Klió 1997/1.

6. évfolyam

Egy szovjet tábornok a magyar forradalomról

 

Nyugaton nemrég egy német nyelvű könyv jelent meg, amelynek szerzője és témája szinte szenzációszámba megy. Anatolij Ivanovics Gribkov, napjainkban 76 éves moszkvai nyugdíjas, egykori szovjet tábornok vetette papírra – nemrég, de még mindig a szovjet politikai indoktrináció hatásának kitéve – az 1955 májusában, moszkvai kezdeményezésre Varsóban létrehozott Varsói Védelmi Szerződés (nyugati „nyelven”: Varsói Paktum) történetét megalakulásától 1991. április elejéig, megszűnéséig.

Gribkov hadseregtábornok – ez volt utolsó rendfokozata – 1938-ban csat­la­ko­zott a Vörös Hadsereghez. Végigverekedte a német–szovjet háborút. 1945 után magasabb beosztásokban a Szovjet Hadsereg vezérkarában szolgált. Képzett katona. 1952 után főleg a Szovjetunió nyugati katonai körzeteiben tevékenykedett. Brezsnyev pártfőtitkársága alatt, 1973-ban már a Leningrádi Katonai Körzet parancsnoka.

Három év múlva, 1976-ban (még nem töltötte be 50. életévét) nagy megtisz­teltetés éri: a „Varsói Paktum” Egyesült Fegyveres Erőinek vezérkari főnöke lett. Egyben a SZKP KB póttagja. 1976-tól 1991-ig, tehát 15 éven keresztül A. I. Gribkov a szovjet katonai hiearchia első tíz embere között található.

A paraszti családból származó Gribkov a magas beosztásban is tanul rendületlenül. Különböző akadémiákat végez el. 1991 után visszavonul. Visszaemlékezéseit – szintén csak német nyelven, fordításban – pár éve jelentette meg A Szovjetuniót szolgáltam cím alatt. A könyvet Nyugaton teljes érdekte­lenség kísérte, pedig felfigyelhettek volna rá, hiszen a tábornok – akkor még a moszkvai HM speciális szervező osztálya vezető tagjaként – Hruscsov kubai kalandorpolitikájában is szerepet játszott.

De mi most nem a memoárral akarunk foglalkozni, A Varsói Paktum című könyvének a magyar forradalomra vonatkozó részét mutatjuk be. Gribkov az 1956-os magyar forradalomnak egy teljes fejezetet (117–132. o.) szán könyvében. Ebből idézünk – kiegészítve ezt az általunk ismert tényekkel és pontos adatokkal.

Gribkov igyekszik a magyar eseményekkel kapcsolatos ábrázolásban valamiféle tárgyilagosságot tanúsítani, de sok dolgot nem ért meg. Sok mindent félrema­gyaráz. Sok mindent a szovjet indoktrináció szellemében ítél meg.

Csak azokat a megállapításokat adjuk közre, melyek újak, és amelyek az exszovjet történelmi gondolkodást képviselik.

* * * 

Gribkov tábornok kezdetben felsorolja a Varsói Paktum krízispillanatait. Kelet-Berlinről még nem ír, de Magyarországon kívül az 1968-as „prágai tavaszról” és az 1980/81-es lengyelországi krízisről is értekezik.

Magyarországról a következők olvashatók: „A Varsói Paktum (sic! – G. P.) éppen egy éves volt. A kelet-európai országok a szocialista fejlődés útjára léptek.1 A Paktum tagállamai azzal a feladattal álltak szemben, hogy a Szovjetunió tapasztalatai birtokában, azokat elsajátítva, társadalmi berendezéseiket és életük folyását alapjaitól kezdve megváltoztassák – beleértve a gazdasági struktúrákat, a világnézeti nevelést. Vagyis egész bel- és külpolitikájukat átszervezzék.

Mindezeket a Magyarországon még mindig jelen lévő ellenzéki erőkkel konfrontálódva2 és a nyugati országok, közöttük az USA, közvetlen beavatko­zása árnyékában, melyeknek számottevő befolyása volt. Így e dolgok nem voltak könnyen megvalósíthatók. [...]

Szovjet és magyar hivatalos közlemények szerint 1956 októberében a magyarországi szocialista erők ellen tömeges megmozdulásra került sor.3 Ezek fegyveres felkelésbe torkolltak. Akkortájt ezt ellenforradalomnak nevezték. Magyarország a Varsói Paktum szövetségében hirtelen a leggyengébb láncszemé változott.

A felkelés kezdeményezői,4 kihasználva a Magyar Dolgozók Pártja által korábban elkövetett súlyos hibákat, mint pld. a gazdasági fejlődés akadozásait, az állampolgárokat érintő súlyosan sértő jogtalanságokat és a polgári jogok pártérdekből történő lábbal taposását, akcióikhoz megfelelő politikai talajra találtak. Amikor aztán a párt- és államvezetők nem voltak képesek a nép azon kívánságait teljesíteni, amelyek ezeket az anormalitásokat kijavították volna, növekedett az országban az elégedetlenség. Az ifjúság egy része, az értelmiség és a munkásság belesodródott a harcokba.5 Szerencsére a magyar hadsereg – egyes részlegektől eltekintve – laktanyáiban maradt, bizonyos vonatkozásokban semleges álláspontra helyezkedett.

 

Október 23.

 

Az október 24-re virradó hajnalon Moszkvába egy távirat futott be. Hegedűs [András], a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa Elnöke aláírása volt a dokumentumon.6

A Szovjetunió Minisztertanácsának. A Magyar Népköztársaság nevében arra kérem a Szovjetunió Minisztertanácsát, hogy küldjön szovjet csapatokat Magyarországra. A Budapesten kitört zavargások letörése és a rend helyreállítása, a helyzet gyors tisztázása és a békés munka megteremtésének lehetősége kívánja ezt meg.7

Ebben az időpontban Magyarország területén egy kétoldali szerződés keretében8 egy Különleges Hadtest állomásozott.9 Ez négy hadosztályból állott: a 2. gépesített gárdahadosztályból, a 17. gépesített gárdahadosztályból, a 195. vadászrepülő hadosztályból és a 177. bombázórepülő hadosztályból.10 A hadtesthez tartozott még több más egység is, így hidász- és légvédelmi egységek, illetve a hátországi, egyéb különleges egységek. Helyőrségeik Győr városában, Szombathelyen, Kecskeméten, Körmenden, Szolnokon, Szegeden, Debrecenben és Pápán voltak. Budapesten harci alakulatok nem tartózkodtak, csak a városi kommandatúra (városparancsnokság),11 a politikai osztályok, a katonai kórház és a katonai kereskedelmi osztály kirendeltsége. A hadtestparancsnokság Székesfehérváron volt.

