Klió 1997/1.

6. évfolyam

Háború és nemi erőszak

 

Egy történelemkönyv – ami nem az. Nem az a szó klasszikus értelmében. Nem az a történelem klasszikus értelmében. Borzasztó könyv. Borzaszt, mert olvasása közben a hideg futkos a háton, mert a sikoly kihallatszik a könyvből. Borzaszt, mert reális. A jelen a mindenkori realitás. A történelem a mindenkori realitások összessége. Ez a borzadály is történelem.

Persze van történelmi, politikai, gazdasági, gazdaságpolitikai háttér. A politikai képződmény – Holm Sundhausen szerint kísérlet1 –, amit Jugoszláviának (is) hívtunk, viszontagságos hetven éve során nem volt képes a benne élő népeket egy nemzetté olvasztani. Az SHS-állam alkotmányos vajúdásából2 1929 elején megszületett diktatórikus Jugoszláv Királyság sem tudta az államalapítás első órájának félreértését: a „háromnevű nemzet” mítoszát igazolni. A közös állam – a „népek börtönének” osztrák–magyar variánsánál szélsőségesebb formája – egyre határozottabban a nem szerb lakosság diszkriminálásának eszközévé vált.3 A következő évtized hivatalos jugoszlávizmusa sem hozta meg a remélt megbékélést. Cvetkovic és Macek „sporazuma” (1939. augusztus 26.), a második világháború előestéjén már késve érkezett. A belső szétesés már előrehaladottabb volt annál, mintsem, hogy ezzel a sok kérdést nyitvahagyó kiegyezéssel a horvátok és szerbek között tátongó szakadékot át lehetett volna hidalni. Annak ellenére, hogy Jugoszlávia 1941. március 25-én belépett a Háromhatalmi Egyezménybe , az aláírást követő belgrádi puccs kitűnő alkalmat kínált Hitlernek, hogy a problémát a maga módján oldja meg. A „divide et impera” alapján történő felosztás azonban csak részben elégítette ki az olasz, a magyar, a bolgár, az albán és a horvát követeléseket. Az új-régi sebek hatalmas erőszakpotenciált szabadítottak fel. A XIX. századi nagyhorvát demagógiára (vö. Ante Starcevic) épülő fasisztoid ideológiát a szerbellenességgel, antikommunizmussal és antiszemitizmussal ötvöző usztasaprogram, illetve –mozgalom képezte az április 10-én „Hitler és Mussolini kegyelméből” proklamált Független Horvát Állam alapját.

A két háború közötti időben a veterántársaságok által ápolt és táplált szerb szabadcsapat- (csetnik)hagyomány az áprilisi események után töretlen vitalitással éledt újjá. Noha homogén koncepciót nem mondhatott magáénak, az eljövendő (vagy feltámadó) Jugoszláviát mindenképpen egy nemzetiségileg homogenizált, megtisztított Nagyszerbia köré képzelte el. Központi jelentőségű a csetnikmozgalom számára a bosszú gondolata: „Nem bosszút állni annyit jelent, mint a faj kisebbrendűségét elismerni. Csak a kollektív és szervezett bosszú érhet fel a fajbosszú (kiemelés tőlem – S. L.) hatásával. A bosszú a szerb faj becsületbeli ügye. (...) Egy ilyen bosszú a gyakorlatban a következő módon kell hogy végbemenjen: népbíróságokat kell szervezni, amelyek az ítéleteket meghozzák, valamint speciális egységeket, amelyek ezeket az ítéleteket végre­hajtják.” – idézi Sundhausen az egykori csetnik propagandát.4

A megszállás utáni politikai helyzetet a tény csak súlyosbította, hogy mind a horvát usztasák, mind pedig a szerb csetnikek a szembenálló mozgalommal egyben a népet is azonosították: minden horvát (és Bosznia-Hercegovina lakossága5) usztasa, illetve minden szerb csetnik. A kölcsönös népirtások igazolják a sztereotípiák veszélyességét. A Tito vezette felszabadító partizánharc, ami egyre inkább reguláris formációt nyert, nemcsak a megszállók ellen vette fel a harcot, hanem napról-napra egyre inkább a „belső ellenséggel is”. A győzelmet leszámolás követte: az usztasákkal, a horvát Honvéddel, csetnikekkel, egyházzal, szlovén „fehérgárdistákkal”, stb. A háború áldozatait nehéz számszerűleg kifejezni. Nemcsak az emóciók miatt, hanem a számok megbízhatatlansága miatt is. Főleg akkor, ha a halottak ismét szerephez jutnak: a nacionalista színezetű pszeudotudományos elemzések a saját áldozatokat illetően egyre nagyobb számokkal operáltak, ezzel is egy esetleges elégtétel jogosságát alátámasztva. Valójában az áldozatok száma egymillió körül mozog. Ebből is a nagyobb arány a tagköztársaságok összlakosságára vonatkoztatva Bosznia-Hercegovinára esik 10 százalékkal. Az abszolút számokat tekintve a szerbek veszítettek legtöbb embert: több, mint félmilliót.6

