Klió 1997/2.

6. évfolyam

Elmélet és történetírás

 

Peter Burke, a termékeny cambridge-i historikus napjaink egyik ismert  történésze. Szűkebb szakterülete a reneszánsz kori, valamint a kora újkori itáliai és európai kultúrtörténet. Az e területen folytatott igen kiterjedt vizsgálódásainak az kölcsönöz különös jelentőséget, hogy a hagyományos kultúrtörténet-írás gyakorlatától elszakadva Burke az antropológia történetírói adaptálásával kísérletezik. A történeti antropológia néven ismert irányzatnak ő az egyik vezéralakja. A több, magyarul is kiadott könyvével (Népi kultúra a kora újkori Európában, valamint Az olasz reneszánsz) a szélesebb honi olvasótáborban sem teljesen ismeretlen Burke nem véletlenül vonzódik tehát az elméleti kérdések iránt. Természetesen nem történetfilozófusként, hanem olyan gyakorló historikusként tér újra és újra vissza a társadalom- és történetelmélet terepére, mint akinek égető szüksége van az elméleti eligazodásra. A történeti antropológia művelôje ugyanis amellett, hogy buzgó elmélet-alkalmazó, egyúttal interdiszciplinárisan kalandozó kutató is, akinek lételeme a társtudományok és kivált az elméletet felkínáló teoretikus tudományok eredményeinek történetírói gyümölcsöztetése.

Ez a késztetés munkál Burke elméleti érdeklődésének hátterében, melyet olyan művei fémjeleznek, mint az 1980-ban megjelent History and Sociology, a szerkesztésében 1991-ben napvilágot látott New Perspectives on Historical Writing, vagy itt ismertetendő könyve.

Burke témája, a történetírás és az elmélet (vagy inkább az elméletek) viszonyának taglalását öt fejezetben, ötféle megközelítésben oldja meg. Elsőként arról a folyamatról rajzol vázlatos képet, hogy miként ment végbe a történetírás elméletnélkülivé válása, melynek másik oldalán a szociológia mint ahistorikus, egyúttal elméletileg módfelett tudatos tudomány intézménysült századunkban. De több más társtudomány is ezen az úton haladt; így jött létre a pszichológia mint kísérleti tudomány, amely éppúgy a természettudomány munkamódszereit és megismerési eszményeit vette át, mint a közgazdaságtudomány, melynek szcientizálódása a matematikai közgazdaságtan formájában teljesedett ki. S ezzel mind a pszichológia, mind a közgazdaságtan elvesztette a történeti szemlélet korábban még megvolt utolsó maradékát is.

A történetírás elméleti érdeklődése, valamint a társtudományok fokozottabb történeti tudatossága újabb fejlemény, kifejezetten a társadalomtörténet jelentkezésével és lassú térhódításával kapcsolódott egybe. E történet végén olyan interdiszciplináris hatású történészek, szociológusok, antropológusok és filozófusok nevei említhetők, mint Fernand Braudel, Mihail Bahtyin, Pierre Bourdieu, Norbert Elias, Michel Foucault vagy Clifford Geertz. Ôk pusztán a legnevesebb képviselői annak a humán- és társadalomtudományi látásmódnak, amely közvetlen kapcsolatot teremt elmélet és történelem, valamint a törénetírás és a társtudományok egyike vagy másika között.

Burke szerint, s már a téma megközelítésének második etapjában járunk, az összehasonlítás, a modellalkotás és tipusképzés, a kvantifikáció, végül a vizsgálat méreteinek a lekicsinyítése, a társadalmi mikroszkópia (vagyis a mikrotörténet) ennek az elméIeti orientációjú újfajta történetírásnak a legfőbb eszköze. Az összehasonlítás, tudatos program gyanánt, a francia Annales alapító atyáitól, kivált Marc Blochtól kezdve napirenden van. Napjainkban és a közeli múltban az ún. makrotörténészeknek vált közkedvelt munkamódszerévé. Amilyen nagy haszonnal kecsegtet a megismerés számára a komparáció, legalább olyan veszélyeket is rejt magában, és felvet számos dilemmát. A veszélyek közé sorolja Burke, hogy a problémátlan evolúció mint történetszemlélet éppoly jól legitimálhatja magát a komparatív vizsgálódások útján, mint a pusztán csak analógiás alapokon nyugvó (és egyáltalán nem hitelesen történeti) funkcio­nalizmus, melyet a szociológia és az antropológia fogadott magába egy időben.

