Klió 1997/2.

6. évfolyam

Az oktatásirányítás eredményei és visszásságai a brazil Estado Nôvo idején

 

Crustavo Capanema mint a nevelés- és közegészségügyi tárca birtokosa (1934–1945), meghatározó személyisége volt a Vargas-rendszer oktatáspolitiká­jának. Személyes levéltára, mely mintegy 200 000 dokumentumból áll, 1978 óta a Centro de Pesquisa e Documentaçáo em História Contemporânea do Brasil da Fundaçáo Getúlio Vargas (Rio de Janeiro) irattárában található. A gazdag anyag kutatása, feldolgozása és részben kiadása szinte az első pillanatban megkezdődött és a mai napig tart. Ennek eredményeképpen a 80-as években~ napvilágot látott két fontos, részben elemzést, részben forráskiadást tartalmazó kötet. E művek segítségével árnyalt képet kaphatunk a brazil autoritarius rendszer kultúrpolitikai célkitűzéseiről, eredményeiről.

Mint az 1937 végén bevezetett Estado Nôvo rendszer más tényezői, úgy oktatáspolitikája is szervesen kapcsolódott az 1930-ban megindult átalakulási folyamatokhoz. Sőt, bizonyos pontokon, az escola nova (új iskola) mozgalmához vagy a modernizmushoz kötődve, személyes életutak révén egészen a 20-as évek elejéig nyúlnak vissza gyökerek. Azoknak a nagyszabású terveknek, melyeknek megvalósítását a rendszer célul tűzte ki, elvi megalapozását, gyakorlati előkészületeit már 1937 novembere előtt regisztrálhatjuk. Így van ez az egyetemi programmal, illetve az egyetemváros létrehozása érdekében tett erőfeszítésekkel, a minisztérium új épületének (Palácio da Cultura) felépítésével, az 1942-es középiskolai reformmal és a szakoktatás helyzetével.

A kulturális tárca munkájához az irányelveket az új, az 1937. november 10-én kiadott alkotmány határozta meg. Az autoritarius államalakulat – az Estado Nôvo – szárnyai alá vonta az oktatást, egyben erőteljesen igyekezett befolyásolni szellemét, illetve hatását, de már korábban érzékelhető volt, hogy a gondolkodás szabadsága egyre kevésbé kívánatos a hatalom számára. A gondolatok megfelelő mederbe terelésének szándéka társult az erős kéz politikájával. Csak két momentummal jelezve ezt az utat: 1937 végén betiltották a szabadkőműves páholyok működését; 1938 szeptemberében leszámoltak az utolsó legendás banditavezérrel, a nevezetes cangaceiróval, Lampiaóval.

A kultúrpolitika fő iránya változatlan maradt a 30-as évek elejéhez képest. Az egységes nemzet összekovácsolására, ennek az egész évszázadon végighúzódó problémának a központosított megoldására talán még sosem adódott alkalmasabb keret Brazíliában, mint az Estado Nôvo. Ebben a tekintetben a civil politikusok érdekei és a hadsereg egyre inkább előtérbe kerülő igényei találkoztak. A védelem kérdésének és az ifjúság katonai jellegű mozgalmainak az összekapcsolása, illetve a „szervezeti élet” különböző formáinak népszerűsítése, sőt bizonyos esetekben kötelezővé tétele (pl. iskolai karének) szintén a rendszer egyfajta militarizálódására utalt. A testnevelés és a karének volt az a két gyakorlati tantárgy, melyet a közösségi, illetve a hazafias nevelés fontos pillérévé kívántak tenni. A speciális zenei képzésnek fő apostola és szervezője éppen a világhírű brazil zeneszerző, Heitor Villa-Lobos (1887–1959) volt, szerepe jól példázza a rendszernek azt a – sok esetben sikerre vitt – törekvését, hogy a szellemi élet kiválóságait a maga oldalára állítsa.