A Különleges Hadtest feladata abból állt, hogy a magyar csapatokkal együtt Ausztria felé a határokat fedezze és egy esetleges csapatösszevonás esetén, az összeköttetést hazánk területe irányába biztosítsa.12

A hadtest parancsnoka Pjotr Nikolajevics Lascsenko altábornagy volt.13 A Nagy Honvédő Háború idején ő egy hadosztály élén állt, és a Szovjetunió Hőse kitüntetés birtokosa volt, jól ismertem. Együtt végeztük 1951-ben a vezérkar katonai akadémiáját. Az ötvenes évek végén a Kijevi Katonai Körzetben szolgált.

Lascsenko tapasztalt tábornok volt, jó pedagógiai érzékkel és kimondottan kiegyensúlyozott, határozott természettel rendelkezett. Egyébként szófukar volt és akaraterős. Jellemzője volt továbbá, hogy volt saját véleménye és nem riadt vissza elöljárói előtt is azt hangoztatni.

Őrá várt tehát az a hálátlan feladat, hogy a budapesti fegyveres felkelést leverje. Egy városban, amely a II. világháború utolsó szakaszában kemény harcok színtere volt, és ahol ezernyi ismert és ismeretlen szovjet katona vesztette életét a fasizmus elleni harcban.14

Az 1956-os magyarországi események történetét nem kívánom részletesen ismertetni, ezekről eddig is sok könyvet írtak és számos tanulmány jelent meg. Feladatomat abban látom, hogy közzétegyek néhány eddig ismeretlen levéltári anyagot, amelyek a szovjet vezetés Magyarországon kialakult helyzetét doku­men­tálják. Hasonló aggódás uralkodott annak idején a Magyarországgal szom­szédos országokban és természetesen a Varsói Paktumban is.

Az események egy budapesti demonstrációval vették kezdetüket – október 23-án, úgy 15 órakor, kb. tízezer egyetemi hallgató, értelmiségiek, alkalmazottak és munkások vonultak végig a városon. Jelszavuk: „Le a kommunistákkal!” és „Elég a vörös csillagból!” volt.15 A felvonulók kitépték a népköztársaság lobogó­jából az állami címert. Vörös zászlókat égettek.

Az ellenséges hangulatot kihasználva, hirtelen fegyveres csoportok és egységek léptek a színtérre.16 A köztársaság vezetői passzív nézői maradtak a fejleményeknek.

Bizonyos nyugati körök aktív támogatást nyújtottak az ellenséges akcióhoz, és általában a népköztársaság kormánya ellen.17 A Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja (rádióadó) arra biztatták a magyarokat, hogy lépjenek fel erőszakkal a magyar társadalmi rend ellen.18

A Különleges Hadtest helyettes törzsfőnökének, J. I. Malasenko ezredesnek visszaemlékezései szerint Lascsenko altábornagyot október 23-án 19 órakor Jurij Andropov, a magyarországi szovjet követ a külön vonalon felhívta. Tájékoztatta a budapesti helyzetről és feltette a kérdést, tudna-e Lascsenko csapatokat küldeni a budapesti zavargások leverésére. Lascsenko válasza: létezik magyar rendőrség, ott az ÁVH, s a magyar hadsereg. Miért nem ők veszik kezükbe a rend helyreállítását? Neki semmi ilyen kompetenciája nincs, és egyébként sem lenne helyes szovjet csapatokat ilyen feladatokkal megbízni. Ezenkívül a Különleges Hadtest csapatai csak akkor kezdenének ilyen feladat elvégézésébe, ha ezt a szovjet kormány határozná el, és ha ehhez a honvédelmi minisztrérium a parancsot kiadná.

Nem telt bele egy óra sem, és Moszvából megérkezett az ottani vezérkari főnökségről a parancs: a Különleges Hadtestet azonnal riadókész állapotba kell helyezni.

Ezen időszakban a felkelők már megkezdték a főváros legfontosabb épületei elfoglalását.19 A városban teherautók sora tűnt fel. Fegyvereket hoztak, amelyeket boldog-boldogtalannak osztogattak.20 A város középpontjában ledöntötték Sztálin szobrát és a Magyar Rádió épületét elfoglalták a felkelők. Ezzel vette kezdetét a fegyveres felkelés Budapesten.

Október 24-e hajnalán Nagy Imrét kinevezték Magyarország kormányfőjévé. Ugyanakkor a párt politikai bizottsága tagja is lett.

Október 23-án 23 órakor V. D. Szokolovszkij marsall, a szovjet vezérkar főnöke a különleges telefonvonalon utasította a Különleges Hadtest parancsnok­ságát a csapatok Budapestre küldésére. Feladatuk: a magyar hadsereg és a belbiz­tonsági erők [ÁVH] egységeinek támogatása és a törvényes rend helyreál­lításában való segédkezés volt (kiemelés tőlem. – G. P.).21

Moszkvában a Magyarországon kialakult, egyelőre kiismerhetetlen állapotok hallatára erős nyugtalanság volt érezhető. A Politikai Bizottság határozata értelmében Anasztaz Mikojánt és Mihail Szuszlovot Magyarországra küldték.

Jelentésük teljes egészében megtalálható a Vjacseszláv Szereda és Adekszander Sztikalin által 1993-ban, a Móra Könyvkiadónál közölt Hiányzó lapok 1956 történetéből – Dokumentumok a volt SZKP KB levéltárából című kötet 101–105 oldalain. Itt csak a lényeget foglaljuk össze a beszámoló érdekében.

Mikojan, Szuszlov és velük együtt Malinin hadseregtábornok, a szovjet vezérkari főnök helyettese és ‘Szerov elvtárs’ [KGB-főnök] október 25-én szovjet páncélos oszloppal beérkezett Veszprémből Budapestre. Megálla­pították, hogy a város egyes részein harcok folynak. Eddig 150 embert tartóztattak le ellenforradalmi tevékenységért. „A magyar elvtársak egyik súlyos hibája az volt, hogy tegnap éjszaka éjfél előtt nem engedélyezték a zavargá­sok résztvevőinek lövetését.” Nagy Imre javasolta, a zavargások letörését bízzák rá elsősorban a magyar karhatalmi erőkre. „Az a benyomásunk, hogy különösen Gerő elvtárs, de más elvtársak is túlbecsülik az ellenség erőit, s lebecsülik saját erőiket.” Egyébként Mikojan és Szuszlov jelentése szinte felér egy győzelmi jelentéssel. Nézetük szerint a zavargások zömét likvidálták. Itt és ott vannak még ellenállók, de ezek kiiktatása a mai napon – október 25-én – befejeződik.