A modellalkotás és a típusképzés mindig együtt járt a történész munkamód­szerével, bár ennek nem látszik mindig tudatában lenni a historikus. Újabban megnőtt az igény az efféle eljárások tudatos igénybevétele iránt. Példa rá, többek között, a Max Weber által alkalmazott ideáltípus fogalma, vagy az orosz Csajanov által a paraszti (családi) gazdaságról kidolgozott modell mint amelyek különösen vonzóak történész körökben. Ha megmaradt továbbra is az ellenérzés e modellekkel és típusokat jelölő fogalmakkal szemben, az abból táplálkozik, hogy a történészek nagy része úgy találja: a modellek alkalmazása meghiúsítja a történeti változás dinamikájának valóságos érzékelését és megjelenítését.

A kvantifikáció kivált a 60-as és a 70-es években élte virágkorát történész körökben; mindenekelőtt a gazdaságtörténet és a történeti demográfia volt kedvelt terepe. Ám a számszerűsítés, a mérés módszere behatolt a mentalitás és a viselkedés kulturális jellegű történetírói megközelítésébe. Végül mégis az utóbbi oldalról vette kezdetét a 80-as években a kvantifikáció éles kritikája és az ilyen kutatási módszerek egyedül üdvözító (egyedül tudományos) voltának megkérdőjelezése.

Az olasz mikrotörténet, az angolszász történeti antropológia és a többi rokon törekvés abban közös, hogy az időben és térben lehető legkonkrétabb, kis társadalmi egységekre, nem egyszer az egyes emberre szűkített, úgyszólván esettanulmány formájában kivitelezett ábrázolás határozottan narratív; tehát úgy elemez, hogy inkább csak elbeszéli a történetet. Nem a globális összefüggések elméleti fogalmak révén történő rekonstruálása kerül a mikrotörténet-írás homlokterébe, hanem a valamikori emberek élettapasztalata, maga a szubjektív történelem. Ennek módszertani és megismerésbeli problémái (a történelem trivializálása, relativizálása és egyúttal romantizálása) széles körű viták forrása napjainkban is.

Központi fogalmak címszó alatt Burke áttekinti a ma elméletileg is legfontosabbnak tűnő kutatási témákat és fogalmi kiindulópontokat; a 18 témából és fogalomból hadd emeljem ki a családot és a rokonságot, a közösséget és az identitást, a szexualitást és a nem-et, a feltűnő fogyasztást és a szimbolikus tőkét, a kommunikációt és a befogadást, a hegemóniát és az ellenállást, a gyámkodást és a korrupciót, a mentalitást és az ideológiát, a szóbeliséget és a textualitást , a reciprocitást vagy a mítoszt. Fontos, hogy mindegyik téma (és önmagában is releváns fogalom) különféle társtudományok révén elméletalkotás tárgyát képezi, tehát nincs vagy csak áttételesen létezik átjárás egyikből a másikba. Olyan központi fogalmai (és témái) az említettek és a többi toposz mai történetírásunknak, melyekből nem kerekedik ki az egységes történelem képe vagy víziója. Áttekintésükkel Burke azt tűzi célul maga elé, hogy megismertesse az olvasóval az egy-egy téma kutatásához immár elengedhetetlen fogalom­készletet, melynek hiányában hozzá sem érdemes kezdeni figyelemre méltó kutatáshoz. Könyvének ez a terjedelmileg is a legnyomatékosabb fejezete talán a leghasznosabb, mert a szakmai szétaprózottság, a fragmentált szakmai kompetencia mai feltételei között fontos tudnivalókat tesz hozzáférhetővé. A fejezet egyúttal annak is hű tükre, hogy melyek a történetírás elméletileg érzékeny művelőit manapság elsősorban izgató kérdések, és azokat milyen fogalmi keretek között szokás leírni és elemezni.