Gustavo Capanema minisztersége idején két nagyszabású építkezési tervet is dédelgetett. Az egyik a minisztérium új épületére, a másik egy egyetemváros kialakítására vonatkozott. Az utóbbi akkor elképzelt formájában végül nem valósult meg. Ám az előbbi, ismert nevén a Palácio da Cultura 1943-ban felépült. Capanema, a modernizmus elkötelezett híve, már a harmincas évek közepén tárgyalt a terveket illetően Le Corbusier-vel. Tekintettel a „nemzetie­sítés” célkitűzéseire természetes volt azonban, hogy a kultúrpolitika e sajátos és reprezentatív megtestesülése nem készülhetett külföldi mester irányításával. Így, a brazilok körében egyébként hamar rokonlelkekre találó francia építész javaslatai alapján végül brazilok kapták a megbízatást a tervezésre. Az épület dekorálásában, a csempeborítás és freskók elkészítésével Cândido Portinari (1903–1962) is részt vett. Neki írott 1942-es levelében a következőkben jelöli meg az elkészítendő freskók témáját:

– az előcsarnokban 12 képből álló ciklus a brazil „gazdasági élet fejlődésének legfontosabb állomásairól”;

– a várakozók termében „a népélet által megjelenített nemzeti tetterő” a gaúcho (a tehénpásztor), a sertanejo (a vadon lakója) és ajangadeiro (a tutajos) ábrázolásával. Ha Portinari nem ismerné a fenti típusokat, Capanema azt tanácsolja „Olvassa el Euclides da Cunhától az Os sertoes második részének III. fejezetét. Ott található a gaúcho és a sertanejo típus legélethűbb bemutatása. Nem tudom, írt-e valaki a jangadeirókról. Kérdezze meg Manuel Bandeirát!”;

– a miniszteri kabinetben a csecsemőn vitatkozó két asszony között igazságot tevő Salamon király megjelenítését;

– a konferenciateremben az első brazíliai tanóra (jezsuita az indiánokkal) és egy modern tanítási óra ábrázolását;

– a kiállítóterem nagy, hátsó falán pedig a gyermekélet képeit kívánta látni a miniszter. (I. b) 347–348. o.) A megrendelőnek és tervezőknek az volt a célja, hogy az épület megvalósításakor testet ölthessen a modernizmus forradalmisága, egyben – mint a díszítésre vonatkozó instrukciók is jól mutatják – kifejeződhessenek a minisztérium kultúrpolitikai célkitűzései.

A másik nagyszabású építkezési terv a felsőoktatás reformjával kapcsolódott össze, és a Cidade Universitáriára (Egyetemi Város) vonatkozott. Ez ügyben a tárgyalások már 1935-ben megindultak, szintén Le Corbusier-vel.

A felsőoktatás reformját széles szakmai körben, illetve a minisztériumban egyaránt szükségesnek látták. Korábban a felsőfokú képzés csupán a szűken vett szakmai szempontokat tartotta szem előtt ahelyett, hogy a hallgatók sokrétű intellektuális érdeklődését szolgálta volna – tartották a reform hívei. Új szerepet szántak a tudománynak, a gazdasági élet szükségleteinek kielégítését helyezve előtérbe, a korábbi akadémikus jelleggel szemben. Az oktatáspolitikának, nem utolsó sorban, célja volt megtörni azt a monopóliumot, amelyet a merev brazil társadalomban több mint egy évszázada a különböző (jogi, orvosi, műszaki stb.) főiskolákból kikerülő értelmiségi elit birtokolt, s amely meghatározó volt a kulturális élet egészében. Ez ellensége volt a mélyreható változásoknak. Az Estado Nôvonak saját értelmiségre, illetve nagyszabású pedagógiai terveihez sok, jól képzett tanárra volt szüksége, ezért meg kellett reformálni a felsőoktatást.