Ennek ellenére a helyzet Budapesten és más városokban súlyosbodott.

Másnap [október 26.] A. Mikojan és M. Szuszlov a következő táviratot küldte az SZKP Központi Bizottságának.

„Ma, október 25-én Budapesten, a reggeli órákban beállt relatíve nyugodtabb légkör után a helyzet újra kiéleződött. Ez déltájt történt. A Parlament előtti téren nagy tömeg gyűlt össze, amely a szovjet katonák felszólítására sem volt hajlandó szétoszolni. Ezenkívül a teret övező házak tetejéről többször lőttek katonáinkra. Egy benzines palackkal egy páncélosunkat is felgyújtották. Erre mi tüzet nyitottunk. Ahogy később kiderült, hatvan magyar és sok sebesült maradt a tér kövezetén. (Lőttek elvtársaink az embertömegbe, amelyben asszonyok és gyere­kek tartózkodtak. – A. G. megj.)22

Tűzpárbaj volt ezen kívül a Magyar Dolgozók Pártja Központi Bizottsága székháza előtt. Szerov elvtárs szeme láttára is, ahol egy épp akkor érkezett magyar páncélos szakasz azzal a céllal vonult fel, hogy az MDP székházát megerősítse. A mi páncélos katonáink azonban felkelőknek tartották őket. A lövöldözés során kb. tíz magyar katona meghalt, illetve megsebesült. Mindezek akkor játszódtak le, amikor mi a magyar elvtársakkal a Központi Bizottság üléstermében tárgyaltunk. Egy nehéz géppuskasorozat végigpásztázta tanácstermünk ablakait is. [...]

Mindkét eset felbőszítette a kedélyeket a városban. A tömegek a nap második részében nemzeti zászlók és gyászszalagok alatt vonulgattak végig a városon. A magyar elvtársak arról értesítettek, hogy a helyzet Győrött, Miskolcon, Szegeden és Pécsett is kiéleződött. Nagy Imre arra kért bennünket, hogy a Budapesten bevetett szovjet csapatokat egészítsük ki gyalogsággal. Minde­nün­nen tömegmegmozdulásokat és demonstrációkat jeleztek. A tömegek a legkülönbözőbb feltételeket hangoztatták. Malinin elvtárs ígéretet tett újabb csapatok küldésére. [...]

Budapesten a harcok tovább folynak. A mi csapataink géppisztollyal, géppuskával és néha gyalogsági ágyukkal lőtték a háztetőkről itt-ott megszólaló ellenséges fegyvereseket.”

A távirat a továbbiakban Gerő Ernő kb-főtitkár leváltásának tényét, és Kádár kinevezését jelzi. Továbbá azt a tényt, hogy Nagy Imre és Kádár János a Magyar Rádióban fognak szólni honfitársaikhoz.

„Feltűnést keltett, hogy Kebel (Köböl Józsefről van szó. – G. P.) a Politikai Bizottság ülésén azt javasolta, hogy a tömegek lecsillapítása érdekében talán helyes lenne, ha a magyar kormány a rend helyreállítása után felkérné a szovjet kormányt, vonja ki csapatait Magyarországról.

Meg kellett magyaráznunk, hogy ez a lépés már azért sem lenne helyes, mivel ha a mi csapataink elhagynák Magyarországot, helyükbe amerikai csapatok jönnének.23

Mi azt jegyeztük csak meg, hogy a rend helyreállítása után készek vagyunk arra, hogy csapataink garnizonjaikba visszatérjenek. A politikai bizottság tagjai helyeselték álláspontunkat.

PS.: Eme távirat elküldése után kaptuk kézhez az éjszaka folyamán Nagy Imre rádióbeszéde szövegének fordítását. Feltűnő és feltétlenül megjegyzendő, hogy Nagy rádióbeszédében nem azt mondotta, amit a politikai bizottság ülésén megbeszéltünk, hanem valami teljesen mást. A magyar kormány – így Nagy Imre – a Szovjetunió kormányával tárgyalásokba bocsátkozik, és ennek során a szovjet csapatok magyarországi távozásának kérdését is felveti. [...] A. Mikojan, M. Szuszlov 1956. október 25.

Időközben a szovjet kormány elhatározta, hogy magyarországi csapatait újabb katonai egységekkel megerősíti. A Szovjetunióból egy gépesített hadosztályt és Romániából (az ott állomásozó hadseregünkből) egy második hadosztályt küld Magyarországra.24

Egy rejtjeles táviratukban, október 29-én Mikojan és Szuszlov a következőket jelentették a Központi Bizottságnak Moszkvába:25

„Ma este bent jártunk a Központi Bizottság épületében. Kádárral, Kissel, Szántóval és Münnichhel folytatott beszélgetéseink során arra a megállapításra jutottunk, hogy az elvtársak nem urai a helyzetnek. Az antikommunista erők mind szemtelenebbek lesznek.26

Kádár közölte velünk, hogy ezek az elemek a nap folyamán Budapesten két kerületi pártbizottságot is elfoglaltak. A legfontosabb viszont az, hogy egy csoport fegyvertelen diák és író ma a párt nyomdáját is birtokba vette, annak ellenére, hogy az épületet felfegyverzett partizánok védték. A párt napilapja, a Népszabadság helyett új lapot adnak ki, amelynek címe: Független Magyar­ország.27

Mi azt javasoltuk az elvtársaknak, hogy a belügyminisztérium fegyveres erőivel még az éjszaka folyamán foglalják vissza az épületet, tartóztassák le a bent levő csoportok vezetőit. Ha szükség van erre, akár a mi csapataink segítségével.28

A veszély abból adódik, hogy ők bizonyos nyilatkozataikkal az államvédelmi hatóság, eme erős támaszunk morálját aláásták és így semmiféle fegyveres erő felett nem rendelkeznek, amellyel a reakciósokkal szembeszállhatnának. Mi most kidolgozunk olyan módszereket, amelyekkel az ÁVH kádereit megmenthetjük és magát a testületet is megóvhatjuk. Holnap, október 30-án a Központi Bizottság politikai bizottsága ülésén felvetjük a kérdéseket, amelyek a helyzetből adódnak. A. Mikojan, M. Szuszlov. 1956. október 29.”