A Tito nevével fémjelzett „népi demokratikus” és látszatföderális köntösbe öltöztetett szocialista jugoszlávizmus ugyan kiegyenlítettebb, sőt humánusabb viszonyokat teremtett a bonyolult társadalmi struktúrák terén, ideálisnak azonban semmiképp sem volt tekinthető. A háború után Jugoszláviában öt, ill. hat államalkotó nemzet létezett: szlovének, horvátok, szerbek, montenegróiak, macedónok; 1963-tól pedig a boszniai muzulmánok nyertek nemzeti és kulturális egyenjogúságot.

„Testvériség és egység” mottója alatt a föderatív államszövetség és a szocialista társadalmi rend bevezetésével megoldhatónak látszott a nemzetiségi kérdés, ami amúgy is a „polgárikapitalista osztálytársadalom” egy maradványának tekintetett. Bratstvo i jedinstvo: a nemzeti sajátosságok áthidalása egy jövendő, szocialista nemzet irányába.7

1978-ban, Tito utolsó amerikai útján, az elnököt még a háborús időkből ismerő professzor, George Hoffmann megkérdezte, hogy mit tart a legnagyobb politikai kudarcának. Tito válaszában bevallotta, hogy sajnos nem sikerült Jugoszlávia népeit igazi közösséggé kovácsolnia.8 1981-ben, a több mint 22 millió lakosból mindössze 5,4% vallotta magát, „jugoszláv” nemzetiségűnek. Ezen belül is érdemes megjegyezni, hogy az arány az egyes tagköztársaságokat tekintve Horvátországban volt a legmagasabb (8,2%), ezt követte Bosznia-Hercegovina (7,9%). Szerbia 4,7%-kal a középmezőnyben foglalt helyet; míg a Vajdaságban 8,2% vallotta magát jugoszlávnak, addig Koszovó lakosságának csupán 0,2%-a. A tulajdonképpeni Szerbia lakossága (85,4% szerbek) is inkább ragaszkodott nemzeti mivoltához, hiszen csak 4,8% adta fel azt egy jugoszláv nemzetiség ellenében.9 Hogy a következő hetven esztendő ebben az irányban mit hozhatott volna – tekinthető-e az 5,4% egy szocialista nemzet alapjának –, spekulatív kérdés marad. Tito sajnálkozása érthetővé válik, ha figyelemmel követjük (ki sem tudjuk kerülni) Jugoszlávia tragédiáját: a műgonddal, de csak csekély eredmény-nyel befedett népek közötti szakadékok újra beszakadtak, sőt a történtek miatt még mélyebbé váltak.

Az utóbbi évek eseményeiről számtalan tudományos, áltudományos elemzés látott napvilágot. Számtalan újságíró – sokszor életét kockáztatva – próbált meg képet adni az eseményekről. Ezeknek a képeknek a morális megítélése, az újságírói etika szenzációhajhászásra cserélése, a mindent behálózó profitéhség elítélése nem e lapokra tartozik. Tény azonban, hogy az újságírók tollából gyorsabban és több elemzés jelent meg, mint a történészek vagy politológusok tollából. A sok jószándékú zsurnaliszta művét azonban annak kell tekinteni, ami. Nem tudományos szintű elemzés, sok esetben azonban tudományoskodó.

Alexandra Stiglmayer szintén újságíró. Műve azonban a szakma erényeit mutatja. Adatai, forrásmegjelölései korrektek. Nem tudományoskodik, nem hajszol szenzációt. A történelmi bevezető elismert történészek (pl. Jens Reuter, Holm Sundhausen, Edgar Hösch, Klaus-Detlev Grothausen, Peter Bartl u.a.), a régió kiváló ismerőinek megállapításain nyugszik. Így részletes, plasztikus képet kapnak az események hátterében meghúzódó évszázados kulturális, társadalmi, politikai feszültségekről – amelyeknek betetőzéseként a század nyolcvanas éveire nyilvánvalóvá váló gazdasági szétesés magának a társadalomnak a szétesését is elősegítette – azok az olvasók is, akik elsősorban nem a történelmi, vagy a politikai aktualitás miatt veszik kezükbe a könyvet.