Kérdés persze, hogy a máshonnan kölcsönvett fogalmak (és témák) nem zilálják-e szét öröklött szellemi hagyományainkat, hiszen velük és általuk nagyon különféle elméleti feltevéseket csempésznek be a történetírás diszciplinájába. Azzal a feszültséggel foglalkozik a könyv negyedik fejezetében a szerző, amely a hozott szellemi termékek és a befogadó történetírói szakma között fellép. Közelebbről három intellektuális konfliktussal foglalkozik könyvében Burke; azzal ami funkció (struktúra) és cselekvés (emberi ágens), ami a felépítményként tekintett kultúra (tudat) és a történelemben aktív erőként meghatározott kultúra (a kultúra antropológiában meggyökeresedett) fogalmai között, végül pedig azzal, ami a történetírás (valamint a szociológia, az antropológia) „tényeket” szolgáltató tudomány volta és aközött a felfogás között keletkezik, amely a történetírás produktumait is fikcióként határozza meg.

Megállapítja, hogy a funkció fogalma nélkül nem lehet dolgozni, viszont veszélyes annak implicit feltételezése, hogy minden létező egyúttal funkcionálisan értelmezhető (tehát elengedhetetlen) is egyútal. A változás ennek folytán valóban érthetetlen lenne számunkra. A funkcionális elemzés mindenkor struktúrákat (és nem embereket) érint. A struktúrának legalább három fogalma ismert; a marxista, a strukturális-funkcionalista, illetve a strukturalista felfogás. A második esetében a struktúra intézmények összetett rendszerére utal, amelyek funkcionális kapocs révén alkotnak összefüggő hierarchiát. A harmadikként említett strukturalista szemlélet elsősorban a fogalmak, a kultúra rendszereiként értelmezi a struktúrát, ahol a kultúra mint a nyelv metafórája fedezi ki a társadalomképet.

A strukturalizmus, sőt a post-strukturalizmus pedig felveti a kultúra fogalmának újabban megfigyelhető felértékelését, valamint a tények és a fikciók közti egyértelmű különbséggel kapcsolatos újabb keletű szkepszis problémáit. Amíg a post-strukturalizmus szemléleti megalapozásában Michel Foucault episzte­mológiai munkájának volt elévülhetetlen érdeme, addig a történetírás mint egyfajta narráció elméleti kimunkálása döntő mértékben Hayden White nevéhez fűződik (főként Metahistory című műve okán).

A könyv zárófejezetében a szerző számbavesz néhányat a hatásos történetelméletek sorából (Herbert Spencer evolúcióelméletét, valamint Marxnak a termelési módok egymásutániságát feltételező, evolúciót revolúcióval vegyítő elméletét), és felveti a kérdést: létezik-e a kettőt szintetizáló harmadik elméleti út? Az újabb elméletalkotó történészek (és szociológusok) közül Anthony Giddens, Michael Mann és Charles Tilly próbálkozásait emeli ki. Eltéréseik ellenére közös bennük, hogy a történelmi változás megértésére olyan átfogó elméleti kulcsot adnak, melynek fókuszában a hatalom áll. Vagyis: a kora újkor során a háborúk, a politika a mozgás motorja, végeredményben a nemzetállam mint politikai akarat szabja meg a dolgok változását.

Végül részletesebben is bemutat hat általa jelentősnek ítélt történeti munkát, amelyek igazi interdiszciplináris szellemi erőfeszítés gyümölcsei, és amelyek úgy vallanak elméleti érzékenységről, hogy nem követik sem a spenceri, sem a marxi utat. Az ismertetett művek között találjuk a már magyarul is hozzáférhető A civilizáció folyamata című izgalmas művet Norlert Elias tollából, Michel Foucault magyarul szintén kiadott Felügyelet és büntetés című fontos könyvét, Fernand Braudel Mediterráneumát (nemrégiben megjelent magyarul is), Le Roy Ladurie hazai kiadás előtt álló Montaillou című híres mikrotörténeti munkáját, továbbá két, nálunk még hozzáférhetetlen művet, a francia N. Wachtel könyvét a spanyol hódítás utáni Peruról, valamint az amerikai antropológus, Sahlins könyvét Cook kapitány XVIII. század végi hawaii kalandjáról és tragédiájáról.

Burke könyvében egyszerre tűzi célul a tájékoztatás és az értékelés feladatát. Ez utóbbi során nem a puszta minősítés, hanem az egyes fogalmak és elméletek hasznát és gyengéit, előnyeit és hátrányait hűvösen mérlegelő historikus eljárását követi. És ezért is volna tanácsos, ha minél több történész venné könyvét kezébe idehaza is .

 

Peter Burke: History and Social History (Történelem és társadalomtörténet). Polity Press, Cambridge, 1992. 198 p.

 

Gyáni Gábor