Ezekben a sorsdöntő napokban szovjet katonák megrohanták Budapest legfontosabb objektumait és szétverték a felkelőket. Mindkét oldalon sok vér folyt, miközben igen sok ártatlan polgár is életét vesztette. Lassan stabilizálódott a helyzet. Ennek ellenére az ellenzék nem tette le a fegyvert. Tovább várt egy alkalmas helyzetre, hogy ha kell, erőszakkal vegye kézbe Magyarországon a hatalmat.29

Az utcákon megindult a terror a kommunisták ellen. Az ÁVH tagjait és más baloldali erőket sanyargatták.30  Oktober 30-án Nagy Imre kormánya a szovjet csapatok kivonását kérte Budapestről.31 A szovjet kormány határozata értelmé­ben ezek a csapatok október 31-e reggeléig kiürítették Budapestet. Visszatértek garnizonjukba.32

Számos atrocitásra és borzalmas gyilkosságokra került a sor.33 A fegyházakból kiengedett bűnözők és egykori Horthy-fasiszták csatlakoztak a felkelőkhöz. Ezzel a terror még jobban kiszélesedett. Összesen 10 000 bűnöző és 3400 politikai és katonai elítélt került szabadlábra.34

Jurij Andropov november 1-jén a következőket jelentette Moszkvának:

E rejtjeltáviratot a Hiányzó lapok 1956 történetéből című dokumentumkötet teljes egészében közli. Szövege azonos a Gribkov-féle közleménnyel. Tárgya: Nagy Imre tiltakozik újabb szovjet csapatok beözönlése ellen Magyarországra.35 A Varsói Paktum felbontásával fenyegetőzik. Kéri a szovjet kormányt, hogy legalább azokat a csapatokat vonja ki az országból, amelyek nem a Varsói Szerződés alapján jöttek az országba. Ma reggel a magyar elvtársak megegyeztek a Varsói Paktum felmondásában, s abban is, hogy az ENSZ-hez fordulnak. Magyarországot semleges országként ismertetik el, kérik a négy nagyhatalom garanciáját ehhez.

Andropov a továbbiakban közölte, hogy a rejtjeltávirat elküldése után egy órával a követség jegyzéket kapott a Magyar Népköztársaság Külügymi­nisztériumától, melyben kifejtik, hogy mivel a Magyar Népköztársaság kormá­nyának határozott tiltakozása ellenére a mai napon nagy létszámú szovjet csapatok lépték át a határt, és magyar területen mozognak, a Magyar Népköz­társaság haladéktalanul felmondja a Varsói Szerződést.36 A Külügyminisz­térium kéri a követséget, hogy minderről haladéktalanul értesítse a szovjet kormányt. Hasonló tartalmú jegyzéket intéztek valamennyi budapesti nagykö­vetséghez és misszióhoz.”

„A Szovjetunió és Románia területéről Magyarországra átcsoportosított szovjet csapatok a magyar hadsereg részéről semmiféle ellenállásba nem ütköztek. A hadsereg továbbra is semleges álláspontra helyezkedett.37

A magyar Honvédelmi Minisztérium is fenntartotta a szovjet katonai vezetéssel az összeköttetést.

Budapesten a szovjet csapatok kivonulása után a helyzet még jobban kiéleződött.

November 2-án a Varsói Paktum Főparancsnoka, I. Sz. Konyev, a Szovjetunió marsallja Szolnokra kérette Lascsenko tábornokot.38 Moszkvai utasításra megbe­széléseket kezdeményezett vele a budapesti ellenforradalmi felkelés leverésére.

Ugyanezen a napon Andropov követ a következőket közölte Moszkvával:

„Az SZKP Központi Bizottságának.

Ma, november 2-án Nagy Imrét meghívtam a követségre. Igen ideges volt és kijelentette, hogy a szovjet kormány magatartása Magyarország kormányával szemben példanélküli; ellenséges és őt, miniszterelnökként és a kommunista párt képviselőjeként igen nehéz helyzetbe hozta, mivel a szovjet csapatok, a magyar kormány minden tiltakozása ellenére, továbbra is magyar területen vonulnak.39 Jelenleg Nagy-Budapest szovjet csapatokkal van körülvéve.40 Ma hajnalban 1300 páncélos lépte át a magyar határt.41

Egy vagy másfél óra múlva a szovjet csapatok valószínűleg bevonulnak Nagykanizsára és más városokba. A magyar kormány hadseregét igen nagy nyomással fékezi. Ezek legszívesebben megtámadnák a szovjet csapatokat. Ez pedig – így tovább Nagy Imre – végzetes lépés lenne!

Mivel tény, hogy a szovjet csapatok tovább nyomulnak Magyarország területén, a magyar kormány immáron másodszor a leghatározottabban tiltakozik ez ellen, és szükségesnek látja, hogy a Magyarországon akkreditált külföldi követségeket, illetve az ENSZ Biztonsági Tanácsát e tényről informálja.

Nagy továbbá közölte, hogy bár a szovjet csapatok a magyar határt sajná­la­tos módon az utolsó napokban többször is átlépték, ő továbbra is baráti kapcso­latokat kíván a Szovjetunióval. Épp ezért tartja ajánlatosnak, hogy a Varsói Paktum felmondása a lehető a legbarátságosabb légkörben folyjon le.

A magyar kormány azonnali tárgyalások megkezdését kívánja a Varsói Paktum mielőbbi elhagyását illetően. Ez azért is lényeges, hogy a szovjet csapatok mielőbb elhagyják Magyarország területét. Tárgyalóhelyként Varsót ajánlja. Andropov, 1956. november 2.”

Időközben a budapesti események felgyorsultak. Óránként változott a helyzet. A város legfontosabb pontjai a felkelők birtokába jutottak. A Magyar Népköztársaság kormánya nem volt többé ura a helyzetnek. A terrort alig volt képes megfékezni. Erőszak és rablás terjedt el a fővárosban.42 Ezek az állami hatalom létét is veszélyeztették.43

Ebben a helyzetben a Magyar Dolgozók Pártja egy vezető csoportja november 4-én életre hívta a „forradalmi munkás-paraszt kormányt”.44

Ideiglenes Központi Bizottság alakult a Magyar Szocialista Munkáspárton belül. Az új kormány ismételten a Szovjetunióhoz fordult segítségért.45

A szovjet csapatok aktív fellépése következtében a budapesti fegyveres felkelést leverték.46 Ennek során több ezer magyar polgár vesztette életét.47 A szovjet csapatok veszteségei is tetemesek voltak. Személyi veszteségeink 669 halott és 1540 sebesült.48

* * *  

Milyen tanulságok vonhatók le az 1956-os magyar eseményekből?