Ez történelemkönyv – pedig nem az. 1993-as, de nem elavult. Ez nem fog elavulni, ezt nem fogják megcáfolni. Ehhez nem lehet hozzátenni (hacsak nem újabb eseteket), ebből nem kell elvenni, nem kell későbbi kutatások fényében differenciáltabban nézni vagy látni. Nehéz ezt a könyvet ismertetni. Ha most néhány interjúból idéznék, amiket nagyrészt Stiglmayer készített az áldozatokkal, jobban mondva túlélőkkel,10 kényelmetlenül érezném magamat, és talán kényelmetlen helyzetbe hoznék másokat, főképp az áldozatokat, akikre nézve az 1992-től egyre szaporodó híradások a különböző médiumokban – amelyek egy adag „voyeurisztikus erőszakképzelgéstől” sem voltak mentesek – inkább megalázóan hatnak, mintsem felszabadítólag.11 Kényelmetlenül érezném magamat, mint maga a szerző, aki kislányoknak, fiatalasszonyoknak – de idősebbeknek is – tette fel kérdéseit. Legalábbis azoknak, akik hajlandók voltak, vagy egyáltalán tudtak még válaszolni. Mert nem könnyű ezekről a dolgokról sem beszélni, sem pedig kérdezni, de még olvasni sem. Azt csak visszavonultan, apránként lehet. Nem lehet még olvasóként sem objektíven közelíteni a témához. De talán nem is kell. A bűnt néven kell nevezni, még a történésznek is.

A rövid kommentárokkal ellátott interjúk önmagukért beszélnek. A lábjegyzetek pontosan dokumentálják az ellenőrzéshez szükséges adatokat. Képet kapunk a szenvedésről, a szennyről, a hogyanról, s mikéntről – csak a miértről nem. Arról nem is lehet. Stiglmayer ugyan megpróbálta könyvét úgy összeállítani, hogy a különbözó írások különbözó aspektusokból12 közelítsenek a jelenséghez – választ a miértre mégsem kapunk.

Az etnopszichoanalitikus13 Paul Parin írásában (Das Bluten aufgerissener Wunden) – ugyan hangsúlyozza, hogy az etnopszichoanalízis ok-okozati összefüggéseket nem képes kimutatni, illetve nem képes ilyen magyarázatokkal szolgálni – megpróbál néhány hipotetikus, feltételes értelmezést találni a lélektani tényezőkre, amelyek szerepet játszhattak a jelenség kialakulásában és későbbi alakulásában. Így szerepet játszhatott a feldolgozatlan múlt: a fentebb említett kölcsönös népirtások a második világháború alatt, illetve után. Sem publicisz­tikailag, sem jogilag, sem pedig parlamenti viták során nem derült fény a tényekre, illetve nem tisztázták azokat. Ezek az események a túlélőkön, hátramaradottakon keresztül továbbra is a jugoszláv társadalom felett lebegtek. A háború utáni jugoszláv történelemtudomány (és politika) jótékonyan hallgatott a tragédiákról – elhallgatta, agyonhallgatta őket. „Hagyd a múltat elmúlni – a begyógyult sebeket ne szakítsd fel, az alvó kutyát ne ébreszd fel!”14

Tito halála után ugyan számtalan irodalmi mű foglalkozott az elmúlt évek visszásságaival, a kölcsönös fasiszta tömeggyilkosságok azonban tabuként kezeltettek. A hatóságok kezére játszott a történészek, újságírók, közírók egyfajta öncenzúrája, ami talán a viszonylag rövid idővel, az „élmények” még friss voltával, a szörnyűségek szinte érzékszervileg észlelhető közelségével magyaráz­ható. Ezek a faktorok és a várható represszáliák az „emlékeket a történelem fagyasztószek­rényébe” utalták.

Slobodan Milosevic emelkedését intenzív propagandahadjárat kísérte. Ennek során bukkantak fel ismét az ellenségképeket, sztereotípiákat kialakító, tápláló emlékek: a koszovói albánok állítólagos rémtettei hamarosan a horvát usztasák rémtetteivel vetekedtek. A Tudjman vezette jobboldali HDZ pedig édeskeveset tett ez ellen. Sőt, a katolikus Horvátország nagy és dicső múltjának emlegetésével, a régi szimbólumok feltámasztásával csak táplálta a feléledt félelmeket. A begyógyultnak hitt sebek felszakadtak, az alvó kutya felébredt.

