Klió 1997/2.

6. évfolyam

A középosztályról

 

A „hosszú XIX. század” társadalomtörténetének egyik legérdekesebb problémája a középosztály pályafutásának  megrajzolása. Szinte mindegyik európai országban történtek már kísérletek az adott területek vagy régiók középosztályai mibenlé­tének a megragadására, ám a valódi összehasonlításon alapuló kép kialakulását nagymértékben nehezíti, hogy nem csupán a köznapi nyelvhasz­nálat­ban, hanem az egyes országok szakirodalmában is eltérő módon értelmezik a középosztály fogalmát. Tanulmányában a német társadalomtörténeti iskola egyik „atyamestere” egységes szemléleten alapuló összehasonlításra tett kísérletet.

Véleménye szerint bizonyos „koncepcionális konvergencia” mégiscsak megragadható az utóbbi évek szakirodalmában. Eszerint, a középosztály (middle class) fogalmába általánosan beletartozónak vélik a kereskedőket, a gyáriparo­sokat, a bankárokat, a kapitalistákat, a vállalkozókat és a menedzsereket, valamint a járadékos rétegeket, természetesen családtagjaikkal egyetemben. Ide értik továbbá az ügyvédeket, orvosokat, lelkészeket, tudósokat, az egyetemi és középiskolai tanárokat és más értelmiségieket, beleértve a magán, illetve közhivatalok bizonyos tisztviselőit és családtagjaikat. A középosztályba tehát nem tartoznak bele a nemesek, a parasztok, a fizikai munkások és általában az alsóbb osztályokhoz tartozó tömegek. A pontos határvonalak meghúzása természetesen nagyon nehéz, hiszen mindig voltak olyan „köztes” társadalmi csoportok, amelyek leginkább az egyes osztályok között helyezkedtek el és bizonyos sajátosságaik alapján ide vagy oda is besorolhatók voltak. A középosztály problematikája szempontjából ilyenek például a katonatisztek vagy a művészek. Nem is beszélve az olyan új társadalmi jelenségek kibontako­zásáról, mint amilyen az „alsó középosztály” (petite bourgeoisie, kleinbürgertum) fokozatos önállósodása. Kocka a középosztály szűkebb definíciója mellett kötelezte el magát, minthogy cikkében a középosztály és a burzsoá fogalmakat egymással felcserélhető módon használja.

Melyek tehát a középosztály közös jellegzetességei és hogyan változtak azok az idők folyamán? Kocka arra hívja fel a figyelmet, hogy az osztály szigorúan marxista értelmezése szerint a középosztályt nem lehet osztálynak tekinteni, hiszen tulajdonosi csoportok, illetve bérből és fizetésből élők is megtalálhatók voltak benne. Ugyanakkor olyan, hagyományos értelemben vett rendi csoportnak sem tekinthető már, amilyen a középkori városi polgárság volt. A szakirodalom kétféle módon igyekezett megragadni a középosztály közös jellegzetességeit.

Az egyik irányzat arra törekedett, hogy más társadalmi rétegekhez viszonyítva próbálja meghatározni a középosztályba tartozók körét. Eszerint a kereskedők, ügyvédek, vállalkozók, lelkészek, újságírók és a magasabb rangú polgári tisztviselők abban mégis megegyeztek, hogy bizonyos „társadalmi távolságban” lévőnek érezték magukat a privilegizált arisztokráciától és – a kontinensen legalábbis – az abszolút monarchiától. Az ancien regime kiváltságokon alapuló, autokrata világával szemben modern szekularizált, a rendi privilégiumokat felszámoló, önkormányzatra épülő „civil társadalom” volt kialakulóban, amely élvezte a középosztály támogatását. Ez azt jelenti, hogy a középosztályt alkotó eltérő csoportokat a közös „ellenségeikkel” (nemesség, korlátok nélküli abszolutizmus, vallási ortodoxia) való szembenállás egyesítette olyan közös érdekekkel rendelkező és közös tapasztalatokra szert tevő társadalmi csoporttá, amely közös önértelmezéssel és ideológiával kezdett rendelkezni.