A Varsói Szerződést 1955. május 14-én írták alá. Így alig másfél év telt el azóta, hogy a Magyar Népköztársaság, a Szovjetunió és a többi szocialista ország komoly problémával került szembe.

Hogy nézett ki mindez az akkori helyzetben?

1. Magyarországnak a Varsói Szerződés keretében különleges volt a geopolitikai helyzete. Egy elképzelhető hadszíntér „varratán” (mesgyéjén) állott – Nyugat-Europa és Délnyugat-Europa határán. Magyarország elvesztése számunkra azt jelenthette, hogy NATO-csapatok jelennek meg a Duna-medencében és veszélyeztethetik nyugati hadszínterünk stratégiailag lényeges baloldali szárnyát (Csehszlovákiát, az NDK-t és Lengyelországot), úgyszintén jobboldali csoportolásunkat (Romániát és Bulgáriát). Nem kell katonai szakembernek lenni ahhoz, hogy belássák: mennyire fontos volt számunkra Magyarország, geopolitikai helyzete miatt.

2. A második világháború alig 11 évvel ezelőtt zárult le. Az elkeseredett magyarországi harcok során Magyarország felszabadítása alkalmával egyedül a budapesti hadműveletek alatt 80 000 halottat és 240 000 sebesültet vesztettünk. Mindezen áldozat azoknak a katonáknak és tiszteknek, akik átélték, vagy életüket a hadszíntéren vesztették, gyalázat lett volna, ha mi most, tizenegy évvel a háború után feladjuk Magyarországot.49 Illetve: ha átengedtük volna a területet ellenségeinknek.

3. A szovjet kormány határozata – szovjet csapatokat Magyarországra küldeni a felkelés leverésére – az akkori politikai helyzetet figyelembe véve helyes volt. Ha valamivel korábban vethettük volna be csapatainkat, feladatukat kevesebb véráldozattal oldották volna meg.

4. Fontos volt számunkra, hogy a magyar hadsereg főerői az események teljes időtartama alatt semleges állasponton legyenek. Ha a magyar hadsereg elhagyta volna laktanyáit, kiszámíthatatlan harci eseményekre került volna sor. Mindez igen lényegesen befolyásolhatta volna az események további menetét.50

5. Magyarország elvesztése számunkra gyújtózsinórt jelentett volna, ami a Varsói Paktum többi államait illeti. Lengyelországban ebben az időpontban erős ellenzék mutatta ki foga fehérjét az Edward Gierek által vezetett Egyesült Lengyel Munkapárttal szemben.51 Romániában a Gheorgiu Dej vezette kommunista párt a magyarországi fejleményeket nagy gonddal követte.

* * *  

Végül is pár szót kívánnék mondani Kádár Jánosról.

1976-tól kezdve szolgálati ügyben sok időt töltöttem Magyarországon. [...] Kádár János mindig nagy érdeklődést tanúsított velem szemben. A hadsereg helyzetét jól ismerte, és állandó gondot viselt a csapatok és azok felszerelése, illetve a védelmi ipar iránt. Amikor arról tárgyaltunk vele, hogy új hadfelszerelés kell a magyar hadseregnek, jól emlékszem válaszára: „Mi mindent megteszünk hadseregünk ütőképessége növelése érdekében. Ehhez a pénzt még akkor is előteremtjük, ha ezután szalmapapucsban kell járnunk!”

Ismételten kíváncsi volt, hogy mi, a Varsói Paktum vezetői hogyan ítéljük meg a magyar hadsereget. Figyelemreméltó, ahogy az új káderek elhelyezésével, a tisztképzéssel és a tábornokok beosztásával törődött. Nem hiába voltak a Honvédelmi Minisztériumban, a hadseregnél, a hadtesteknél és a hadosztályoknál igen jó képességű tisztek.52 [Gribkov itt név szerint megemlíti Czinege Lajost, Oláh Istvánt és Kárpáti Ferencet. De Csémi Károlyt, Pacsek Lászlót és egy előttünk ismeretlen „Moros” (Morócz Lajos?)-t is felemlített – G. P. megj.]. „Velük kitűnően együtt tudtunk dolgozni, természetesen figyelembe véve az ország nemzeti sajátosságait...”

„Kádár János különös reformer volt. Képes volt keresztül vinni, hogy az 1956-os viharos események után a felkelők kárára ne történjen tömegleszámolás.53 Ezek után Magyarországot, ami a politikai véleményszabadságot illeti, a Varsói Paktum országai sorában a legszabadabb országgá tette.”

 

Anatolij Gribkov: Der Warschauer Pakt. Geschichte und Hintergründe des östlichen Militärbündnisses (A Varsói Szerződés. A keleti katonai szövetség története és háttere). Berlin, 1995. 9. kiadás.*

 

Gosztonyi Péter

1. Hogy ez nem önként és lelkesedéssel zajlott le, arról a generális vagy nem tud, vagy nem akar tudni.

2. Az „ellenzéki erők” itt elsősorban a reformkommunisták. Véleményem szerint Gribkov itt is sötétben tapogatózik.

3. Nem értékeli és nem részletezi ezeknek okát.

4. Kik voltak ezek? Véleményünk szerint Kádár Jánosnak és csoportjának évtizedes politikai, rendőri és történelmi nyomozás után sem sikerült kideríteni, hogy a felkelésnek kik voltak a „kezdeményezői”. A diáktüntetést, ismeretes, a budapesti egyetemek a lengyelországi krízis során a szükséges lengyel politikai változások érdekében szervezték. Ettől kezdve minden további esemény spontán alakult.

5. Szerintem, a generálisnak meg kellett volna magyaráznia, hogy a magyar munkásság, amely, ugye, fellegvára volt a szocialista építésnek, miért sodródott bele – „az ellenséges erők által kezdeményezett és vezetett” – felkelésbe.

 6. Ez tévedés! Hegedűs András miniszterelnökként semmiféle intervenciót kérő iratot nem küldött október 23-án Moszkvába. Október 25-én egy ilyen iratot az akkori pártvezetők Nagy Imrével – a miniszterelnökkel – alá akartak íratni, de Hegedűs szerint Nagy nem volt hajlandó a dokumentumot aláírni. Így Hegedűs, aki október 25-én már sem miniszterelnök, sem helyettes nem volt, október 23-ra visszadatálva írta alá a Moszkvának küldött, katonai beavatkozást kérő írást. (L. Hegedűs András: Élet egy eszme árnyékában, München/Bécs, 1985, 265. old.)