Amilyen széles körű volt magának a reformgondolatnak a támogatottsága, annyira vitatott volt mikéntje. Mikor az 1937. július 5-i, 452. sz. törvény rendelkezett az Universidade do Brasil (Brazíliai Egyetem) felállításáról, a miniszter által létrehozott, 14 felsőoktatási szakemberből álló bizottság, amely már 1935 óta dolgozott azon, hogy az intézmény felépítését, programját kidolgozza, kész volt a tervekkel. Céljuk egy olyan egyetem létrehozása volt, mely mintául szolgálhatott volna egész Brazíliának, amelyet tökéletesen felszerelnek a tudományos munkához szükséges minden eszközzel, valamint magában foglal egy sokrétű kiegészítő intézményrendszert is, könyvtárakkal, múzeumokkal, klinikákkal, laboratóriumokkal. Ehhez persze egy újonnan épített campust képzeltek el, ahol a föderáció egész területéről érkező hallgatók, szigorúan a tudás alapján kiválasztott legjobbak tanultak volna. Elitképzésről volt tehát szó, új elit képzéséről. Tekintve a tervezet grandiózus voltát, nyilvánvaló, hogy a harmincas évek elejének kultúrpolitikája, melyben a tömegek kultúrszintjének emelésén volt a hangsúly, átalakult, immár az elitképzés került előtérbe.

Capanema meg is indokolta a hangsúlyeltolódást és azt, hogy miért tarja a brazil kultúra motorjának a felépítendő egyetemet: „A tevékeny, eredményes elit képes arra, hogy megszervezze, mozgósítsa, felélénkítse és vezesse a nemzetet” (1. b) 205. o.) – érvelt, s álláspontját elszántan védelmezte, annak ellenére, hogy a sajtóban kezdettől fogva sok támadás érte tervezetét. Szemére vetették a bírálók, hogy a tárca oktatási feladatai mellett teljesen háttérbe szorulnak az egészségügy kérdései, holott ez is a minisztérium hatáskörébe tartozna. A hatalmas egyetemi program ürügyén számonkérték a korábbi ígéreteket, melyek az analfa­betizmus elleni harcra vonatkoztak. A campus megépítése kapcsán felmerült a kérdés, miért akarják az egyetemet izolálni a várostól. Az ország anyagi lehetőségeihez képest kivitelezhetetlennek tűnt a tervezet, de legalább is, ha ez a fejlesztés ilyen kiemelt preferenciát élvez – szólt a kritika –, nem jut majd pénz az oktatás egyéb területeire. A régi kérdés megint napirendre került: mennyire lehet egy ekkora országban központosítani, mintaintézményekkel uniformizálni az oktatást, és mennyire szabad politikai célok szolgálatába állítani azt?

A bírálatok ellenére Capanema tervezete, „... oktatási miniszteri pályájának leglátványosabb mérföldköve...” (1. b) 209. o.) haladt a megvalósítás felé. Az Estado Nôvo bevezetése politikai hatalmat biztosított a miniszternek ahhoz, hogy eltávolítsa útjából a humanista és liberális szellemben működő riválist, a szövetségi kerületi egyetemet. Bár Anisio Teixeirát (1900-?), az intézmény fő pártfogóját már 1935 novembere után, az Aliança Nacional Libertadora (Nemzeti Felszabadító Szövetség) sikertelen felkelését követően menesztették a Distrito Federal (Szövetségi Kerület) oktatásirányításának éléről, az egyetem még folytatta munkáját. Méghozzá kiváló francia és brazil professzorokkal. Csak 1938-ban érkezett el a pillanat, hogy Capanema alkotmányellenesnek minősítse az egyetem működését, amely ennek következtében június 28-án végleg bezárta kapuit.

