Klió 1997/2

Klió 1997/2.

6. évfolyam

A szlovén liberálisok és a délszláv kérdés

A szerző a források és az eddig megjelent szakirodalom széleskörű feldolgozásával világítja meg a szlovén liberalizmus legfőbb jellemzőit, valamint a liberálisoknak a szlovén nemzeti kérdéssel kapcsolatos álláspontját és magatartását. A XIX. század második felében formálódó szlovén liberális tábor képviselői jól ismerték az európai gondolkodók által kifejtett liberális gondolatokat. A Slovenski narod című lapban 1873-ban így magyarázták, hogy mit értenek liberalizmus alatt: „liberális az, aki a teljes szabadságot igényli magának, s ezt megadja és megengedi másoknak is.”

A szerző úgy látja, hogy az 1894-ben politikai pártot (Nemzeti, majd Nemzeti Haladó Párt) alapító liberálisok ezt az elméleti alapot már elhanyagolták és csupán a gazdasági megfontolásokat tartották szem előtt. A szlovén polgárság, amely a XIX. század második felének gyors fejlődése ellenére is gyenge ellenfele maradt az előrenyomuló német és olasz tőkének, a városokban az értelmiségiek (hivatalnokok, ügyvédek, orvosok, diákok és tanárok) és az ipari burzsoázia, vidéken a kereskedők, vendéglősök és uzsorások támogatását élvezte.

A liberálisok nem csak a párt alakuló ülésén büszkélkedtek azzal, hogy „csupa társadalmilag tekintélyes és befolyásos férfiú jelent meg... akik társadalmi helyzetüket, képzettségüket és vagyonukat tekintve kiválóak”, de 1910-ben azzal is, hogy a választójoggal rendelkezők liberális egynegyede fizeti az adók háromnegyedét. A szerző szerint a liberálisok elitista felfogását bizonyítja, hogy az ő szemükben csak a felső- és középosztály számított, politikai, társadalmi, és kulturális tevékenységük a polgárokra korlátozódott, a nagylétszámú parasztsággal, a munkásokkal, sőt a kispolgárokkal nem törődtek. Az első világháború előtt a liberális párt nagy figyelmet szentelt a nemzeti kérdésnek és a nemzeti autonómia problémájának, nem rendelkezett azonban szociális és gazdasági programmal, s e kérdésekben meglehetősen konzervatív nézeteket vallott.

Ezt a helyzetet azután jól kihasználta a Katolikus Nemzeti Párt, amely szélesebb rétegek számára kidolgozta a hitelrendszert és gazdasági, kulturális szervezeteket, szövetkezeteket hozott létre. A szociáldemokraták megerősödésétől tartó liberálisok üdvözölték ugyan a keresztény-szociális törekvéseket, bizonyos belső meghasonlásra utal azonban, hogy miközben a párt 1901-ben hitet tett valamennyi társadalmi osztály egyenjogúsága mellett, egyik vezető tagja 1906-ban úgy vélte, hogy a parasztság nem hoz létre értéket, s hogy el kell ítélni a kereskedőket fenyegető „paraszt-fogyasztó ellenséges és terméketlen szövetkezését”.

Amikor 1918 júniusában a liberálisok létrehozták a Jugoszláv Demokrata Pártot, a bolsevizmustól való félelmükben már sokkal több figyelmet szenteltek a szociális kérdéseknek, de ekkor is úgy vélték, hogy a szlovén polgárságnak meg kell őriznie szociális és gazdasági hatalmát azokkal szemben, akik ezzel a hatalommal nem rendelkeznek. A párt ebben az időben már elsősorban a létrehozandó délszláv állam problémájával foglakozott. A liberális értelmiségiek egy csoportja már 1904-től egyre erőteljesebben vallotta az integrális jugoszlávság eszméjét, amely szerint a szerbek, horvátok és szlovénok valójában egy nemzetet alkotnak. Ez a nézet egyre uralkodóbbá vált a liberálisok körében, bár a megvalósítás konkrét módját illetően voltak véleménykülönbségek. Ilyenformán különös fordulat állt be a liberálisok nemzetfelfogásában, hiszen amíg korábban élesen szembeszálltak a németesítő, olaszosító és magyarosító törekvésekkel, s autonómiát követeltek, most elfogadták, hogy a szlovénok olvadjanak föl a jugoszlávságban. A szerző szerint a liberálisok szeme előtt ekkor már egyre inkább az a gazdasági haszon lebegett, amelyre a fejlettebb szlovén gazdaság a fejletlenebb déli területekkel való egyesülés után szert tehet. Ezért úgy vélték, hogy ők egyáltalán nem mondtak le a szlovén nemzeti programról, sőt úgy vélték, hogy épp a délszláv népek egyesülése teljesíti ki a szlovén nemzeti felszabadulást. Az integrális jugoszláv nemzeti programot a korszak legfontosabb történelmi problémájának, történelmi szükségszerűségnek és törvényszerűségnek gondolták.