A huszadik század nagy találmánya, a tv kiválóan alkalmas ellenségképek alkotására, azok fokozására. A projektív valóság – „mi vagyunk a jók, az igazságosak, a fenyegetettek, a másik oldal a gonosz, veszélyes, igazságtalan” – ugyan még támaszkodik valós tapasztalatokra, az általa létrehozott ellenség­képek azonban már szinte jóvátehetetlenül torzítják – politikai hatásfokuknál, tartósságuknál fogva – a realitást. A vakon lefutó folyamat az aktuális valóságról nem vesz tudomást, a kritikus magatartást mind az egyének, mind pedig közösségek esetében kizárja. Marco Altherr, a Nemzetközi Vöröskereszt jugoszlá­viai delegációjának vezetője mondja, hogy „ha az emberekkel beszélünk, akkor mind a két oldal abszolút meg van győződve arról, hogy a másik oldal el akarja őt pusztítani. Ez mind a propaganda hatása.”15 Az objektív tudósítók kikapcsolásával a „borzasztó valóság, ami esténként a képernyőkről az érzékekre hatott, nem más, mint célzatos konstrukció eredménye, ami mindennemű szembesítés lehetőségének kizárásával alkalmatlan a kritikus befogadásra. A hamisított képnek ezáltal lesz valóságértéke.”16

A szégyen, a megalázás, ami egy népet történelme során vereségek képében éri, szintén lecsapódik valahol. Különösen egy nép esetében, amelyik olyan nagyon ősei, elődei bűvöletében él. Parin ugyan nem tér ki rá, de szerintem érdemes lenne vizsgálatokat folytatni annak irányába, hogy melyik nép mire emlékszik; melyik, és miért látja meg küzdelmes történelmén keresztül is a pozitívumokat, és melyik (és miért) őrzi oly makacsul a vereségeket, kapaszkodik beléjük, és alakítja ki aztán végül magáról az örök üldözött és létében veszélyeztetett képét. Nemzetkarakterisztikai vizsgálatok – még ha oly ambivalens is velük szemben az elvárás – hozzájárulhatnának a kérdés megválaszolásához: miért itt és itt, miért ilyen intenzitással robbant ki az ellentét a különböző (?) népcsoportok között. Sokféleképpen lehet a magyarázatot keresni, sok megközelítésből lehet helyes magyarázatokat (is) leszűrni, de ha őszintén bevalljuk, nem tudjuk a magyarázatát meglelni a ténynek, hogy miért kell egy tizenkét éves kislányt tíz nap alatt kilencszer „párosával” megerőszakolni az anyja szemeláttára, vagy éppen az anyjával együtt.17 Ha elszigetelt tényről volna szó, akkor kriminalisták, pszichológusok, pszichiáterek dolga volna a felderítés, nem pedig történészeké vagy tágabb értelemben vett társadalomtu­dósoké. Itt viszont tömeges fenoménről beszélhetünk, amit Stiglmayer riportalanyai is igazolnak – ha a tettesek szándékát, azok elejtett mondataiból18 rekonstruálni tudjuk -, és amit bizonyos médiumok ilyen, vagy olyan indítékból világgá is kürtöltek. Amennyiben a szándék tisztességes volt – mármint az, hogy a világot a Balkánon történtekről informálják, rezignáltságából felrázzák -, úgy a csak a szemünk elé került esetek is meggyőzhetnek bennünket arról, hogy szisztematikus, a stratégiába illeszkedő jelenségről beszélhetünk. (Emberjogi szervezetek figyelemmel kísérték ugyan az eseményeket, dokumentálták is azokat, a nagyhatalmak és az ENSZ azonban nem, vagy csak késve vettek tudomást róluk.) Történelem – ez is, az is.

De a miért, és a miért így?!