A törvényi szabályozásra csak a következő évben került sor. Vargas (1883–1954) elnöki rendelettel (1939. jan. 20-i, 1063. sz.) szüntette meg az Universidade do Distrito Federalt, és nyitotta meg (1939. ápr. 4., 1190. sz.) az Universidade do Brasil első karát, az egyetem lelkének szánt Faculdade Nacional de Filozofiát (Nemzeti Bölcsészet- és Természettudományi Kart). A brazilokon kívül Vargas 1939-ben engedélyezte 15 külföldi tanár, olasz természettudósok (esetükben szerepet játszott a fasizmussal szimpatizáló politikai orientáció) és francia társadalomtudósok meghívását is. Persze mindez Capanema tervei szerint történt, aki előzetesen a következő kéréssel fordult az elnökhöz: „Számos tanszékre kaphatunk hazai tanárokat. A többi, úgy 15 élére azonban csak külföldi professzorok lennének alkalmasak, ezek: filozófiatörténet, szociológia, matematikai analízis és magas analízis, elméleti fizika és magas fizika, fizikai-kémia és magas kémia, görög nyelv és irodalom, újlatin filológia stb. Kérem Excellenciádat, hogy engedélyezze nekem a szükséges lépések megtételét annak érdekében, hogy alkalmas külföldi professzorokat nyerjek meg...” (l. b) 332–333. o.)

Mivel a katolikus egyház elégedetlen volt annak idején a szövetségi kerület egyetemének szellemével, az új intézmény ideológiai kontrollját igyekezett befolyása alá vonni. Ez a terv azonban sikertelennek bizonyult, s ekkor az egyházi körök végleg lemondtak az állami intézmény ideológiai kontrolljáról, s erejüket az újonnan létrehozott katolikus egyetemre (Pontificia Universidade Católica do Rio de Janeiro) koncentrálták.

A tervek szerint az Universidade do Brasil másik fontos fakultása a Faculdade Nacional do Política e Economia (Politika- és Gazdaságtudományi Kar) lett volna. Annak ellenére, hogy már 1931-től különböző elképzelések születtek erre vonatkozólag, 1937-ben majd 1945-ben törvényi szabályozás is történt, az új kar a valóságban az Estado Nôvo idején nem kezdte meg működését.

Az 1937. július 5-i, 452-es törvényben foglalt további egyetemi intézmények felállítása még távolabb volt a megvalósulástól. A felsőoktatási reform, illetve a gerincét képező Brazíliai Egyetem torzó maradt. Működő részei sosem váltak igazán tekintélyes tudományos műhelyekké. Ennek talán legfőbb oka az volt, hogy nem organikus fejlődés eredményeként született meg. Felülről vezérelve, előre eltervezve, az anyagi és személyi feltételek, érdekellentétek kellő mérlegelése nélkül fogtak a megvalósításukhoz. A valódi jelentősége csak a későbbiekben mutatkozott meg, és éppen a létrehozására tett kísérlet során zajlott szakmai viták eredményeiben, a felhalmozódott tapasztalatokban rejlett, amit a következő évtizedek oktatásirányítása kamatoztathatott.

A fentiekben említettük, hogy Capanema oktatáspolitikájában milyen fontos szerepe volt az elitképzésnek. Az egyetemi rendszer átalakítása mellett, a felsőoktatásban való részvétel előkészítőjeként a középiskola és annak reformja is fontos szerephez jutott. Míg az alapfokú oktatás jórészt a helyi hatóságok felügyelete alatt maradt – kivéve a jelentős számú bevándorló lakta területeket (1. a) 362. o.), addig a középiskolák felügyeletére nagyon ügyelt a föderális kormányzat. A miniszter elképzelése volt, hogy az oktatásnak a nemzetet, a gazdasági-társadalmi munkamegosztást kell szolgálnia. A fiatalokat a társadalomban betöltendő szerepüknek megfelelően kell képezni. Ilyen szellemben született meg a középfokú oktatás reformjára vonatkozó alaptörvény, az 1942-es Lei Orgânica do Ensino Secundário.1 A törvény a gimnáziumot a középfokú oktatási intézmények hierarchiájában legfölülre helyezte. Feladatát elsősorban abban jelölte meg, hogy az egyetemi továbbtanulásra készítsen elő, tanulóival és tanáraival szemben a legmagasabb követelményeket támasztotta.