 7. Ezt a dokumentumot itt közöljük először.

 8. Magyarország és a Szovjetunió között 1956-ban semmiféle kétoldalú katonai szerződés nem létezett. Gribkov téved. Ilyen szerződést először 1957. május 27-én Budapesten kötöttek Zsukov marsall és Révész Géza vezérezredes, honvédelmi miniszterek aláírásával. A Varsói Paktum egy ilyen kétoldali katonai szerződést nem helyettesíthetett. Lényegében a szovjet Különleges Hadtest 1955. szeptember 1. és 1957. május 29. között jogilag illegálisan tartózkodott Magyarországon.

 9. Miért hívták a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatokat 1956-ban Különleges Hadtestnek? Ennek szovjet katonai tradíciói vannak. A Mongóliában 1940 előtt állomásozó szovjet csapatok is ezt a nevet viselték. Szervezetszerűen nem tartoztak semmilyen szovjet hadseregcsoporthoz, hanem egyenesen a szovjet vezérkarnak voltak alárendelve. Miután 1956-ban a szovjet katonai szervezés keretében még Kelet- és Közép-Európában nem léteztek hadseregcsoportok, és Magyarország katona-politikai helyzete a Szovjetunió számára megkövetelte az ország különleges katonai biztosítását (osztrák és jugoszláv határ), így nyerte el Lascsenko altábornagy négy hadosztálya a megtisztelő Különleges Hadtest elnevezést és státust.

10. A Különleges Hadtest csapatai összetételéből kiolvasható, hogy e csapatok offenzív feladattal voltak megbízva. Erre utal a Debrecenben állomásozó nehézbombázó hadosztály, és az, hogy a gépesített hadosztályok folyami átkelés céljából pontonhidakkal voltak felszerelve, illetve hogy az ilyen csapatok – mint elkülönített egységek – a hadtest-parancsnokság állományába tartoztak.

11. Különös, hogy egy baráti, sőt testvéri népi demokratikus állam fővárosában külön szovjet városparancsnokság létezett. Ez a HM-ben működő szovjet főtanácsadó és törzse tevékenységét nem érintette. Lényegében, Magyarország megszállt országnak számított Moszkva szemében.

12. Az NSZK-ban 1955/56-ban állították fel a Bundeswehrt. 1956 elején a Bundeswehrnek még csak két teljes hadosztálya volt a tervezett tíz helyett. A szovjet katonai vezetés állandóan attól tartott, hogy a német „revansisták” a semleges Ausztrián keresztül kívánják a Szovjetunió „lágy altestét”, Magyarországot megtámadni (Malasenko altábornagy 1993-as moszkvai közlése).

13. Pjotr Nikolajevics Lascsenko, a „Szovjetunió Hőse”, 1910–1992.

14. Kb. 80 000 halott és 240 000 sebesült volt a Vörös Hadsereg vesztesége Budapest 1944/45-ös 51 napos ostroma alatt. Ez roppant nagy veszteség!

15. Ez így egyszerűen nem igaz! 1956. október 23-án mindössze két antiszovjet jelszót visszhangzott az utca: egy „csasztuskát” ezzel a szöveggel: „Akármilyen kedves vendég – három napig untig elég!” és „Szovjet hadsereg menjen haza – Sztálin-szobrot vigye haza!”

16. Honnan? A légből? A „fegyveres csoportokat” Budapest lakóinak egy része alkotta. Gyári munkások fegyverkeztek fel, és a Szabadságharcos Szövetség fegyverraktárait törték fel. A Magyar Rádió előtt pedig a Néphadsereg katonáitól vették el a fegyvert, vagy azok adták oda önmaguktól az őket körülvevő tömegnek nevetve a puskát, géppisztolyt. A rendőrőrsök fegyverei is puskalövés nélkül kerültek a felkelők kezébe.

17. Légből kapott állítás! Az 1957 utáni kádárista rendőrségi nyomozás képtelen volt egyetlen „nyugati ügynököt” vagy „nyugati fegyverszállítmányt” leleplezni, és ennek tényét a nagyközönség elé állítani.

18. Sem a Szabad Európa Rádió, amely nem az amerikai kormány hivatalos szócsöve, sem az Amerika Hangja, az USA külügyminisztériumának szócsöve nem hívta fel a magyarságot, hogy erőszakkal lépjenek fel az idegen csapatok, illetve a népköztársaság kormánya ellen.

19. A magyar főváros egyes allergikus pontjait, főleg az útkereszteződéseket, tereket, csak 1956. október 24-én és 25-én vették birtokukba a felkelők. Középületek birtokbavételére október 23-án és 24-én nem került sor.

20. A TEFU dolgozói nyitották ki a garázsokat, és hozták önhatalmúlag az utcára a tehergépkocsikat. Fegyverek pedig a „Lámpagyárból” és egyéb fegyvergyárakból kerültek a gépkocsikra.

21. Így igaz: a Szerov tábornok és Malasenko vk. ezredes által kidolgozott 1956. nyári operációs tervben az alaptétel úgy hangzott, hogy a Különleges Hadtest csak támogatást nyújt a magyar belbiztonsági erőknek.

22. Íme a szovjet bizonyíték arra, hogy az 1956. október 25-ei, a Parlament előtti vérengzést tulajdonképpen – magyar, kommunista, ávéhás, de inkább a „kormányőrség” provokációjára – a szovjet csapatok követték el. Malisenko altábornagy (1956-ban ezredes) ezek szerint tódított, amikor Moszkvában 1993 márciusában a témáról kérdezték, és kijelentette: nem a szovjet, hanem a magyar belbiztonsági erők lőttek október 25-én a Parlament előtti térre. Egyébként a téren visszamaradt halottak száma jóval meghaladta a 100 főt.

23. Ma már biztonsággal állíthatjuk, hogy a nyugati nagyhatalmaknak soha nem voltak olyan katonai tervei, hogy támadást intézzenek a szovjet vezette keleti blokk ellen.

24. Így október 23-a éjszakáján mozgósították Temesvárott a 138. gépesített hadosztályt. Ez a divízió „talpon”, tehát az országúton haladva, október 24-én hajnalban lépte át a magyar–román határt. Ugyanakkor Kárpátaljáról a 128. gépesített hadosztály érkezett Magyarországra. Ezzel négy gépesített hadosztályra és két légi hadosztályra nőtt a Magyarországon tevékenykedő szovjet hadseregcsoport ereje.