Tény, hogy 1918-ban mindhárom jelentős szlovén politikai erő, a liberálisok, a katolikusok és a szociáldemokraták is a délszláv állam létrehozatala mellett állt ki, az egyesülés kérdéséről azonban még a liberális táboron belül is voltak ellentétek, s erőteljes felfogásbeli különbség volt a liberálisok és katolikus néppártiak között. A liberális Anton Melik történész úgy vélte, hogy a szlovénok a németekkel való hosszú együttélése eredményeképpen nemzeti-politikai és kulturális értelemben önálló nemzet, a jugoszláv nemzet tehát még csak most van alakulóban. Szerinte a jugoszláv mozgalomnak nem csupán politikai, de a nemzeti-kulturális alapokat is figyelembe kell vennie. Ô maga ezért egyfajta decentralizált állam mellett állt ki, amelyben a központi államhatalom mellett megmaradna az egyes területek igazgatási autonómiája, s ezeken belül tiszteletben tartanák az egyes nemzeti-politikai individualitások jogi, oktatási és kulturális viszonyait.

A Melik által felvázolt nézetek képviselői azonban nem a liberálisok lettek, akik továbbra is kitartottak az integrális jugoszlávság mellett, hanem a katolikus néppártiak, akik egyre erőteljesebben kezdték feszegetni azt a kérdést, hogy vajon milyen is lesz és hogyan is fog működni a majdani egységes állam. A liberálisok magatartásában nem is a centralista állam támogatása a különös, hanem inkább az, hogy milyen könnyedén hajlandók voltak feladni azt az önállóságot, amivel az 1918 novemberében működő Szerb-Horvát-Szlovén Államon belül a szlovénok rendelkeztek, és még inkább az, hogy miképpen nyilatkoztak ebben az időben a szlovénokról, illetőleg a szerbekről. Egyes liberálisok ugyanis nyíltan kételkedtek a szlovén nemzet életerejében, úgy vélték, hogy a szlovén gyenge nemzet, amelyet a wilsoni elvek sem képesek megmenteni. Ugyanakkor rendkívüli módon dicsérték a szerbek „titáni küzdelmét a szabadságért”. A szlovénok védelmére érkező szerb katonák tiszteletére rendezett ünnepségen a szónok úgy vélekedett, hogy a szlovénok századokra adósai ezért a szerbeknek, hiszen a szerbek „a mi megváltóink, szabadságunk megteremtői” és arra kérte a szerb katonákat, hogy „legyetek számunkra e szabadság tanítómesterei”. Az egységes délszláv állam érdekében a szlovén liberálisok nem csupán a szlovén nemzeti önállóságról voltak hajlandóak lemondani, de a köztársasági államformáról is, és elfogadták, hogy a szerbek által vezetett királyság jöjjön létre, ámbár azt mind a katolikusok, mind a szociáldemokraták ellenezték. Egy 1918. november 25-én megjelent újságcikk szerint azok, akik a föderatív államforma mellett állnak ki, ellenállnak annak, hogy „minket Szerbia vezessen, hogy Szerbia legyen az első és az utolsó szó rólunk és értünk” az ilyenek pedig „Jugoszlávia, a szlovénság és a horvátság árulói”! Az olasz és osztrák katonai fenyegetés mellett ez az álláspont is nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy 1918. december 1-jén létrejött a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság.

Jurij Perovšek: Liberalizem in vprašanje slovenstva. Nacionalna politika liberalnega tabora v letih 1918–1929 (A liberalizmus és a szlovén kérdés. A liberális tábor nemzeti politikája 1918–1929) Modrijan, Ljubljana, 1996. 296 p.

Szilágyi Imre