A nacionalizmus elméletével foglalkozó megállapítások,19 még ha oly helytállók is, a jelenség magyarázatakor nem bírnak kitörni az egymással szorosan összefüggő történelmi, gazdasági, társadalmi, államelméleti tényezők gyűrűjéből, amelyek a valóban beindult iparosodással, illetve az általa mozgásba hozott tendenciákkal, az úgynevezett modern ipari, de nemzetekre töredezett társadalmakat – időbeli, térbeli, intenzitásbeli eltolódásokkal – létrehozták, s magyarázzák a tizenkilencedik és huszadik század nemzetiségi, illetve az azokból adódó társadalmi problémákat. Ezek a megállapítások találóak és helyénvalók, de az igazságnak csak egy részét fedik. Ez legkésőbb most, a balkáni háború során kellett, hogy tudatosuljon – és ezáltal további kutatásokra ösztönözzön. A fentebb említett elméletek empirikus kutatásokon alapszanak, korrekt módon, az általánost az egyeditől megkülön­böztetve vonják le következtetéseiket. A Stiglmayer által elénk tárt sorsok viszont rá kell döbbentsenek bennünket arra, hogy a történelem több mint ami empirikusan kimutatható. Ahogy a tizenkilencedik század pozitivistái, a húszas-harmincas évek idealistái, az annalisták, a történelmi materialisták vagy napjaink kiváló történelemtudósai nagyban hozzájárultak a múlt alapos elemzésén, feltárásán keresztül jelenünk jobb megértéséhez, úgy el kell gondolkodnunk azon, hogyan tovább. Edward Hallett Carr írja: „ma már köztudott, hogy az emberek cselekedetei nem mindig, sőt talán többnyire nem tökéletesen tudatos és fennen hirdetett indítékokon alapulnak, és ha nem vesszük figyelembe ezeket az öntudatlan vagy mások előtt elhallgatott indítékokat, olyan, mintha fél szemünket szándékosan behunynánk.”20 Mert „a történelem nem csinál semmit, nincs óriási vagyona, nem vív csatát. Az ember, a hús-vér, élő ember csinál mindent, ő az, aki birtokol, s aki harcol” – idéz Carr a továbbiakban Marx-Engels Összes Műveiből.21

Itt, a Balkánon is többről van szó (van szó, és nem volt szó: ez a háború nem 1991-ben kezdődött és nem 1995-ben ért véget). A nacionalizmus (mint olyan), a szocializmus (mint olyan), illetve ennek jugoszláv variánsa, a szocializmus bukása, az ezt követő szétesése a társadalomnak, az anómia, a regresszió, mind-mind igazak. De igaz és jogos a kultúrtörténeti háttér, a kulturális hagyományok különbözőségének, a szocializáció hagyományának és fokának, a civilizációs foknak, a vallási aspektusoknak, a konfliktuskezelés, indulatkezelés hagyományának és még sok másnak a vizsgálata is. Többek között annak is, hogy a háború mindig is a férfinép „játéka” volt, és az is marad. A nő ebben a játékban vagy áldozat vagy eszköz, vagy hadizsákmány, de mindenesetre mellékszereplő. Ha védeni kell, azért, ha meg elrabolni, azért. Ez a „katonadolog”. De lehet a nő fegyver is: az ellenfél terrorizálásának, megalázásának „kiváló” eszköze.22 Hogy mennyire így van, ahhoz érdemes elolvasni Hans Peter Duerr az obszcenitás és az erőszak összefüggéseit vizsgáló könyvét,23 amelyben a szerző évszázadok történelméből, vagy akár napjaink primitívnek bélyegzett társadalmaiból vett példákkal illusztrálja ennek a jelenségnek a mindenkori, és földrajzilag sem behatárolható meglétét. „A modern háború nem lovagi torna”- mondja Birckenbach.24 A balkáni háború pedig totális, megsemmisítő háború. Így aztán Duerr által az elmúlt korokból citált példák is sokszorozva értendők: a megerőszakolás mint politikai szimbólum nem korlátozódik területre vagy meghatározott személyek körére, hanem az egész ellenséget, az egész népet célozza.