25. Ez a dokumentum most jelenik meg először magyar nyelven. Kádár, Kiss, Szántó és Münnich Ferenc, aki ezidőben a Nagy-kabinetben belügyminiszter (így az ÁVH ura is) volt, a szovjet vezetők előtt titokban Nagy Imre ellen foglaltak állást. Nagy Imre 1956. október 28-án délelőtt a szovjet párt- és kormányvezetőktől, úgymond „szabad kezet” kapott a magyar helyzet mielőbbi tisztázására. Moszkva ekkor még az ő kezébe helyezte a kibontakozás biztosítékát. (Hegedűs András közlése Gosztonyi Péterrel 1988 októberében Budapesten).

26. „Antikommunista erők?” – a polgári pártok ekkor kezdtek szerveződni. E szervezkedéseknek nem volt tulajdonképpen semmiféle „antikommunista” politikai jellege.

27. A Szabad Nép-székházról és Dudás Józsefről van szó. Az épületben semmiféle „partizán őrség” nem létezett. A munkások jó szóval nyitották meg a Szabad Nép-székház kapuit Dudásék fegyveres csoportja előtt. Dudás a Szabad Nép szerkesztőségében látott hozzá lapja, a Független Magyarország szerkesztéséhez, és egyáltalán nem kifogásolta, hogy ugyanabban az épületben a nyomdai munkások, illetve a Szabad Nép reformkommunista újságírói, tovább folytatják tevékenységüket. A Szabad Nép 1956. október 31-én már Népszabadság néven jelent meg, nevében is szakítva a régi Rákosi–Gerő-klikk örökségével.

28. Münnich erre nem volt hajlandó. Hogy miért – ezt magával vitte a sírba. De a budapesti szovjet csapatoknak sem lett volna lehetősége október 29-én fegyveresen fellépni Dudásék ellen. Nagy Imre fegyvernyugvást rendelt el még az előző napon. Október 29-én délután kezdetét vette a szovjetek budapesti ezredeinek kivonulása a városból.

29. Nem tudunk róla, hogy 1956 október 29-e után a szovjet csapatok Budapesten harcokba bocsátkoztak volna a felkelőkkel. Tiltva is volt ez nekik. Kivonulásuk a Nagy Imre–Mikojan féle október 28-ai megállapodás alapján, október 29-étől folyamatosan és a legnagyobb nyugalom közepette zajlott. A budapesti lakosság megértéssel és nagy fegyelemmel kísérte a vert seregek budapesti elvonulását.

30. Történelmi tény, hogy Budapesten (ebben a két milliós lélekszámú városban!) – a Köztársaság téri sajnálatos eseményeket is beleszámítva – a forradalom teljes időtartama alatt mindössze kb. 15 ÁVH-s és polgári személy esett az utcai attrocitások áldozatául.

31. A budapesti szovjet csapatok hivatalosan 1956. október 29-én kezdték meg kivonulásukat Budapestről. Először a VIII. kerületet ürítették ki. Lascsenkó altábornagy jelentése alapján október 30-án délutánra az utolsó szovjet katona is elhagyta Nagy-Budapest területét.

32. A szovjet csapatok nem tértek vissza helyőrségükbe. Budapest határában megálltak. Harci alakzatot vettek fel, és felkészültek egy esetleges támadásra.

33. Az 1956. október 30-ai Köztársaság téri csatán és az ezt követő lincselésen, illetve egy Tóth nevű ÁVH-s százados nagykörúti felakasztásán kívül nem tudunk arról, hogy Budapesten 1956. október 31-e után bárhol is „üldözték”, vagy „bántalmazták” volna a kommunistákat. A Köztársaság téri eseményekhez lásd legrészletesebben Gosztonyi Péter: A Köztársaság téri ostrom és a kazamaták mítosza c. tanulmányt, a „Budapesti Negyed” c. folyóirat 1994. évi őszi számában. Egyébként e sorok írójának mindinkább az az érzése, hogy a pártház ostroma és az azt követő lincselések, gyilkosságok a szovjetek – név szerint Ivan Szerov KGB-főnök – kitűnő szervezésében, provokatív célból zajlottak le.

34. Tudtunkkal a budapesti börtönökből 1956. október 30-a után engedték ki a politikai foglyokat. A II. világháborúért elítélt háborús bűnösök ekkor még nem szabadultak. Országosan kb. 7000-re teszik a szabadlábra helyezett foglyok számát.

35. 1956. október 31-én a Szovjetunió Kárpáti Katonai Körzetéből a 13. összfegyvernemi hadsereg és a 38. gépesített hadsereg (összesen kb. 10 hadosztály) lépte át a magyar határt. Ezenkívül légidesszant-ezredek települtek a veszprémi, pápai és tököli szovjet támaszpontokra.

36. A Varsói Szerződés alapokmánya szerint, a Szovjetunió kormányának nincs joga a megkérdezett baráti ország kormányzatának a tudomása és engedélye nélkül idegen csapatokat a tagország területére küldeni. Lásd: A Varsói Szerződés Szervezete. Dokumentumok 1955–1980. Kossuth Kiadó, Budapest, 1981.

37. A magyar hadsereg 1956. október 23. és 31. közötti magatartásának tudományos és kritikai feldolgozása még várat magára. Egy bizonyos: a magyar katonai vezetők hazaszeretetből nem vizsgáztak kitűnőre. Ez nemcsak Bata honvédelmi miniszterre és Tóth Lajos vezérőrnagy, vezérkari főnökre vonatkozik!

38. Gribkov egyszerűen átugorja a tényt, hogy Konyev marsall hogyan és mi célból került Szolnokra. Mi tudjuk: Hruscsov küldte őt 1956. október 31. után Magyarországra, miután eldöntötték az SZKP Politikai Bizottságában, hogy a „magyar helyzetet” szovjet szájíz szerint, katonai úton likvidálják. Konyev marsall november 1-jén érkezett meg törzsével egyetemben Szolnokra, ahol nagy szovjet helyőrség állomásozott. Ott rendezkedett be. Terve szerint Lascsenko altábornaggyal együtt a „Vihar” elnevezésű hadműveleti terv alapján három nap alatt meg kellett semmisíteni a magyar ellenforradalmi erőket és helyre kellett állítani a népi demokratikus államrendet (Malasenko altábornagy közlése Gosztonyi Péterrel, Moszkvában, 1994 márciusában).

39. A MÁV kitűnően működő és teljes mértékben a forradalom mellett álló hírszolgálata kezdettől fogva jelentette a szovjet csapatmozgásokat Budapestre. A HM VKF-nek is tudnia kellett róla, de ott – úgy tűnik – bizonyos elemek (nevük jórészt ismeretes) elszabotálták a jelentések gyors továbbítását. A felvonulás pontos állását Kovács István vezérőrnagy – 1956. november 1-jétől a Magyar Honvédség új vezérkari főnöke csak november 2-án közölte Maléter Pál vezérőrnagy, honvédelmi miniszterrel, aki ezt azonnal bemutatta Nagy Imrének.

