Klió 1997/2.

6. évfolyam

Posztmodern historizmus

 

Pozíciója tisztázásának érdekében Ankersmit két historizmusértelmezést különít el: Meinecke és Karl Mannheim abban látják a historizmus forradalmi jelentő­ségét, hogy a felvilágosodás természetjogi felfogásával szemben dinamizálta a történeti gondolkodást. Meinecke egyenesen „kopernikuszi fordulat”-nak tekinti Hegel historista kezdeményezéseit. Újabb értelmezések szerint (Rüsen, Reil, White) a historizmus legfőbb érdeme, hogy művészetből, egyfajta irodalmi jelenségből tudománnyá teszi a történelmet. Gondolatkísérletében Ankersmit megpróbálja egyesíteni a két megközelítést.

Kiindulásképpen – Meineckéhez és Mannheimhez hasonlóan – a felvilágoso­dással állítja szembe a XIX. század elején – főleg Ranke, de pl. Humboldt „történeti eszmetan”-ával is – fellépő német historizmust. A felvilágosodás történetszemléletét alapvetően Gibbon Decline and Fall of the Roman Empire című művével illusztrálja. Rámutat arra, hogy a könyv alapjában szubsztanciális jellegű, Gibbon nem tudja bemutatni a római birodalom bukásának igazi, konkrét okait, hiszen az általa ennek tekintett tényezők már születése pillanatában, in statu nascendi jelen voltak.

Ankersmit szerint a historizmus azért jelenti e felfogás dinamizálását, mert a „történeti eszmetan” meghirdetésével az egyes korok mélyén meghúzódó vezérlő eszméket kívánja megragadni. Öt szempontban összegzi az eszmetan jellegzetességeit; az eszmék egyrészt megtestesítik az egyes korok lényegét, a történelmi események fő tendenciáit; ugyanakkor ezek alapján lehet megragadni a szóbanforgó történelmi korszakok egyedi, individuális jellegét, más korszakoktól elütő sajátszerű vonásait is; harmadrészt ennek feltárása, átélése teszi lehetővé az időszak megértését is. Negyedrészt – húzza alá nyomatékosan a szerző – ez nem egyenlő a természettudományokban használatos törvényfogalommal, hiszen érvényességét nem kvantitatív, statisztikai általánosság dönti el, hanem az, hogy melyik történeti eszme képes megragadni a korszak fő ellentmondásait, sajátosságait. Végül – s ez a filozófiai eszmetantól való elhatárolást célozza – a történeti eszmék nem konstruálhatók meg a német historizmus reprezentánsai szerint – Hegel és Fichte módján – a priori, hanem ezt módszeres kutatásnak kell megelőznie. Ezt fejezi ki Ankersmit felfogásában Droysen Historik-jának híres tétele, miszerint a történész munkájának lényege a „forschend zu verstehen” (kutatva megérteni).

A kérdés jogos. Mi a közös vonás a posztmodern és így a narrativitást újból revideáló filozófusok és a historizmus között? Mennyiben jelenthetnek számukra újból átgondolható és alkalmazható hagyományt? A holland filozófus szerint éppen a történelmi eszmetan revideálása alkothat érintkezési felületet a két irányzat pozícióiban. A narratív filozófusok ugyanis szintén tagadják a szcientista, törvénykereső módszerek alkalmasságát a társadalmitörténelmi problémák megközelítésében. S vallják, hogy a múlt feltárásának alapja – Max Weber értékracionális elvére is támaszkodva – a cselekedetek, események mögött meghúzódó értelemösszefüggés (Sinnzusammenhang) feltárása. A különbség csak az, hogy míg a historizmus követői hittek a nagy eszmék objektív realitásában, a narrativisták tisztában vannak azzal, hogy ez csak a történész utólagos konstruk­ciója, melyet a dolgok jobb megértése végett alkalmaz. „A narratív filozófus – írja Ankersmit – egyetért historista elődjével, a történész feladata, hogy koherenciát és összefüggést találjon a múltban és így készségesen elismeri, a ‘történeti eszme’ fogalmának nagy értékeit. Míg a historizmus képviselői azonban – az egyedüli Droysen kivételével – úgy gondolták, a történeti eszme entelechiaként valóságosan is jelen van a múltban, melyet csak vissza kell tükrözni a történész megjelenítése által, a narrativisták hiszik, hogy a történész nyelvezete nem a múltban magában meglévő koherenciát vagy értelemösszefüggést tükrözi vissza, hanem ő maga ad a múltnak koherenciát.” (155. o. – saját fordításom – E. V.)

Mindezek alapján, véli Ankersmit, a történészi munka lényege, hogy a konvencióknak leginkább ellentmondó bátor és kockázatos teóriákat állítson fel. Ezzel azonban a narrativisták a szcientistákhoz, a „Geschichte als Sozialwissenschaft” képviselőihez is közel állnak – Jürgen Kockának a fentiekkel sok szempontból kongruáló véleményét idézi a szerző – s tulajdonképpen a két megközelítési mód ötvözésére törekszenek.

