Klió 1997/2.

6. évfolyam

Oszmán–magyar kapcsolatok a kezdetektől 1402-ig

Örömteli fejlemény, hogy rövid időn belül a második olyan munka hagyja el Törökországban a sajtót, amely a tárgyilagosság szellemében mutatja be kapcsolatainkat az oszmánok államával a legkorábbi időktől a XV. század elejéig-közepéig. A korábban megjelent kötet Şerif Baştav professzor, egykori Eötvös-kollégista tollából való, s 1456-ig, azaz Nándorfehérvár első ostromáig követi végig az eseményeket [Osmanli Türk – Macar tarihi münasebetlerinde ilk devir (1456’ya kadar)] [Az oszmán-török–magyar történeti kapcsolatok első korszaka (1456-ig). Türk Kültürünü Arastirma Enstitüsü yayinlari: 116. Seri: III, Sayi: A. 32. Ankara, 1991, 188 pp.]. Az újabb kiadvány szerzője Hicran Yusufoglu professzor asszony, az Ankarai Egyetem Hungarológiai Tanszékének vezetője. Az ő munkájának további fontos jellemzője, hogy az Ankarában működő Török–Magyar Baráti Társaság első kiadványaként kíván minél szélesebb olvasóközönséghez eljutni.

A mű írója nem először fordult a két nép történetének érintkezési pontjaihoz. Legbehatóbban Thuróczy Krónikájának török vonatkozású részeivel foglalkozott, s e témakörben készítette el egykor doktori disszertációját, amely a legrangosabb török történeti folyóiratban, a Török Történeti Társaság Belletenjében látott napvilágot (Hicran Akin, XV. Yüzyil Lâtince Macar Kronigi Chronica Hungarorum’un Türk Tarihi Bakimindan Degeri [A XV. századi magyar krónika, a Chronica Hungarorum értéke a török történelem szempontjából). Belleten LI/200 (1987), 667–759.]. Tudományos tevékenysége nálunk is ismert, hiszen 1988-ban az ELTE Középkori és Koraújkori Magyar Történeti Tanszéke mellett működő Társadalomtörténeti Munkacsoport felkérésére Thuróczy és a török krónikák a XV. századi török–magyar kapcsolatokról címen előadást tartott, amelynek szövegét a Keletkutatás 1988. őszi száma adta közre (3–12. oldal).

Mostani könyvében az eddig vizsgáltaknál korábbi, meglehetősen forrásszegény időkre terjeszti ki figyelmét. A bevezetőben találóan tér ki arra, hogy ez a korszak eléggé kiesik a mai magyar kutatók érdeklődési köréből, s hogy alig született róla áttekintés. Kivétel talán Szakály Ferencnek a szerző által is használt dolgozata [A török–magyar küzdelem szakaszai a mohácsi csata előtt (1365–1526). Mohács tanulmányok. Szerk. Rúzsás Lajos és Szakály Ferenc. Budapest, 1986, 11–57.], mely ugyanakkor éppen a szóban forgó éveket taglalja leginkább madártávlatból; érvényes ez a megállapítás Baştav professzor fent említett könyvére is. Következésképpen a kis kötet kétségkívül hézagpótló.

A mű három fő részre oszlik. Az első nagyobb fejezet a nikápolyi csatáig veszi szemügyre az oszmán–magyar kapcsolatokat, a másodikat a szerző a nikápolyi ütközetnek szentelte, míg a harmadik a két országnak a Nikápoly utáni években követett bel- és külpolitikáját tárgyalja, mindvégig kiváló forrás- és szakirodalmi ismeretekről tanúskodva (esetenként eléggé eldugott, múlt századi magyar közleményeket is idézve).

Nem lévén a korszakban kellően jártas, nem bocsátkozom a részletkérdésekbe. Egy példán szeretném csak bemutatni, mennyire nehéz egyik-másik XIV. századi esemény pontos dátumának meghatározása, illetve megtörténtének egyértelmű igazolása. A Marica-folyó menti esetleges első magyar–török összecsapásról van szó, amelynek kapcsán igen eltérő megközelítésekkel találkozhatunk. A Hammertől származó változatban – s ezt fogadta el Hicran Yusufoglu is – Nagy Lajos erői súlyos vereséget szenvedtek itt 1363 nyarán. Ez annyira komoly méretű lett volna, hogy attól kezdve a magyarok rettegtek az oszmánoktól, amit csak Hunyadi János győzelmei tudtak némiképpen enyhíteni. [A dolog pikantériája, hogy ez a kitétel nem szerepel Hammer eredeti német szövegében (Geschichte des Osmanischen Reiches I. Pest, 1827, 170.), a török fordításban viszont igen; egyelőre nem sikerült kiderítenem, hogy a közbülső francia átültetésbe került-e bele, vagy Atá bej, illetve Zuhuri Danişman toldta-e be.] Mégis, Nagy Lajos a vereségből győzelmet kovácsolt, s ezt Mariazell felépítésével örökítette meg (a nagy osztrák historikus írta így, pedig csak átépítették-kibővítették a korábbi kápolnát). Hammer még élcelődött is azon, hogy a kegytemplom első nagy csodája éppen a történeti valóság kificamítása lett volna.

