tevékenységét és Antonescu marsall rendszerét pedig általában sokan nosztalgikusan, de legalább is apologetikusan közelítik meg. Az 1944 előtti Románia történetének effajta „újragondolása” során a zsidósággal kapcsolatos intézkedéseket nem egyszerűen közömbösen ismertetik, hanem azokat kifejezetten „zsidómentő” akciókként tüntetik fel, vagyis úgy, mintha az eredendően jóindulatú Antonescut csak a németek kényszerítették volna antiszemita intézkedésekre, aki ráadásul úgy valósította meg azokat, hogy százezrek köszönhetik neki életüket. (Ez a törekvés kisebb részben más kelet-európai, volt kommunista országokban is megfigyelhető saját második világháborús szerepüket illetően.) Koncepciójuk igazolásához ezek a román történészek – sokan a Ceauşescu-rendszer prominens képviselői – finoman szólva nem a források teljességét használták fel, de még a korszakkal foglalkozó dokumentumgyűjteményeikben is gyakran csonkított szövegeket adtak közre.4 (Megjegyezzük, a problémát lényegretörően fejezik ki Cornel Nistorescu író szavai: „Iszonyatos bűnöket takargattunk és takargatunk. Ha továbbra is hallgatunk [...], akkor nemcsak hogy nem tudunk tovább lépni, de erkölcsi szakadékba is zuhanunk.”) Nyilván a tendencia nem jellemző az egész román történetírásra, de kétségtelenül jelentős súllyal van benne jelen. A leginkább forrásokra támaszkodó, az elfogultságot kerülni igyekvő szemléletű kézikönyvek eddigiekben is nyugati nyelveken, többnyire zsidó és/vagy román(iai) származású történészek tollából jelentek meg.5

Ezek sorában fontos helyet foglal el a szóban forgó kiadvány, melynek szerkesztője, Randolph L. Braham nem ismeretlen a magyar olvasóközönség előtt sem.6 Egyedül talán csak a kötet címe kissé megtévesztő, mivel a kilenc publikált tanulmány többsége nem magát a holocaustot ismerteti, hanem annak csak mintegy kiinduló illetve végpontjaként a román történelem, bel- és külpolitika számos, a zsidósághoz olykor csak lazábban kötődő eseményét, ideológiai hátterét illetve mozgatóit mutatja be. (Feltéve persze, ha a címválasztást nem az indokolta, hogy a szerkesztő mindezt összességében a romániai zsidóságra nézve tragikusnak tekinti.) A tanulmánygyűjtemény erénye továbbá, hogy nem kifejezetten historikus szemléletű, vagyis a történettudománnyal rokon diszciplinák (elsősorban a szociológia és politológia) eredményei és módszerei is teret kapnak benne. Ha nem is úttörő, de jellemzőnek azért nem tekinthető, a holocaust-kutatások sorában sem, hogy a fél évszázaddal ezelőtti borzalmakat nem önmagukban, a maguk valóságában sorolják fel, hanem a lehető legszélesebb kontextusban igyekeznek azt tárgyalni. Széleskörű romániai és nyugati adatbázison alapulva ismertetik a századforduló román szellemi életének összetevőitől az Antonescu-rendszer genezisén át a mai román bel- vagy oktatáspolitikai tendenciák részleteit.

Stephen Fischer-Calati például abból indult ki, hogy túlzásnak tekinti Hannah Arendt véleményét, miszerint Románia lett volna „a leginkább antiszemita állam a háború előtti Európában.” Nemcsak azért, mert a kétes dicsőséget sok államra ráakasztották már (bár mértéke, megítélésünk szerint végső soron eldönthetetlen), hanem azért is, mert az antiszemitizmus jelen volt ugyan Románia társadalmi és kulturális életében, de nem annak alapvető részeként, hanem csak egy komponensként. A szerző részletesen ismerteti a román állam 1859–1920 közötti létrejötte és gyarapodása, valamint a zsidóság közötti köcsönhatásokat, kiemelve, hogy a román antiszemitizmus több forrásból táplálkozott (kimutathatók benne az orosz cári rendszer zsidóellenes magatartásának nyomai ugyanúgy, mint az 1919-es magyar tanácsköztársasággal szembeforduló román nacionalizmus kommunista-zsidó-magyar „összefüggést” felfedező felfogása stb.), s abban a „keresztény” elem kevésbé, az etnikai-vérségi sokkal inkább jellemzőnek tűnik. Rafael Vago, Tel-Avivi kutató például kifeje­zetten a két világháború közötti zsidóság viszonyait kívánta bemutatni, felvetve azt az érdekes kérdést, hogy egyáltalán mit is jelentett a korszakban a „romániai zsidó” fogalma, hiszen az ország erőteljes etnikai és kulturális kevertsége miatt az eltérő régiókban más-más súlya és szerepe volt egy-egy népcsoportnak. Például az erdélyi zsidóság jelentős része magyarul írt és szoros kapcsolatokat ápolt a magyar kultúrával, asszimilálódott részük esetenként szorosabbat, mint az ókirályságbeli izraeliták hasonló csoportjaival. Ennek ellenére országos szinten is jól szervezett politikai és érdekvédelmi szervezeteket hoztak létre; igyekezve bekapcsolódni a közéletbe, aktivitásukat jelzi, hogy a zsidó származású parlamenti képviselők felekezeti alapon külön klubot is létrehoztak, hogy érdekeikért a törvényhozásban lobbizzanak. Ez a szervezkedési elem mindenesetre nem jelenik meg más kelet-európai országokban, mint ahogy a cionizmus is más országoknál talán erősebb pozíciókat tudott szerezni. (Bár jellemző módon a négy eltérő történelmi hagyományrendszerrel bíró országrészben külön-külön cionista szervezetet is felállítottak.)

