Klió 1997/2.

6. évfolyam

A dinasztikus elv a római királyság korában

Luigi Bessone, a Padovai Egyetem professzora az 1996. október 1-én és 2-án Debrecenben megrendezett Alföldi András Tudományos Emléktanácskozásra írta ezt a tanulmányát. Vizsgálatának célja annak kimutatása, hogy mennyiben érvényesült a dinasztikus elv az utódlásnál a királyság korában. A történetírók közül főleg Liviusszal és Dionüsziosz Halikarnaszeusszal foglalkozik részletesebben. Egy király halálának leírásakor gyakran visszatér az a formula, hogy auspicia ad patres redeunt (a hatalom az atyákra száll vissza), amely az interregnum intézményére és a választási elv érvényesítésére utal. Az interregnum feladata, hogy garantálja a normális államigazgatást, a minimumra csökkentse az adminisztratív ügyintézés hiányát és előkészítse az új király választását. Ehhez a senátus helyeslése, a comitia szavazása és bizonyos kedvező előjelek szükségesek. Liviusnál az interregnum csak technikai szünetet jelent a választásos monarchikus rendszerben, Dionüsziosz Halikarnaszeusz szerint azonban minden király halálakor újra megvitatják az alkotmányos elveket, és a szenátus formálisan megkérdezi a népet, hogy akarja-e újra a monarchiát, vagy inkább az évenként választott hivatalnokokat.

Bár dinasztikus harcok a Tarquiniusok előtt is voltak, mégis az ő időszakukról tájékoztatnak bővebben a források. A dinasztikus elv megsértése Servius Tullius hatalomra jutásakor jelenik meg. Az előző királyné, Tanaquil bölcs tanácsaira hallgatva és kihasználva, hogy ő volt a király veje és jobb keze, megszerezte a királyi hatalmat. Liviusnál Tanaquil királyné négyszemközt beszél a vejével arról, hogy Servius predesztinálva van a trónra, és ezt gyermekkorában már csodás előjelek is hírül adták. Nem beszél sem Priscus sarjairól, sem a dinasztikus elv védelmezéséről. Dionüsziosz Halikarnaszeusznál ezzel szemben egy családi tanácskozás leírása található, amelyben dinasztikus elvekről is szó van: félnek Ancus Martius fiainak bosszújától, mert ha ők fogják megszerezni a hatalmat, akkor igen súlyos veszély leselkedik az egész családra, rokonaikra, barátaikra. Ezért cselhez kell folyamodni: eltitkolni a király halálát, és úgy tenni, mintha közeli felgyógyulásának a reményében vejére bízta volna a köz- és magánügyek igazgatását. Servius uralmának megszilárdulását jelzi Tarquinius halálának bejelentése és Ancus fiainak a királygyilkosság miatti örökös száműzetése. Livius azt mondja, hogy Servius a nép parancsa ellenére és az atyák akaratából (iniussu populi, voluntate patrum) uralkodott. A másik variáció szerint Priscus unokáinak a gyámjaként uralkodott, a patriciusok pedig az alkotmányos norma megsértése miatt elégedetlenkedve, titokban tanácskoztak az illegális kormányzat megdöntéséről. Servius velük szemben keresi a nép támogatását: népgyűlést hív össze, amelyen az unokákkal az oldalán jelenik meg. Azt mondja magáról, hogy ő Priscus utódainak viseli gondját, és nem hatalomvágyból szerezte meg a királyságot, hanem az elhunyt király utolsó kívánsága szerint.

Tarquinius Priscus, az etruszk dinasztia alapítója Ancus fiait a királyválasztáskor vadászat ürügyével tartja távol. A fiúk a vérségi elvre hivatkozva úgy gondolják, hogy csalárdul megfosztották őket a hatalomtól. Elégedetlenségüket még fokozza, hogy Priscus jobb kezeként és jövendő utódként Servius jelenik meg, aki rabszolga származású, és idegen. Ez indítja őket arra, hogy pásztornak öltözött bérgyilkosokat küldjenek Tarquinius Priscus ellen. Ez a történet is olyan törekvésre utal, amelynek célja a dinasztikus elv érvényesítése.

Egy másik erre utaló közlés, hogy Ancus Martius király Numa unokája volt. Ezt Livius nem azért mondja, hogy dinasztikus alapon okolja meg a negyedik király megválasztását, hanem azért, hogy egy majdani politikai fordulat eljövetelét sejtesse.

Livius szerint Servius előre biztosítani akarta magát Priscus fiainak bosszújától, nehogy elődjének a sorsára jusson, akit Ancus fiai gyilkoltattak meg. Servius saját leányaival házasította össze Priscus unokáit. Ezt követően a fiatalabb Tullia és Lucius között titkos megállapodás jött létre a hatalom megszerzésére. Megölik házastársukat, majd házasságot kötnek, így az utódlásnál a jog helyébe az erőszak lép. Lucius tudatában van királyi származásának, és trónra való jogosultságának, amit Tullia is gyakran emleget. Szemére veti Serviusnak, hogy túllépte a gyám szerepét, és kormányzása illegális. Servius erre a római monarchia választásos elvével válaszol: ha az lenne a törvény, hogy az elhunyt királytól nemcsak a magánvagyont, hanem a trónt is öröklik, nem uralkodott volna Tarquinius Priscus, hanem helyette Ancus elsőszülött fia. De nem a vér szerinti örökösnek kell uralkodnia, hanem annak, aki méltó rá, mert a vagyon azé, aki birtokolja, de a hatalom a népé. Ezt a hatalmat a nép átadja választott királyának, majd a király halálakor újra a kezébe veszi.

A Sextus-Lucretia eset kapcsán Dionüsziosz Halikarnaszeusznál Sextus nem a harmadszülött, mint Liviusnál, hanem a legidősebb fiú. Lucretiának azt ígéri, hogy feleségül veszi, és együtt fog vele uralkodni Rómában, mivel elsőszülöttként ő a törvényes örökös. Itt a történetíró indokolatlanul hozza szóba a primogenitura elvét, amely Liviusnál akkor jelenik meg, mikor a következőket írja: „mivel ikrek voltak, és koruk alapján nem lehetett közöttük különbséget tenni”.

A választásos elv ellenére ezekből az írásokból az tűnik ki, hogy az utódlással kapcsolatos gondolatokba belekalkulálták a rokonsági viszonyokat is. Érdekes, hogy a folytonos utalások a római királyság dinasztikus elvére éppen Dionüsziosz Halikarnaszeusznál tűnnek fel – annál a szerzőnél, aki azt mondja, hogy a király halálakor mindig megvitatásra került a monarchikus uralkodás elve. Ancus Martius fiai és Tarquinius Priscus utódai trónigényüknél mindig a dinasztikus elvre hivatkoznak, miközben az, aki jogtalanul kaparintotta meg a hatalmat, a választásos elvet védelmezi.

Luigi Bessone: Linee di interpretazione dinastica dell’ eta regia romana (A dinasztikus elv a római királyság korában) Acta Classica

Óbis Hajnalka