A gimnáziumok (a ginásio vagy colégio név használatát kizárólag a szigorú előírásoknak megfelelő intézményeknek engedélyezte a törvény) felépítése részben módosítva az 1931-es reformot követte, egy négy éves alsó és egy hároméves felső tagozatot különítve el. A legjelentősebb változás a tananyag módosulásában volt. Míg ebben a tekintetben a 30-as évek oktatásirányítása bizonyos egyensúlyra törekedett a humán és reál tárgyak között, az új szabályozás szerint az előbbiek kerültek túlsúlyba. A humán tárgyak dominanciája főleg az alsó tagozatban volt szembeötlő. Itt a felsőben differenciálódó természettu­dományos ismereteket egy összevont tantárgy keretében oktatták. A tanulók a három felső évre humán (clásico) vagy reál (científico) vagy valamilyen szakmai képzést választhattak. A tananyag ilyen felépítésének elsődleges célja az volt, hogy klasszikus műveltséget adjon az ország szellemi elitjének, a „nép majdani vezetőinek”. A klasszikus műveltségnek viszont csak a hazafias gondol­kodást, hősiességet közvetítő, válogatott részletei kerültek az anyagba. „A humanisztikus és hazafias nevelés nagyszerű eszköznek tűnt ahhoz a nehéz feladathoz, amit az állam és intézményeinek megszervezése jelent, [...] felkészítve az új generációt arra, hogy elfogadja és működtesse a létrehozott rendszert.” (I. b) 192. o.)

A reform célul tűzte ki, hogy a tananyag az ismereteken túl központilag meghatározott etikai, morális értékeket is közvetítsen. Így a családhoz, településhez, régióhoz, nemzethez való kötödést, a vallásos meggyőződést, természetesen nemcsak a középiskolai nevelésre, hanem az egész oktatási rendszerre kiterjedően. A középiskolai tananyagba ugyan külön tárgyként nem került be erkölcstan vagy állampolgári ismeretek, de a tanulók főként a történelem (elsősorban Brazília története), a földrajz és a karének órákon, illetve az ifjúsági mozgalom keretében részesültek a megfelelő szellemű nevelésben. A vallásoktatás is megőrizte biztos pozícióját.

Már 1939-től kísérletek történtek arra, hogy a 12–16 éves fiúk számára órarendbe illesszék a kötelező, fegyver nélküli katonai előképzést is. A hadügyminisztérium felügyeletére bízva minden iskolában hivatalosan bevezették, de a gyakorlatban, anyagi és személyi feltételek híján, illetve gyakran a tanulók és szüleik ellenállása miatt nem járt a kívánt sikerrel. Ezzel kapcsolatban S. Schwarzman és szerzőtársai idéznek egy levelet, melyet 1945-ben a Campinasi Állami Gimnázium tanulóinak szülei küldtek a hadügyminisz­terhez. Ebben kérték, hogy a felügyelet tekintsen el annak a több mint ezer 12 és 16 év közötti tanulónak a megbuktatásától, akik nem látogatták rendszeresen a katonai órákat. Az előírt harmincból ugyan legalább 15-öt mulasztottak, de jelen voltak 600 tanórán a többi tantárgyból, és így mégis elveszne az évük. (1. b) 197. o.) A mulasztások számontartása egyébként szintén újdonság volt, hiszen a reform vezette be a kötelező iskolalátogatás fogalmát. Capanema nagy jelentőséget tulajdonított az iskolai életnek, mely ellensúlyozza a család és az egyház befolyását a fiatalok nevelésében, közös élményeket és egységes kultúrát nyújtva nekik.