Jean Ancel tanulmányában a német-román kapcsolatok alakulását elemezte a második világháború éveiben, kimutatva Hitler kelet-európai szövetségeseinek általában jellemző és tipikusan román sajátosságait. Két hosszabb dolgozat (Radu Florian és Radu Ioanid munkája) is foglalkozik Ian Antonescu rend­szerének jellemzésével, különös tekintettel a zsidósággal kapcsolatos vonatko­zásokra. Csak kisebb részben írják le ketten ugyanazt, s mondanivalójuk jól kiegészíti egymást. Ami a holocaustot illeti, nyomatékkal hívják fel a figyelmet arra az Antonescu-rendszert jellemző tényre, hogy kétségtelenül Románia volt az első ország, ahol állami szervek támogatásával már 1941 nyarán tömeges pogromokra és zsidóellenes intézkedésekre került sor. Ezek közül leghírhedtebb (és egyben a román holocaust leginkább ismert) eseménysora a Iaşiban 1941 június végén – július elején végrehajtott pogromsorozat, melynek során (becslések szerint) mintegy 8–10 ezer zsidót mészároltak le. Sokan a tömeg és a hatóságok zsidóellenes hangulatát a városhoz viszonylag közeli Szovjetunió német megtámadása miatt kitört félelemre és antikommunista hisztériára fogják, abban azonban legalább olyan fontos (ha nem fontosabb) előkészítő szerepe volt a két világháború közötti Románia számos jogfosztó intézkedésének és a hatalom magatartásának, melyet csak betetőzött Antonescuék 1940-es intézkedése „a zsidóság jogállásáról.” A későbbiek és a más országokkal való párhuzamok szempontjából igen lényeges továbbá, hogy a kínzások, vérengzések nemcsak a Vasgárda számláját terhelik, abban aktív (vagy éppen közömbössége folytán „aktívnak” számító) szerepet játszottak a német és román katonai alakulatok, a román csendőrség és rendőrség, a közigazgatási apparátus stb. A Iasiban történt pogrom túlélőit koncentrációs táborokba hurcolták, csak töredékük élte meg a Palesztinába utazás lehetőségét.

