Klió 1997/2.

6. évfolyam

A francia adóügy

A L’Historie című folyóirat szerkesztősége azt az elvet követi, hogy a legkülönbözőbb témákról szóló egyedi cikkek és dokumentumok, beszámolók és szemlék mellett egy-egy tematikus blokkot (dossier) iktat be minden egyes számba, általában 26 oldalnyi terjedelemben. Ennek a módszernek az előnyei nyilvánvalók: a különböző szerzők által készített tanulmányok és rövid állásfoglalások segítségével alaposabban, sokoldalúbban lehet feldolgozni a kiválasztott témakört.

„A franciáknak fáj az adó, ingerli őket mint valami szezonális és gyógyíthatatlan betegség, mert mindig kényszert fejez ki. Ezt sugallja a szó etimológiája is; az adó (= împot) a kényszeríteni (= imposer) igéből származik.” Ezzel a velős megállapítással kezdődik a szóban forgó blokk; s a későbbiek során arról is olvashatunk, hogy az állam becsapása nemzeti sporttá lett az idők folyamán.

A forradalom 1789-ben megszüntette az abszolút monarchia által kivetett adófajtákat és magát a szót is a hozzájárulás (= contribution) kifejezéssel cserélte fel. Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának 13. cikkelye kimondta, hogy a közterhek fedezésére szolgáló hozzájárulást „egyenlően kell elosztani az összes állampolgár között, képességeik arányában”. Ez valóban forradalmi újítás volt, hiszen ettől kezdve az állami költségvetés, az adóügy kérdéseit a nemzet képviselői vitatták meg és szavaztak róluk.

Mindazonáltal a franciák a névváltoztatás ellenére is megőrizték ősi bizalmatlanságukat az adófizetés iránt, és a későbbi fejlemények őket igazolták, mert a Direktórium (1795–1799) visszaállította az egyszer már megszüntetett közvetett adókat a háborúk finanszírozásának kényszerétől hajtva. Ezért adta Francois Lebrun cikkének azt a címet, hogy „meghalt a király, éljen az adó!”. A francia forradalom pénzügyi alkotása igen jelentős és végigvonul az egész XIX. századon, bár jelentős módosulások következtek be. Amíg 1801-ben az államkincstár bevételének 64 százalékát az egyenes adók tették ki, 1900-ra arányuk 20 százalékra csökkent, a különbözetet közvetett adókkal egyenlítették ki. Lebrun következtetése szerint „a fogyasztói árakba beépített közvetett adó mélységesen igazságtalan, mivel az azonos összeg miatt összehasonlíthatatlanul jobban sújtja a szegényt, mint a gazdagot”.

A parlament jobboldali erőinek makacs ellenállása fél évszázadon keresztül megakadályozta a sokak által követelt jövedelmi adó bevezetését, amelyet csak 1914. július 15-én szavaztak meg. Erről a témáról az ismert történész professzor, Jean-Noël Jeanneney – aki a francia forradalom 200. évfordulójára létrehozott Bicentenáriumi Misszió elnöke volt – írt érdekes cikket. Elvi kiindulópontja: a progresszív jövedelemadó régóta szerepelt a leghaladóbb politikai pártok terveiben, ennélfogva nem csodálható, hogy ennek az eszmének igen nagy hatóereje, szimbolikus és politikai jelentősége volt. Igazságosabb volt a bevezetéséért indított mozgalom vezetőinek szemében, „akik számára a jövedelmek újraelosztásának eszköze volt a leggazdagabbak hátrányára és a legszegényebbek javára. A „fennálló rend” hívei „szörnyűségesnek” bélyegezték a jövedelemadót, mert „azt a megvetendő szándékot jelentette, hogy az adózást nem csupán a maga hagyományos feladataiba bezárt állam működtetésére, hanem a társadalmi hierarchiába való közvetlen beavatkozásra használják fel”. A harmadik köztársaság liberálisai viszont azért szálltak szembe vele, mivel doktrínájuk megsértését látták benne, amely szerint Franciaország jobbik része kizárólag az egyéni érdekek védelmét tartotta lényegesnek, s a közhatalom ügyetlen beavatkozása tönkretenné a társadalom érzékeny egyensúlyát. A jobboldal legsikeresebb szónokai arról értekeztek, hogy „a jövedelemadó politikai eszközt csinál abból, ami kizárólagosan pénzügyi módszer... Ez az adó csakis az lehet, ami megfelel természetének, lényegének: a társadalmi háború gépezete”.

Végül egy pénzügyi szakember, a radikális párti Joseph Caillaux (1906–1909 között pénzügyminiszter Georges Clémenceau kormányában) vitte győzelemre az általános és progresszív jövedelemadó ügyét: 1914. július 15-én megszavazták a törvényt, amely nem „a gazdagság külső jeleire”, hanem az érintettek bevallására épült. Ez a törvény azonban csak igen lassan, lényegében 1917-től kezdve emelkedett törvényerőre. Nem utolsósorban az erős ellenállásra visszavezethetően. Így például Paul Leroy-Beaulieu, a liberális iskola jeles képviselője szerint ez a törvény nem más, mint „a társadalmi forradalom rémítő csírája, vírus, amelyik behatol a szervezetbe, hogy végül lerombolja”. Ennek a vitának az a különössége, hogy egyaránt kimutathatók benne a legvulgárisabb érdekek és a legigényesebb politikai filozófiák.

Az adóügy aktuális vonatkozásait Alain Cotta párizsi közgazdász professzor fejtette ki egy interjú keretében. A neki feltett kérdések: mi az oka annak, hogy minden második francia állampolgár kibújik a jövedelemadó fizetése alól? várható-e lázadás az adómegtagadás érdekében? milyen értelemben van szükség reformra? – mindezek (és más) kérdések lehetőséget kínáltak Cottanak realista álláspontja taglalására.

Szerinte a legfőbb probléma a közvetlen és közvetett adók kívánatos arányának megállapítása. Szabályként lehet leszögezni, hogy a kormányok (legyenek bármilyen előjelűek) módszeresen a fájdalommentes adót (împot indolore) részesítik előnyben, mert az nem látható, továbbá nem adnak elsőbbséget vele kapcsolatban a társadalmi igazságosság kérdésének. A közvetett adók túlsúlyát firtató riporteri kérdésre adott válasz így hangzik: „Miért kell belekeverni az erkölcsöt az adórendszerbe? Nem látom okát, hogy az etika beleavatkozzék egy olyan vitába, amelyik tudomásom szerint nem tartozik az evangélium hatókörébe. Ebben az ügyben azok a nyertesek, akik a legtöbbet kapják az államtól, miközben a legkevesebbet adják neki”. E nézőpontja mellett végig kitartott, sőt kijelentette, hogy az etikai megfontolások kezelése megmosolyogtatja az adóügyi szakértőket. „Arról van szó, hogy tudjuk, ki veszi el pénzt, és kinek, ez minden.”

Lezárva a tematikus cikk ismertetését, végezetül utalnunk kell a szerkesztőség ama vélekedésére, hogy napjainkban nyugtalanító méreteket ölt a lakosság meg nem értése az adózással kapcsolatban, s hogy éppen ezért meg kell szüntetni a szakértők monopóliumát a pénzügyi viták terén. Reform csak akkor lehetséges, ha az állampolgárok tudatosítják magukban a jelenlegi komoly pénzügyi helyzetet, amely csőddel fenyegeti az államot. „Le az adóval, éljen a hozzájárulás!”

A bas limpôt! (Le az adóval!). L’Histoire 1996 február. 42–47. p.

Vadász Sándor