Ha a nacionalizmusok alapja az etnocentrizmus (amire a gazdasági, politikai, kulturális stb. feltételek építkeznek), és annak okai az ember bioszociális felépítésében gyökereznek,25 akkor ennek analógiájára annak is nagy a valószínűsége, hogy a konfliktusok kezelésének, az arra való reagálásnak a mintái is kultúránként, társadalmanként a génekben rögzültek. Így lehetséges, hogy határhelyzetekben a magatartás-szabályozás rég elfeledett, sőt archaikus, de valahol a tudat alatt vegetáló eszközökhöz nyúl. Ez természetesen nem menti fel sem az egyes tettest, sem pedig az ezt tűrő, sőt erőltető vezetőket a felelősség, illetve a felelősségrevonás alól, hisz a modern államelméletek egyetértenek egymással abban, hogy „az állami berendezkedésnek a maga összességében, a viselkedés-szabályozásnak pedig egyéni szinten számolnia kell a cselekvések irracionális (kiemelés tőlem – S. L.) mozgatóival, a hatalomvággyal, az önfenntartási ösztönnel, a szexualitással és az aggresszióra való készséggel. Különösen az állami rend(szer) kell, hogy megfelelő ellenőrző apparátussal rendelkezzen az állami szervezeteken belül, valamint a társadalom egyéb hatalmi gócpontjai közelében, mind a szexualitást a közösség által elviselhető mederbe terelni, mind pedig az aggresszivitással szemben hatásosan fellépni” – mondja Zippelius, majd folytatja: „Nem utolsósorban kell, hogy keresse (az államap­parátus) a demagóg módon vezethető közvetlen demokrácia bizonytalansági tényzőit megelőző megoldást.”26 Határhelyzetekben azonban nincs modern állam, nincs államelmélet, de van demagógia és főleg van irracionalizmus.

„Van valami a történelmi események természetében, ami olyan irányba tereli a történelem menetét, amelyet senki sem akart.”27 – mondta Butterfield 1944-ben. Van. De az csak „élveboncolással” érhető utol. A történelem dinamikus folyamat, a benne egymásra ható erőket csak ott és akkor lehet autentikusan megnevezni. Ebben lehet a történészek segítségére Stiglmayer könyve, amelyben a közremű­ködő szerzők a tényfeltárás, elemzés munkáját női (de nem félre­értelmezhető feminista) mivoltukból adódó, a téma és az áldozatok iránti empátiával tudták teljesebbé tenni.

 

Alexandra Stiglmayer (Hg.): Massenvergewaltigung. Krieg gegen die Frauen (Tömeges nemi erőszak. Háború a nők ellen). Kore Verlag, Freiburg, 1993.

 

Sipőcz László

1. Sundhausen, Holm: Experiment Jugoslawien. Von der Staatsgründung bis zur Staatszerfall, Mannheim/Leipzig/Wien/Zürich 1993.

2. Az államalapítástól 1928 végéig, ill. a királydiktatúra bevezetéséig (1929. január 6.) 24 kormánykabinet váltotta egymást. Sundhausen. 56.

3. Vö. Sundhausen, 57.

4. Sundhausen, 84.

5. Horvátország (Bácska és Dél-Baranya nélkül) Bosznia-Hercegovinával együtt alkotta a Független Horvát Államot.

6. Sundhausen, 95.

7. Vö. Sundhausen, 100–102.

8. Meier, Viktor: Wie Jugoslawien verspielt wurde, München 1995, 11.

9. Sundhausen, 101.

10. A három „tettessel” Georg Rodrigue, a Dallas Morning News tudósítója készített interjút.

11. Vö. Hanne-Margret Birckenbach: Das Verbrechen beschreiben, analysieren und ihm vorbeugen. Zur Vergewaltigung im Krieg aus der Sicht der Friedensforschung, in: Stiglmayer, 233–245.

12. Pszichiátria, katonai szociológia, nemzetközi jog, békekutatás, etnopszichoanalízis.

13. Az etnopszichoanalízis megpróbál a néprajz és a freudi lélekelemzés módszereinek együttes alkalmazásával az ember és az őt körölvevő társadalom viszonyainak kérdéseire válaszokat keresni. Stiglmayer, 57.

14. Parin, Paul: Das Bluten aufgerissener Wunden. Ethnopsychoanalytische Überlegungen zu den Kriegen im ehemaligen Jugoslawien. Eredetileg in: Aufrisse, 13. Jg., 3/1992, itt: Siglmayer, 61.

15. Stiglmayer, 65.

16. Stiglmayer, 66.

17. Pl. a kis Velvida esete, Stiglmayer, 144–148.

18. Nagyon sok esetben hivatkoznak vagy hivalkodnak a tettesek tettük elkövetése közben vagy után valamilyen felsőbb utasításra.

19. Pl. Anderson, Hobsbawn, Gellner nagyszerű nacionalizmus-elméletei, többek között.

20. Carr, Edward Hallett: Mi a történelem?, Budapest 1995, 45.

21. Carr 46.

22. Vö. Seiferth, Ruth: Krieg und Vergewaltigung. Ansätze zu einer Analyse, in: Stiglmayer, 85–108.

23. Duerr, Hans Peter: Obszönität und Gewalt (Der Mythos vom Zivilisationsprozeß Bd. 4), Frankfurt am Main, 1993.

24. Stiglmayer, 240.