A minisztériumnak nem kis gondot okozott, hogy megfelelően ellenőrizni tudja, az egész ország minden középiskolájában az előírásoknak megfelelően folyik-e az oktatás. Különösen, mivel országszerte túlsúlyban voltak a nem állami iskolák. 1939-ben a minisztérium felmérése szerint a 629 gimnázium közül csak 99 volt állami. Ráadásul ezeknek majdnem a fele, 43 Sáo Paulo államban koncentrálódott (I. b) 190. o.). A föderális irányítás az egységes, szigorúan körülhatárolt tananyag kidolgozása mellett egységes követelményrendszert is igyekezett kialakítani. Ehhez kiterjedt felügyeleti és felmérési szisztéma társult. A diákok számára központi minimumkövetelmények alapján történő rész- és záróvizsgákat írtak elő, ahol nem saját tanáraik vizsgáztatták őket. A záróvizsgát, a francia baccalaureat példáját követve, az egész országban egységes követelményrendszer garanciájának szánták.

A nem állami iskolák vezetői, fenntartói részéről a legerősebb tiltakozást mégis az váltotta ki, hogy a minisztérium finanszírozási kérdésekbe is bele akart szólni, így például igyekezett mérsékelni a tandíjakat, bizonyos számú ingyen férőhely létesítését írta elő, vagy a szegény tanulóknak biztosítandó asszisztensi foglalkoztatási lehetőségről rendelkezett.

Mivel Capanema az oktatási rendszert a tanulók majdani társadalmi szerepének, munkamegosztásban betöltött helyének rendelte alá, természetes volt, hogy a fiúk és lányok nevelése között is különbséget tett. A koedukáció szigorú tilalmát csak kivételes esetekben, külön engedélyhez kötötten lehetett megszegni. Itt kell néhány szót ejtenünk az úgynevezett escola normalról (tanítóképző), aminek nemcsak a pedagógusképzésben volt nagy szerepe, hanem bizonyos magasabb szintű általános kulturáltságot is biztosított, elsősorban lányok számára. Hasonlóan a magyarországi középfokú tanítóképző intézetekhez, ez nagyon elterjedt iskolatípus volt, és a nőknek a leginkább elérhető középfokú továbbtanulási lehetőséget nyújtotta. (Azok közül, akik elvégezték, sokan azután sosem tanítottak.)

A tanulólétszám alakulását tekintve, az általános és a középiskolai oktatásban valóban sikerült az Estado Nôvo idején bizonyos demokratizálódást elérni, bár a kortársak szerint ez színvonaleséssel párosult. Másrészt a vívmányként emlegetett demokratizálódás meglehetősen felemásnak tűnik, ha a rendszer egységesítő törekvéseit, illetve az egyes oktatási intézmények szellemében bekövetkezett, korántsem demokratikus irányú változást is figyelembe vesszük.

Brazíliában a tankötelezettség felső korhatára a 14. év volt. Ezért problémát jelentett azoknak a 11–14 éves gyermekeknek az iskoláztatása, akik vagy a felvételi vizsgakövetelményeknek nem tudtak eleget tenni, vagy anyagi lehetőségeik nem engedték, hogy gimnáziumban tanuljanak tovább. Egyrészt ezért, másrészt a képzett munkaerő iránti egyre növekvő kereslet kielégítésére egyéb, a munkábaállást előkészítő középfokú iskolatípusról, a szakképzésről is gondoskodni kívánt a minisztérium, lehetőleg a munkaadók bevonásával. Igaz, hogy módszertani és felügyeleti kérdésekben nézeteltérés volt a két érdekelt fél között, személy szerint pedig nem fordított olyan nagy figyelmet e területre, mint a gimnáziumok vagy az egyetem reformjára.