Kocka szerint ez még akkor is igaz, ha a középosztály tagjai a nemesség egyes „vonásainak” átvételére is törekedtek és egyes csoportjaik pedig –például az állami tisztviselők – egyszerre voltak az abszolút állam alkalmazottai és a felemelkedő középosztály részesei. E felső osztályokkal szembeni elhatárolódás azonban a XIX. század folyamán folyamatosan háttérbe szorult, azzal párhuza­mosan, hogy a nemesség fokozatosan kezdte elveszíteni kiváltságait és az abszolutisztikus rendszerek alkotmányos berendezkedéseknek adták át helyüket. Mindennek következtében, a XIX. század középső harmadától kezdődően, egyre növekvő együttműködés kezdte jellemezni a középosztály felső csoportjait és a nemességet. Ezzel egyidőben, egyre inkább az alul lévőkkel szembeni elhatárolódás és önmeghatározás kezdett erőteljesebb formát ölteni a kialakuló munkásosztállyal, majd az alsó középosztállyal, a kispolgársággal szemben.

A középosztály „megragadásának” másik módszere a közös középosztályi kultúra meglétére helyezi a hangsúlyt. Eszerint a középosztály eltérő alkotórészeit közös értékrend megléte jellemezte, amely a rendszeres munkavégzésre, a racionalitásra, az emocionális kontrollra és a függetlenségre való tudatos törek­vésre helyezte a hangsúlyt, ez utóbbi esetében akár egyénileg, akár pedig egyesületek keretében. Ez az értékvilág külön is előtérbe állította a képzettség kiemelkedő szerepét, középpontjában pedig a középosztályi családideál állott. Az önmagában is céllá változott család, amely olyan közösségként jelent meg, melynek tagjait érzelmi kötelékek és a családhoz való alapvető lojalitás kapcsolta össze. Ezt a családot a pater familias-i értelemben vett családfő határozta meg, ám ugyanakkor a női befolyás alatt álló bensőségesség (privacy) színtere volt, amely védelmet nyújtott a verseny, a politika és a közélet materializmusával szemben.

Ahhoz, hogy valaki valóban a Kocka által értelmezett középosztályi módon tudjon élni, messze a minimális létfenntartáson túlmutató jövedelemmel kellett rendelkeznie. Ez tette lehetővé, hogy megfelelő szabadidővel rendelkezvén, tagja lehessen olyan kluboknak és egyesületeknek, amelyekben a saját osztályos társaival találkozhatott, illetve, hogy részt vehessen a helyzetének megfelelő társadalmi életben. Erre szinte kizárólag városi környezetben nyílott lehetőség. Mindez pedig kulturális értelemben is beszükítette a középosztályt, amely a XIX. század folyamán ebben a tekintetben is kezdett egyre jobban elhatárolódni a kispolgárság világától. E két vonatkozásban a középosztály tehát valódi közös sajátosságokkal rendelkezett, ha tagjai szinte minden más tekintetben el is tértek egymástól.

Egyes történészek szerint az európai országok és régiók középosztályainak eltérő fejlődése miatt nem nagyon lehet beszélni egyes számban értelmezett európai középosztályról. Ezek az eltérések Kocka szerint is nagyon jelentősek voltak. S bár tudatában van annak, hogy az utóbbi idők szakirodalma szerint nem szabad eltúlozni a brit arisztokrácia nyitottságát, mégis azon a véleményen van, hogy az arisztokrácia és a dzsentri, illetve a felső középosztály közötti társadalmi választóvonal Nagy-Britanniában nem volt olyan éles, mint a kontinens legtöbb részén. A városi és a vidéki élet, illetve a földbirtokosok és a parasztság közötti kisebb társadalmi távolság következtében, az angliaihoz hasonló volt a helyzet Svédországban is.