Ankersmit szerint ezen a teoretikus bázison fejlődtek ki napjaink legjelen­tősebb új történetírói irányzatai. Ezek közül a legmarkánsabbnak az új kultúrtör­ténet, a mentalitástörténeti valamint az Alltagsgeschichte és a mikrotörténelem kutatásait és eredményeit tartja. E törekvések azonban három lényeges pontban el is térnek a hagyományos értelemben vett historizmustól. Részint ugyanis nem a nagy történeti panorámák, hanem a jelentéktelen dolgok, a részletek keltik fel érdeklődésüket. Másik lényeges differentia specifica-juk, hogy depolitizáltak, azaz nem kívánják megalapozni valamely közösség identitástudatát. Éppen ellenkezőleg, hangvételük mintája az anarchikus, az egyéni, a konvencióktól leginkább elütő. Harmadrészt nem kívánnak utat törni a jelen és a múlt között, sőt egyik fő céljuk épen a két idődimenzió lehető legalaposabb elhatárolása.

Cikkének befejezéseképpen Ankersmit Meinecke és Karl Mannheim, de pl. Croce vagy Collingwood mintájára is a historizmus forradalmi volta és időszerű­sége mellett tesz hitet. A historizmus fő érdeme szerinte, és itt Hoffmanstahl Lord Chandon-jának példáját idézi, hogy bár nem képes az elemeire hullott világ egységes, rendszert alkotó magyarázatára, segít e világ alkotóelemeinek megtapasztalásában és átélésében.

* * *

Iggers mindenekelőtt leszögezi, korántsem olyan nagy a különbség a felvilágosodás és a historizmus között, mint azt Ankersmit feltételezi. Ranke műveiben például legalább annyira megfigyelhető a szubsztancializmus, mint Gibbon Decline and Fall-jában. Hiszen a „Die grossen Maechte” felfogása, miszerint a nemzetközi életet és a történelmet alapvetően a „Primat der Aussenpolitik”, illetve a hatalmi egyensúlyra való törekvés irányítják, minden művének alapját képezi. Historizmus és felvilágosodás között sokkal inkább politikai szempontból van különbség. Ranke objektivitása, pártatlansága mögött is világosan kimutatható a saját kora intézményeinek legitimációjára való törekvés. Tudjuk, magát a történetpolitika műfaját is Ranke találta fel.

Kétségesnek tartja Iggers azt az állítást is – s itt nem csak Ankersmit, hanem Meinecke, Rüsen vagy Muhlack interpretációival is vitatkozik –, hogy a historizmus megszabadította a történetírást a még a felvilágosodásban is uralkodó retorikus jellegétől, s megindította volna a tudományossá válás útján. Ranke vagy Mommsen (aki irodalmi Nobel-díjat is kapott a Römische Geschichte-ért 1903-ban) egyértelműen törekedett művei irodalmi, művészies megformálására. Inkább a retorikus és tudományos elemek keveredéséről beszélhetünk esetükben. Végül, Iggers szerint, Ankersmit tévedéseinek egyik fő oka, hogy a programot – mely egyébiránt a legtöbb retorikus elemet tartalmazza – összecseréli a művekben ténylegesen megvalósultakkal a historisták esetében.

Van mondanivalója Iggersnek a historizmus és a narrativisták viszonyára vonatkozóan is. Ebben a tekintetben a legfőbb kifogása, miért veti fel Ankersmit oly élesen azt a kérdést, hogy a történész számára csak a nyelvi megjelenítés biztosíthat koherenciát. S hogy a történésznek tisztában kell lennie kijelentéseinek a realitásban igazolhatatlan, metaforikus jellegével. Iggers szerint, bár nélkü­lözhe­tet­lenek a poetikus, metaforikus elemek, ennek túlzott hangsúlyozása meg­fosztaná a történetírást tudományos jellegétől s puszta költészetté redukálná azt.

Nem igazolható az sem, hogy a posztmodern szellemében született művek depolitizáltak. Ellenkező példaként a kulturális antropológia vagy mikrotör­ténelem néhány képviselőjét – Geertz, Stahlin, Bourdieu, Ginzburg, Sabean, Mediek, Darnton – említi Iggers. Az ő műveikben jelen van a politikai elkötelezettséget sugalló program, például a kommunitárius, populista vagy feminista ideológia markáns elemei.

* * *

Iggersnek adott válaszában Ankersmit mindenekelőtt elismeri vitapartnerének kiváló érdemeit a XIX. századi historizmus kutatásában. Ugyanakkor ragaszkodik ahhoz a kiindulópontjához, hogy alapvető különbség van a felvilágosodás és a historizmus között. Egyetért Iggerssel abban, hogy a „történeti eszmetan” szintén csak a historizmus képviselőinek „agyszüleménye”, sokszor önkényes és filozófiai-ismeretelméleti naivitáson alapuló konstrukciója, mely az objektív realitásban nem létezik. Azaz, a historizmus antiretotikus jelszavai szintén egyfajta retorikát képviselnek. Szerinte mégis inkább csak mai tudásunkhoz kellene igazítani ennek tételeit, mert olyan új perspektívát nyitott meg, amely lehetővé tette egy Bachofen, egy Burckhardt vagy egy Huizinga műveinek világra jövetelét. Ennek megfelelően változatlanul érvényes Meinecke vagy Mannheim Károly értékelése, miszerint a historizmus a gondolkodás történetének legnagyobb forradalma volt.

 

F. R. Ankersmit: Historicism: An Attempt at Synthesis (Historizmus: kísérlet a szintézisre); Georg G. Iggers : Comments on F.R. Ankersmit Paper, „Historicism: An Attempt at Synthesis” (Megjegyzések Ankersmit: Historizmus: kísérlet a szintézisre című tanulmányához); F. R. Ankersmit: Reply to Professor Iggers (Válasz Iggers professzornak). History and Theory 1995/3. 143–162. p; 162–168. p; 168–174. p.

 

Erős Vilmos