Az átfogó szabályozás 1942-ben mégis létrejött. Már 1937-ben külön minisztériumi osztály alakult a szakképzés koordinálására, a munkaadókkal való kapcsolattartásra. A korábbi szakiskolákat törvényileg egységesen líceumokká alakították át (az 1937. aug. 22-i, 5241. sz. törvénnyel). 1938-ban már jelentős költségvetési összeget különítettek el az új intézmények részére. 1939-ben az országban körülbelül hétezer líceumi tanulót tartottak számon, és ugyanebben az évben az 500 főnél több munkást foglalkoztató munkaadókat törvénnyel kötelezték arra, hogy dolgozóiknak továbbképzést, a fiataloknak pedig szakképzést szervezzenek (1939. máj. 2-i, 1238. sz. törvényrendelet). Ilyen előzmények után született meg az 1942. jan. 30-i, 4073. sz. törvényrendelet, a Lei Orgânica do Ensino Industrial, elsőként az állam által bevezetett oktatási reformtörvények között, nem véletlenül. Míg korábban a szakoktatás elsősorban mint egyfajta karitatív tevékenység működött a szegénysorsú gyermekek megsegítése érdekében, addig az Estado Nôvo átpolitizálta ezt az oktatási kérdést is, egy tágabb gazdasági-társadalmi célrendszerbe helyezve és a korporatív struktúrához kapcsolva összefüggésbe hozta a munkásvédő intézkedésekkel, illetve a munka kultuszával.

Capanema a szakoktatással kapcsolatos céljait nem tudta megvalósítani. Elsősorban kiterjedt iskolahálózatot igyekezett létrehozni, mely nem különül el a középfokú oktatás egész rendszerétől. Ebben az egyes iskolák tananyaga csak annyiban tért volna el egymástól, amennyiben azt a különböző szakmák tartalma megköveteli. A tanulók kiválasztását nem társadalmi, anyagi helyzetük, hanem adottságaikhoz igazodó pályaorientációjuk határozta volna meg. Így illeszkedtek volna ezek az iskolák a jól szabályozott korporációs struktúrába. A gyakorlatban azonban a szakmák tartalmának pontos körülhatárolására sohasem került sor, s a szakoktatást végző intézményeket továbbra is főleg az alsó néprétegek gyermekei látogatták.

Capanema másik célja az volt, hogy ezt az oktatási formát teljes egészében saját minisztériuma fennhatósága alá vonja. Ezzel kapcsolatban sem volt sikeres, mivel a munkaügyi tárca, illetve az ipartestületek erősebbnek bizonyultak. Ezek saját elképzeléseik és igényeik szerint, az oktatásirányítás gyámkodása nélkül, egy másik rendszert is létrehoztak.

A szakképzéssel kapcsolatos harmadik ambíció az oktatáspolitikus részéről az volt, hogy ezen a területen is létesüljön olyan mértékadó mintaiskola, mint a gimnáziumok között a hagyományosan legtekintélyesebb riói Colegio Pedro II, vagy, a neki szánt szerep szerint, az egyetemek között az Universidade do Brasil. Ám ez a terv sem járt sikerrel, elsősorban talán a tradíciók hiánya miatt.

A szakoktatás kapcsán is elmondható az, amit Capanema tevékenységéről monográfiái megállapítanak: a miniszter rengeteg energiával és naív hittel vetette bele magát a nagyszabású, de sok ponton irreális programok kidolgozá­sába és megvalósításába (1. b) 252. o.). Ezeknek adminisztratív részét (törvényi szabályozás, intézményalapítás, külföldi specialisták meghívása) gyakran sikerült keresztülvinnie. Azonban mindez csak látszateredmény maradt, mivel a brazil oktatásügy valóságos helyzetén keveset változtatott. Az 1945-ig fennálló „Új Államnak” természetesen nem volt ideje és ereje a nagyszabású programok végrehajtásához. Sőt, a kitűzött legfontosabb cél, a mindenki számára egyformán elérhető, egységes és színvonalas oktatás mind a mai napig elérhetetlennek tűnik Brazíliában.