A franciaországi szituáció jóval összetettebbnek látszik. Az utóbbi évtizedek szakirodalma itt is alapos revízió alá vette azt a korábbi nézetet, miszerint a burzsoázia a nagy francia forradalomban döntő győzelmet aratott volna a nemesség fölött. Ma már közismert, hogy Franciaország egyes régióiban és városaiban már jóval a forradalom előtt szoros összefonódások jöttek létre az arisztokrácia és a felső középosztály tagjai között, s hogy az arisztokrácia a forradalom utáni rendszerekben is erős pozíciókkal rendelkezett. A Napóleon uralma és a harmadik köztársaság megszilárdulása közötti időkben pedig egy olyan előkelő (notables) réteg kormányozta az országot, amelynek – legalábbis a Rajnától keletre fekvő országok perspektívájából tekintve – az volt az egyik legfőbb sajátossága, hogy benne milyen szorosan fonódtak egybe az arisztokratikus és a burzsoá elemek. Tendenciájában itt is az arisztokratikus és a középosztálybeli elemek fokozatos keveredése érvényesült, s ezt a mintát követte – természetesen helyi sajátosságokkal kiegészülve – Itália, Hollandia, Belgium és Svájc is.

Németország egyes régióiban (pl. a Rajna-vidék, Hessen-Kassel, Szászország egyes részei valamint olyan független városok, mint Hamburg) a fejlődés a fentebb leírt nyugati modellre emlékeztetett. Máshol – különösen az Elbától keletre – jogi, politikai, és kulturális értelemben véve is sokkal élesebb volt a választóvonal a földesurak és a parasztok, a város és a vidék, a privilegizált városi polgárság és más városlakók, vagyis a középosztály és az egyéb társadalmi csoportok között.

Természetesen nagy különbségek voltak Közép- és Kelet-Európa vonatko­zásában is, ám az közös sajátosságként állapítható meg, hogy Poroszországban, Ausztriában és Oroszországban a nemesség jogi értelemben vett kiváltságolt társadalmi helyzetének bizonyos maradványait egészen az első világháború végéig meg tudta őrizni. Azért ezeken a területeken is megfigyelhető volt bizonyos korlátozott összekapcsolódás az arisztokrácia és a felső középosztály egyes részei között, ami a korábbi arisztokrata birtokok középosztályi felvásárlásában, az államigazgatás legfelső szintjein való együttműködésben, a korábban szinte kizárólagosan nemesi eredetű tisztikar bizonyos megnyílásában, a két csoport közötti házasságokban, az arisztokratikus életstílus utánzásában vagy egyes középosztálybeliek nemesi rangra emelésében mutatkozott meg. E kapcsolatok Németországban és Ausztriában erősebbek voltak mint Oroszországban. Mindazonáltal, az arisztokrácia és a középosztály közötti határvonal mindenütt világos és jól érzékelhető maradt, a középosztályok kárára.

Az egyes országok középosztályai közötti eltérések elemzésére másfajta lehetőséget kínál a gazdasághoz kötődő (wirtschaftsbürgertum), illetve a képzettségen, műveltségen alapuló (bildungsbürgertum) középosztálybeli csoportok szerepének vizsgálata. A gazdaságilag fejlett nyugati országokban a kereskedők, a bankárok, a járadékosok, majd az ipari vállalkozók és menedzserek alkották a középosztály meghatározó rétegét az egész korszakban. Természetesen, időben előrehaladva, ezekben az országokban is nőtt az ügyvédek, az orvosok, a hivatalnokok, az egyetemi valamint a középiskolai tanárok száma és jelentősége, ám a középosztálybeli státus meghatározásában játszott szerepük a század első felében, világos módon alárendelt volt a fenti csoportéhoz képest. A század második felében, az oktatási lehetőségek kiszélesülésének következtében, némileg nőtt e csoport súlya, ám az új lehetőségek elsősorban a már középosztálybeli háttérrel rendelkezők számára voltak nyitva. Angliában az olyan kortárs megfigyelők, mint Karl Marx vagy John Stuart Mill, a középosztályt szinte teljesen azonosították a kapitalista vállalkozókkal. A „bildungsbürgertum” Franciaországban kevésbé marginális szerepet játszott, ám a földbirtokkal való rendelkezés és a helyi társadalommal fenntartott kapcsolatrendszer fontosabb meghatározója volt ennek a csoportnak, mint az iskolázottság.