40. Nagy Imrének igaza volt. A szovjet nagykövet egyszerűen hazudott, amikor kormánya megbízásából letagadta a szovjet csapatok beözönlésének tényét. Budapest 1956. november 2-án körül volt véve a szovjet Különleges Hadtest megerősített földi csapataival. Malasenko ezredes ekkor Tökölön Budapest soron következő ostromának kidolgozásával volt elfoglalva (Malasenko közlése Gosztonyi Péterrel, Moszkva, 1993. március).

41. Ez az első szovjet hivatalos közlemény arról, hogy milyen erőkkel vonultak fel a szovjet hadsereg csapatai a kicsiny Magyarország ellen. 1300 páncélos egyébként hét páncélos hadosztályt vagy tíz motorizált hadosztályt jelent.

42. Sajnálom, hogy meg kell ismételnem a kijelentést, ez az állítás Gribkov szovjet extábornok fantáziájának szüleménye.

43. Ma már történelmi tény, hogy a Nagy Imre-kormány 1956. november 3-án is ura volt a helyzetnek. Megbízható karhatalommal rendelkezett, és a Magyar Honvédség is egy emberként sorakozott fel a nemzeti kormány mögött. Magyarországon ezekben a napokban talán 10–20 000 szovjet janicsár és sztálinista kommunista lehetett, akik viszont képtelenek voltak bármiféle puccsra. Az MSZMP, az új magyar kommunista párt szabadon szervezkedett. Napilapja is volt.

44. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány – így a hivatalos elnevezés – moszkvai kezdeményezésre és lényegében Moszkvában alakult meg 1956. november 3-án. Szolnokon november 4-én ennek a „kormánynak” talán ha 3–4 tagja volt jelen. Kádár november 4-én késő délután Szuszlov kíséretében a szolnoki szovjet katonai repülőtérről, szovjet helikopterrel repült be a volt Damjanich úti egykori magyar laktanyába, amely évek óta szovjet katonai bázis volt. Kádár maga mondotta ezt el utolsó nyilvános beszédében, a budapesti politikai bizottság tagjai előtt, 1988 áprilisában, már bomlott aggyal, hogy „tudják, amikor engem a szovjetek Szolnokon november 4-én szabadon engedtek...”. A puccs-kormány szovjet szülemény volt, és csak szovjet katonai erővel győzhetett.

45. Ilyenfajta hivatalos felkérésről nem tudunk. A szovjetek november 4-én katonai vonalon, önhatalmúan cselekedtek – a birodalmi politika értelmében. (L. Konyev marsall 1. számú hadparancsát orosz nyelven katonáihoz. Másolata birtokomban van.)

46. A budapesti csata 1956. november 4-étől 11-éig tartott. A budapesti Nagykörút Király utcai szakaszán és Csepelen a harcok még ezen a napon is folytatódtak. Malasenko későbbi megállapítása szerint „a magyarok kitűnően és keményen harcoltak”. (Moszkva, 1993 március végén).

47. Kb. négyezer polgári halottra és 18 000 sebesültre tehető az 1956-os magyar forradalom áldozatainak száma.

48. A moszkvai Katonai Kiadó által 1993-ban publikált hivatalos adatok alapján az 1956-os szovjet katonai intervenció során a Magyarország területén hadműveleteket folytató csapatok személyi állományának veszteségei összesen 2260 főt tettek ki. Ebből 225 tiszt volt. (Forrás: Grif sekretnosti snjat. Poteri vooružennych sil SSSR v bojach, voevych dejstvijach i voennyoh konfliktah. Statisticeskoe issledovanie” Moskva 1993, 397. old.)

49. Tipikus orosz cári birodalmi gondolatmenet! Ahol orosz vér hullott, és nem is kevés, az mindörökre a mi tulajdonunkban marad!

50. A magyar néphadsereg erősen passzív szerepe az 1956-os forradalom első szakaszában szinte példátlanul elítélendő. Okai még felkutatandók. Tény, hogy a tábornoki kar többsége szovjethű janicsár volt. Eszébe nem jutott volna kezét a győzelmes Vörös Hadseregre emelni. Ezenkívül még katona sem volt, hanem egyszerűen pártfunk­cionáriusból uniformisba öltöztetett generális. Hozzátartozik mindezekhez a tábornoki kar (itt főleg a HM és a VKF „kádereit” értjük) nagy fokú szakmai műveletlensége, iskolázatlansága és pártnevelése, amelynek magja az volt: mi csak a kommunista párt végrehajtó szervei vagyunk. Ha onnan nem jön utasítás, jobb, ha semmit sem teszünk. Pedig a hadsereg a kormánynak volt alárendelve. Fő jelszava: „A néppel tűzön vízen át!”

   Mentségükre legyen ezen tábornokoknak és főtiszteknek, hogy őket egy belhonban lejátszódó „kivételes eseményre” soha fel nem készítették; ilyesmikre álmukban sem gondoltak. Hibát követett el persze az MDP Politikai Bizottsága is, amely 1956. október 23-a éjjelén ülésezve – a szovjet kommunista párt rövid története ismeretében – azonnal egy héttagú katonai bizottságot alakíttatott megbízható és főleg ostoba főkáderek bevonásával, amely bizottság a HM és a VKF tudta és beleegyezése nélkül csapatokat rendelt fel Budapestre, és így még jobban összekuszálta a magyar katonai felső vezetőség – esetleges – helyes intézkedéseinek lehetőségét.

51. Ez tévedés. 1956 őszén Lengyelországban a párton belül Ochab és Gomulka között zajlottak az ellentétek. Gierek csak Gomulka végleges bukása után, 1970 decemberében, a lengyelek danzigi lázadása után lett a lengyel kommunista párt főnöke.

52. Mármint szovjet szempontból.

53. A Kádár-féle 1956 utáni kegyetlen leszámolás mértékéről, úgy tűnik, Gribkov extábornoknak fogalma sincs! 300-ra tehető a hivatalosan kivégzett forradalmárok száma; 18–20 000 embert ítéltek el hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre és kb. 15 000 azoknak a száma, akiket internáltak. 1956–57 között kb. 211 000 magyar hagyta el az országot, joggal tartva a megtorlástól.

* A magyar ’56-ot Gribkov a 117–132. oldalakon tárgyalja.