Capanema végül is egyik legfontosabb politikai célját nem érte el. Nem sikerült kivívnia az állami hegemóniát a fiatal generációk nevelése terén. Az Estado Nôvo idején három jelentős tényező, az állam mellett a katolikus egyház és a hadsereg is részt kért a feladatból.

Különös módon a reformprogram legkézzelfoghatóbb eredménye, a törvényi szabályozás, abban az évben készült el, amikor az Estado Nôvo liberalizálódása, illetve hanyatlása megkezdődött. Ennek első jelei közé éppen egy diákdemonst­ráció tartozott. Az 1942 júliusában lezajlott riói „passeata antitotalitári” (antitotalitárius séta), melyet az észak-amerikai függetlenség ünnepének ürügyén szerveztek, a külügyminiszter és Rio de Janeiro állam interventora (kormányzója) támogatásával ment végbe. A politikai folyamat feltartóztathatatlanul haladt a demokratizálódás irányába. Bár a hivatalos propaganda szerint a nemzet még 1945-ben is mindent Vargasnak köszönhetett, az elnök már engedményekre kényszerült: „A nagylelkű vezér kegyes és tisztánlátásra valló gesztussal, megajándékozza a brazilokat a demokráciával” – írta az A Noite című újság 1945. február 24-i számában.

Capanema és az Estado Nôvo kultúrpolitikai programját egyértelműen az egységes nemzet létrehozásának gondolata határozta meg. A „nemzetiesítés” oktatáspolitikai programjának voltaképpen három fő összetevője volt. Egyfelől az iskolát mint a pontosan sohasem körvonalazott nemzeti szemlélet hatékony közvetítőjét kívánták felhasználni. A fogékony korban lévő diákokban a nemzeti történelem hőseinek, intézményeinek mitizálásával, tekintélytiszteletre épülő nemzettudatot igyekeztek kiépíteni, melyet átsző a sajátos brazil katolicizmus. Ez az elképzelés, bár a modernizmus gondolatkörében gyökerezett, nem annak mélyebb, az eredetet tényeken, alapos elemzésen át megközelítő vonulatához, hanem inkább a felszínesebb, „zöld-sárga büszkeséggel” kérkedő áramlatához állt közel. Ez a fajta nemzeti tudat összekapcsolódott azzal a gondolattal, mely az egész országban kizárólagos nemzeti nyelv, az egységesített portugál elterjesztésére, oktatására vonatkozott.

A nemzetiesítés szolgálatába állított másik eszköz a központosítás és az állami paternalizmus volt. Az oktatáspolitika minden reformkísérlete ezt tükrözte. Kellékei: a központi tananyag, a központi követelményrendszer, a föderális ellenőrzés, lehetőleg egy mintaegyetem vagy mintaiskola, ahol bemutatják, hogy mit hogyan kell csinálni. Homogenizálás és centralizáció, „... ami lehetővé tenné a miniszternek, hogy Rio de Janeiro-i irodájában tudja, hogy egy adott pillanatban az ország összes iskolájának összes diákja éppen mit tanul”. (l. b) 141–142. o.) Ebben a homogénnak szánt rendszerben természetesen nem volt helye az emigránsok iskoláinak. Így a „nacionalizálás” harmadik fontos összetevője az a törekvés lett, hogy felszámolják azt a nyelvi és kulturális sokszínűséget, ami Brazíliát az adott évtizedekben jellemezte. Az asszimiláció nem egyszerűen kulturális, hanem egyben nemzetbiztonsági kérdéssé is vált.

 

a) Estado Nôvo, um auto-retrato (Arquivo Gustavo Capanema) (Az Új Állam: önarckép). org. Simon Schwartzman. Brasília, Ed. Univ. de Brasília, 1983. b) Simon Schwartzman–Helena Maria Bousquet Bomeny–Vanda Maria Ribeiro Costa: Tempos de Capanema (Capanema korszakai). Rio de Janeiro/Paz e Terra–Sao Paulo/EDUSP, 1984. 388 p.

 

Szilágyi Ágnes Judit