Ez a nyugat-európai minta megjelent Közép-Európának azokon a területein is, amelyek erős ipari és kereskedelmi, valamint aktív önkormányzati tradíciókra tekinthettek vissza. Ilyenek voltak Németországban Mannheim, Karlsruhe vagy Hamburg városai. A régió nagyobb részében azonban az abszolútista államok felülről végrehajtott reformjai a jellemzők. Az állam meghatározó szerepe volt megfigyelhető a bürokrácia és az iskolarendszer kiépítésében is, mely utóbbinak az expanziója a XIX. század első évtizedeiben, valamint a század utolsó negyedében Németországban gyorsabb volt mint Franciaországban. Nagyszámú olyan állás keletkezett, amelyek a képzettségen alapultak és némileg könnyebb felkapaszkodást kínáltak az alsóbb osztályok tagjainak is a középosztály soraiba. Ehhez azonban általában két-három generációra volt szükség. Az államigazgatási pozícióknak, valamint az oktatási rendszernek az államhatalomhoz való erősebb kötödése miatt ez az elsősorban képzettsége által meghatározott „bildungs­bürgertum” Németországban nagyobb presztízsnek és közmegbecsültségnek örvendhetett. A XIX. század első felében ennek a csoportnak a társadalmi elismertsége, hatalma és önmegbecsülése is nagyobb volt a legtöbb kereskedőénél és üzletemberénél. Ez a helyzet csak a század második felében kezdett megváltozni, amikor az iparosítás drámai módon növelte meg a gazdasági vállalkozók vagyonát, hatalmát és társadalmi reputációját. Kocka szerint hasonló fejlemények zajlottak a Habsburg monarchia nyugati felében és Itáliában is.

A XIX. század folyamán, Nyugat- és Közép-Európában a két csoport közötti házasságok számának megnövekedése, a két csoport tagjainak egyre hasonlóbb iskolázottsági háttere, valamint olyan ideológiák melletti közös elkötelezettség is mutatja, mint a nacionalizmus vagy a liberalizmus, a „bildungsbürgertum” és a „wirtschaftsbürgertum” egyre közelebb kerültek egymáshoz. Ezzel szemben, Kelet-Közép- és Kelet-Európában a két csoport közötti választóvonalak továbbra is élesek maradtak. A hazai eredetű vállalkozói réteg gyengesége miatt a „wirtschaftsbürgertum” jelentős része etnikailag is különbözött (német, zsidó, görög) a lehetséges „bildungsbürgertum” zömétől, és a soknemzetiségű birodalmak tisztviselői karának nemzetisége is sokszor eltért azokétól, akiket igazgatott. Mindez megnehezítette valódi, németországi értelemben vett „bildungsbürgertum” kifejlődését. Kocka szerint – Jiři Koralka kifejezésével élve – inkább csak egyfajta „bildungs-kleinbürgertum-ról” lehet beszélni, amelybe az általános iskolai tanárok, a katolikus papság, egyes alsóbb rangú hivatalnokok és bizonyos értelmiségiek tartoztak bele. Ezeknek viszont csak nagyon esetleges társadalmi kapcsolatai voltak a kereskedőkkel és a vállalkozókkal, de persze az arisztokrácia tagjaival is. Ez a helyzet nagymértékben felelős azért, hogy ebben a régióban gyakorlatilag nem alakult ki a mindkét elemet tartalmazó integráns középosztály.

Oroszországban a jól menő kereskedők nem csupán a kispolgárságtól (kisiparosok, kézművesek), hanem az „intelligenciától” is világosan elhatárolódtak. A kishivatalnokokat, a papságot, a tanárokat, az írókat, újságírókat tartalmazó „intelligencia” – szemben a közép-európai „bildungsbürgertum”-mal – nem foglalta magába a magas rangú, egyetemi végzettséggel rendelkező közhivatalnokokat, akik legnagyobbrészt nemesek, gyakorta pedig külföldi születésűek is voltak, s akiket az értelmiségiek amúgy is megvetettek. Ezen éles elhatárolódás következtében az újabb tanulmányok azt is kétségbe vonják, hogy lehet-e az 1917 előtti Oroszország esetében egyáltalán középosztály létezéséről beszélni.