A másik oldalon az a nézet áll, „hogy a török krónikások itt, félredatálva, az 1371-es črnomeni csata eseményeit mondják el, amelyben viszont sem a magyar király, sem pedig a magyar sereg nem vett részt” [Szakály, i. m., 16/6. jegyzet; Horváth Mihály, Magyarország történelmére (II. 299–300), illetve D. E. Pitcher, An Historical Geography ofthe Ottoman Empire című, elfogultnak semmiképpen sem minősíthető művének 43–44. lapjára hivatkozik].

Utalhatunk még arra, hogy a Hammemál – sajátos logikai csavarintás nyomán – feltüntetett 1363-as évszám helyett az 1365-ös a helyes, a török forrásokban lévő 766. hidzsra évnek ugyanis az 1364. szeptember 28–1365. szeptember 17. közti tartam felel meg.

Végül meg kell említeni, hogy arról az adománylevélről, amelyet Hammer perdöntőnek vélt (i. m. I. 594.), az derül ki, hogy nem Lajos király, hanem Lajk (László) havasalföldi vajda bocsátotta ki, s nem három évvel a feltételezett „1363”-as hadjárat után, hanem 1372-ben. A háttérben az áll, hogy a szóban forgó iratot Katona jócskán megrövidítve építette be hatalmas munkájába, s így a „nobiscum” kitétel látszólag a királyra utal, holott valójában a vajdát takarja.

Legalább ennyire kérdéses a mariazelli építkezés és adományozás ügye. A legutóbbi időkig nem bukkant fel egyetlen olyan levéltári dokumentum sem, amelyikből biztonsággal lehetne következtetni ennek dátumára. Csak több mint száz évvel a dolgok lezajlása után jegyezték le a vonatkozó legendát. Mindazonáltal Kumorovitz L. Bernát körültekintő érvelése szerint – amelybe egyebek mellett belevonta azt a figyelemre méltó párhuzamot is, amelyet Dercsényi Dezső mutatott ki a padovai bazilika Szent Jakab kápolnájának freskóciklusa és a mariazelli legenda között – az alapítás 1375 tájára, Nagy Lajosnak a havasalföldi fejedelem és a törökök ellen ez évben vívott győzelmes csatájának idejére tehető, amely egyúttal az első tényleges konfrontáció lenne a két ország erői között [I. Lajos királyunk 1375. évi havasalföldi hadjárata (és „török” háborúja). Századok 117/5 (1983), főleg: 947–961.)

Amennyiben a második felfogást tesszük magunkévá, Hammer kijelentései átértékelődnek. Elismerve, hogy a mozaikszemekből esetleg másféle kép is kirakható, számomra is az a végkövetkeztetés kínálkozik, hogy az uralkodói részvétellel zajló 1363–65-ös magyar–török összecsapás egyelőre nem igazolható.

Még annyit: a Hadtörténeti Múzeum szervezésében nemrégiben emlékeztünk meg a nikápolyi csata 600. évfordulójáról. Jó lett volna, ha azon Hicran Yusufoglu is ott van, s tőle halljuk: mi ma a mértékadó török nézet e nagy jelentőségű ütközetről. Pillanatnyilag, sajnos, csak törökül olvashatjuk erről szóló gondolatait.

Hicran Yusufoglu, Osmanli-Macar Ílişkileri (Başlangiçtan Ankara Savaşi’na Kadar). Araştirma / Ínceleme. [Oszmán–magyar kapcsolatok. (A kezdetektől az ankarai csatáig). Kutatás / vizsgálódás]. (Türk–Macar Dostluk Dernegi Yayinlari: 1) Sam Yayinlari, Ankara, 1995. 126.

Dávid Géza