Victor Eskenasy „A holocaust és a román történetírás: kommunista és neo-kommunista revizionizmus” című munkája a téma bőséges historiográfiai áttekintését adja, számos idézettel mutatva rá a Ceauşescu-korszakban megfo­galmazott ideológiai sztereotípiák továbbélésére, melyek nemcsak a szakkönyvek, hanem a történelmi ismeretterjesztő folyóiratok (Magazin Istoric stb.) cikkeiben is megfogalmazódnak. Még izgalmasabb és módszereiben is újszerű tanulmányt tett közzé Alexandru Florian szociológus, mellesleg a kötet kevés Romániában élő szerzőinek egyike (a bukaresti akadémia társadalom­tudományi intézetének munkatársa), aki a forgalomban lévő történelmi szöveggyűjteményeinek holocaustról szóló tananyagait dolgozta fel az elemi iskolák tankönyveitől az egyetemi jegyzetekig. Széleskörű statisztikai és bibliográfiai apparátuson nyugvó elemzése alapján nem tűnik túlzásnak megállapítani, hogy a román iskolai oktatásban a holocaust illetve általában a második világháborús román szerepvállalás nem eléggé árnyalt, sok esetben a fentebb idézett apologetikus megközelítések jellemzők rá, jellemző példaként említhetjük, hogy leginkább csak a Iaşiban történt pogromot említik, hangsúlyozva, hogy szerintük ez volt az egyetlen (!) jelentősebb zsidóellenes kilengés a korabeli Romániában, és keveset foglalkoznak az ország egészében súlyos méreteket öltött, hatóságilag végrehajtott vagy támogatott kivégzésekkel, deportálásokkal (pl. Dorohoi megyében, Transznitriában stb.) A kötet két utolsó dolgozata (Liviu Rotman és Michael Shafir tollából) a háborút követő évtized alatt, illetve a posztkommunista Romániában megfigyelhető antiszemita tendenciákkal foglalkozik. Előbbi érzékletesen mutatja be, hogy a fasiszta rendszer összeomlása után hogyan élt tovább az antiszemitizmus a kommunista rezsimek egyre durvuló nemzetiség­ellenes törekvései közepette, amelyet tovább árnyalt, hogy Romániában a kommunista vezérkarban jóval erősebb volt az antiszemitizmus, mint egyes más kelet-európai rezsimekben (hasonlóan egyébként a késő sztálini törekvésekhez). Michael Shafir elemzéséből pedig az tűnik ki, hogy a szélsőséges román nacionalizmusnak ez az eleme a demokratikus közvélemény kétségtelen meg­jelenése és formálódása ellenére „túlélte” Ceauşescu bukását és ma egyre inkább a nagyromán politikai csoportok szóhasználatában jelenik meg, egyértelműen elsősorban magyarellenes megnyilatkozások kíséretében.

Úgy gondoljuk – kicsit átértelmezve Mihai Antonescu bevezetésként idézett szavait –, hogy ha az etnikai állam lázálmában élő egykori vezéreknek nem is volt szüksége írott törvényekre cselekedeteik kiterveléséhez és végrehajtásához, a múltat feltáró és a jelennel összekötni igyekvő történészeknek szüksége lenne egyfajta törvényre, pontosabban szokásjogra, mely a források és tények tiszteletben tartásától illetve a napi politika elvárásaitól mentesen a helytálló következtetések levonásáig vezethetne. Összességében az idézett tanulmány­kötet hangvételével, tartalmával és elemzési módszereivel jó példát mutat álta­lában a XX. század történelmi eseményeinek feldolgozói számára, még a romániai zsidóság tragédiájával kapcsolatban is – melyet azért még most sem tekinthetünk lezártnak, sőt...

 

Braham, Randolph L. (ed.): The Tragedy of Romanian Jewry (A román zsidóság tragédiája). New York: The Rosenthal Institute for Holocaust Studies – Columbia University Press, 1994. (East European Monographs, No. CDIV.) 388 p.

 

Fazekas Csaba

 

1. Carp, Matatis: Cartea neagră. Suferinţele evreilor din România, 1940–1944. Vol. I–IV. Bucureşti: SOCEC & Co. etc. 1946–1948.

2. Carp, Matatis: Holocaust Romániában. Tények és dokumentumok a romániai zsidók pusztulásáról, 1940–1944. (ford.: Takács Ferenc) Bp.: Primor, 1993.

3. Az 1989 előtti évekből l. pl.: Fătu, M. – Muşat, M. (eds.): Horthyist-Fascisct Terror in Northwestern Romania. September 1940 – October l944. Bucharest: Meridiane, 1984. A rendszerváltozást követően főleg a szélsőséges román mozgalmak, illetve a hozzájuk közel álló orgánumok publikálnak ilyen irányú írásokat, l. pl. Şandru, Ilie: Comemorarea Holocastului – încă un prilej de deşimare a România de câtre U.D.M.R. In: Totuşi Iubirea, vol. 1. No. 25. 1994. stb.

4. L. pl. Buzatau, Gheorghe: România cu şi fără Antonescu. Documente, studii, relatări şi comentarii. Iaşi: Editura Moldova, 1991.; Arimia, V. – Ardeleanu, I. – St. Lache (eds.): Antonescu–Hitler. Corespondenţă şi întîlniri inedite, 1940–1944. Bucuresţi: Cozia, 1991. stb.

5. Pl. Ancel, Jean (ed): Documents Concerning the Fate of Romanian Jewry During the Holocaust. Jerusalem: Beate Klarfeld Foundation, 1986.; Ioanid, Radu: The Sword of the Archangel: Fascist Ideology in Romania. Boulder, CO: East European Monographs, 1990. stb.

6. L. pl. Braham, Randolph L.: A magyar holocaust. I–II. köt. Bp.: Gondolat, 1988.; Braham Randolph L. (szerk.): A magyarországi háborús munkaszolgálat. Túlélők visszaemlékezései. Bp.: TEDISZ–Szent Pál Akadémia, 1996. (Látószög könyvek)