Mindezek alapján, Kocka az európai középosztályokat három csoportba sorolja: 1) Nyugat-Európában a tulajdonosi csoportok dominálták a középosztályt. Itt, az arisztokrata és a burzsoá elit közötti választóvonalak nem voltak határozottak és tendeciájukat tekintve is elhalványulóban lévén, a középosztály vagyona, presztízse és befolyása eleve erős volt, és a század folyamán még növekedett is. 2) Közép-Európában a középosztály képzettségen alapuló része volt erősebb. Az arisztokrácia és a középosztály között világos társadalmi távolság állott fenn, és a középosztály befolyása korlátozott volt. 3) Keletebbre haladva a középosztály befolyása még tovább gyengült. Az arisztokrácia és a középosztály közötti választók nagyon határozottak, a társadalmi távolság pedig nagy volt. Ráadásul, a középosztály erősen fragmentált maradt. Európa keleti és déli határvidékein pedig koherens középosztály nem is nagyon létezett.

A fenti különbségek arra utalnak, hogy eltérően mehetett végbe a középosztályok létrejötte is Európa egyes régióiban. Ezért persze minden periodizáció bizonyos önkényességen alapul, ám Kocka mégis négy fázisra osztja az európai középosztályok kialakulását.

Az első korszak a XVIII. század volt, amelyben a középosztály kiformálódása ment végbe. A kérdés az, hogy milyen elemekből? Kocka ide sorolja a rendi értelemben autonóm városok teljes jogú polgárait (bürgerrecht). Az ő körükben formálódott ki a korai burzsoá értékrend és mentalitás. Ahol hiányzott vagy gyenge volt ez a polgárság, ott ennek súlyos következményei lettek a középosztály kialakulására nézve is. Egy másik fontos csoportot képeztek a nagykereskedők, a bankárok, a manufaktúrák és bányák tulajdonosai, valamint a bedolgozói rendszert üzemeltető vállalkozók és menedzserek. A harmadik forrást pedig az uralkodók, az egyháznagyok, a nagybirtokosok és a kormányzatok szolgálatában álló művelt szolgák és hivatalnokok, adminisztrátorok és jogi szakértők, egyetemi oktatók és egyházi személyek alkották. Ôk azok, akik egyfajta korai „bildungs­burger”-ekként, a felvilágosodás közvetítésével döntő szerepet játszottak a középosztálybeli kultúra kialakításában. Mindezek a csoportok nagyon sok mindenben eltértek egymástól, ám abban megegyeztek, hogy nem tartoztak sem a nemesség, sem pedig az alsóbb társadalmi rétegek közé.

A második korszakban, 1800 és 1850 között ment végbe Európa legnagyobb részében a régi rend átalakulása. Ebben az átalakulásban-átalakításban döntő szerepet játszott a középosztály. A XVIII. században a „wirtschaftsbürgertum” viszonylag kicsi volt és legnagyobbrészt kereskedők, bankárok és járadékos elemek alkották. Bármilyen viszonyban volt is a földbirtokos arisztokráciával, ezt a kapcsolatot az utóbbi dominálta. Most mindez megváltozott. A gazdasági meghatározottságú középosztály megerősödött, egyre nagyobb szerepre tett szert benne a gyárosok csoportja, ami egy új típusú, öntudatos, radikális középosztályi kultúra kialakulásához vezetett. Ugyanakkor – főként Közép-Európában – a megerősödő bürokráciának és a kiterjedő iskolarendszereknek köszönhetően, megerősödött és sajátos testületi szellemet fejlesztett ki a „bildungsbürgertum”.

E korszakban megerősödött tehát a felemelkedő középosztály mindkét nagy csoportja és kifejlődött az alapvetően a liberalizmuson alapuló középosztályi értékrend, amely kihívást intézett a régi rend még meglévő elemeivel szemben. A fenti tendenciák 1850 és az első világháború között tovább folytatódtak. Bár a meglévő különbségek miatt eltérő mértékben, de a világháború előtti két évtizedben a középosztályok mindenütt erejük és befolyásuk csúcsára jutottak, annak ellenére, hogy számszerűleg mindenütt a társadalom meglehetősen kicsiny részét alkották. E korszakban túlzás lenne ugyan még a középosztály hanyatlásáról beszélni, ám azt mindenképpen ki lehet jelenteni, hogy a középosztály kezdte elveszíteni korábbi energiájának és kohéziójának egy részét. Néhol már 1848 előtt is, 1848-49-ben, majd ezt követően egyre súlyosabb kihívások érték az „alul lévők” részéről. A század során folyamatosan bővült a választójoggal rendelkezők köre. Sok országban megerősödött a munkásmoz­galom.

Mindez elmélyítette a középosztályon belüli választóvonalakat. A kereskedők, a gyárosok, az egyetemi oktatók és a magas rangú közhivatalnokok kezdték magukat világosan elhatárolni a náluk lejjebb lévőktől, beleértve ebbe a csoportba most már a kézműveseket, vendéglősöket, kishivatalnokokat, kiskereskedőket és minden alkalmazottat is. Ezen elhatárolódás következtében határozottabb formát öltött a kispolgárság önálló arculata, míg a középosztály alatt egyre inkább csak a fentebb említett tulajdonosi és képzettségi felső rétegeket kezdték érteni. Ez utóbbiakat, ez a felfelé történő elmozdulás a társadalom hagyományos elit rétegeihez, legfőképpen az arisztokráciához közelítette.

Az arisztokrácia értékrendjének és életstílusának az átvétele persze sohasem volt teljes, de mindenesetre általánosabbá vált a két csoport közötti „társadalmi elkeveredés” például házasságok formájában. Az üzleti élet és mentalitás is összeegyeztethető volt az arisztokratikus életstílus bizonyos elemeinek a felvételével, bár a formális nemesi rangra emelések a legtöbb országban ekkor is meglehetősen ritkák maradtak. Ugyanakkor a nemesség nagy része is elfogadta a modern világ és a középosztályi kultúra számos elemét. Az alulról érkező kihívások tehát a két csoport közös érdekeit erősítették meg az őket elválasztó elemekkel szemben, ami a középosztályok politikai értelemben vett jobbra tolódását eredményezte. Mindezek a folyamatok persze Nyugat-Európában haladtak előre leginkább. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a századforduló táján megjelent a középosztályi értékek belső kritikája is, minthogy az új kulturális és művészeti mozgalmak úttörői jórészt középosztálybeli családokból származtak.

Az első, majd a második világháborút követően, az európai arisztokrácia szinte teljes mértékben elveszítette jogi és társadalmi értelemben vett kiváltságait. Vagyis a társadalmi piramis csúcsán értelmét veszítette az arisztokrácia és a középosztály megkülönböztetése. Ezért sok kutató az utóbbi évtizedekben „összetett elitről” (composite elite) vagy felső osztályokról beszél inkább. A középosztályt az alsóbb társadalmi csoportoktól megkülönböztető határvonal tartósabbnak bizonyult. A középosztályok és a munkásosztály érdekellentéte megtalálható volt sok XX. századi társadalmi konfliktus hátterében is, sőt a kommunizmus megjelenésével és hatalomra kerülésével ez a kérdés még akutabbá vált. A kék galléros munkaerő drámai csökkenése és a fehér galléros munkakörök drasztikus növekedése, az életszínvonal gyors emelkedése, a modern jóléti államok kiépülése azonban drámai hatással volt a munkásmozgalomra és a munkásosztály kultúrájára is. Mindehhez hozzátehetjük még a kelet-európai politikai rendszerek összeomlását. Ennek eredményeként, a társadalom széles rétegei – az ún. alsó középosztály – átvették a hagyományos középosztálybeli értékrend számos elemét. Ám e szélesen értelmezett középosztályon belül a bérből és fizetésből élők száma meghaladja az önálló egzisztenciákét. A tudás specializálódásával és demokratizálódásával pedig a hagyományos értelemben vett képzettség is elveszítette kiemelkedő szerepét. Súlyos kihívások érték a munkán, a haladáson, a renden, a valláson és az önelégültségen alapuló tradicionális középosztálybeli kultúrát is. A XIX. századi középosztály központi intézménye, a család alapvető változásokon ment keresztül, többek között a nemi szerepek és a fiatalok helyzetének átértékelése következtében. A család elveszítette sok XIX. századi funkcióját, s azon belső kohéziójának egy részét is, amely oly fontos szerepet játszott a hagyományos középosztály társadalmi integrációjában. Bizonyos értelemben tehát a középosztály győzelmet aratott kihívói felett, ám e győzelem eredményeként elveszítette hagyományos identitásának legnagyobb részét is.

 

Jürgen Kocka: The Middle Classes in Europe (Az európai középosztályok). The Journal of Modern History, December 1995. 783–806. p.

Lévai Csaba