Klió 1997/1.

6. évfolyam

Kultúrharc a szlovénoknál

A kötet szerzője a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság időszakának szlovén szempontból legfontosabb kérdéseit, a konzervatív-klerikális tábor és a liberálisok ellentéteit, a szlovén politikusok és a belgrádi központi kormány viszonyának kérdését, valamint a szlovénok autonómiára irányuló törekvéseit vizsgálja oly módon, hogy középpontba a kultúra, mindenekelőtt az iskolaügy problémáját állítja. Bár a szerző alapvetően az 1918 és 1929 közötti időszak eseményeit és összefüggéseit taglalja, a téma által megkívánt mértékben kitér az egyes problémák XIX. századi gyökereire, az akkor körvonalazódó ellentétekre, sőt nemegyszer kitekintést ad a harmincas években bekövetkezett eseményekre is.

A szerző először arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen ellentmondásos helyzetbe kerültek a szlovénok az új államban, milyen sajátosságok jellemezték az egyik birodalomból a másikba való átmenet időszakát. Az Osztrák–Magyar Monarchiában politikai önállósággal rendelkező szlovénok mindenképpen nyertek azzal, hogy az új államban államalkotó nemzetnek számítottak, s megszűnt a németesítés fenyegető veszélye. A közös délszláv királyságban nemcsak a már meglévő kulturális intézmények fejlődhettek, de létrejöhettek az intézményrendszer igen fontos hiányzó elemei is. Ebben az összefüggésben mindenekelőtt az önálló szlovén egyetem létrehozását kell kiemelni. Ugyancsak a kultúra helyzetének erősödését mutatja, hogy amíg a XVIII. század végétől 1918-ig terjedő időszakban 419 lapot indítottak útjára a szlovén értelmiségiek, a két világháború közötti mintegy húsz év alatt 740 új lap látott napvilágot. Az átmenet egyik igen markáns mutatója volt, hogy a német nyelvű iskoláztatás helyét átvette a szlovén tannyelvű alap- és középfokú iskolarendszer. Az új rendszer kiépítésekor a német és németes irányultságú oktatókat elbocsátották, helyükre igen gyakran az Ausztriához került Karintiából „bevándorolt” szlovén oktatók kerültek.

A szlovénok az új államban komoly kulturális előnnyel indultak, amit jól mutat, hogy 1928-ban, egy évtizedes kiegyenlítő törekvések után, az új állam déli területein 1000 lakosra még mindig csak 67 tanuló jutott, míg ugyanez a szám a szlovénoknál 116 volt. Amíg 1921-ben a szlovénok 90 százaléka volt írástudó, addig az állam déli területein csupán mintegy 40 százalék, sőt Crna Gorában, Macedóniában és a muzulmánok lakta területeken a lakosság több mint 94 százaléka írástudatlan volt. Jelentős különbségek voltak az iskolarendszerben: Szerbiában és Bosznia-Hercegovinában az iskolakötelezettség négy év volt, Horvátországban öt, Dalmácia és a Vajdaság területén hat, míg Szlovéniában nyolc.

A belgrádi központi kormány – amely természetesen szerette volna megszüntetni az ország egyes területei közötti, nem csupán az iskolaügyre kiterjedő különbségeket – erőteljesen centralizáló, egységesítő szempontokat tartott szem előtt. A szlovén politikusok ezzel kapcsolatos magatartását erőteljesen befolyásolta a XIX. század hatvanas éveiben kialakult katolikus (klerikális) liberális megosztottság. Bár a két irányzat között időről időre megújultak az összecsapások – 1873-tól komoly kulturális harc folyt –, a nyolcvanas évek közepéig ezeket erőteljesen fékezte, hogy mindkét tábor fontosnak tartotta a németek elleni összefogást. 1882-től azonban a klerikális tábor immár határozottan megkövetelte a világos elhatárolódást, s az élesedő küzdelemben, a kilencvenes években megalakultak a pártok.

A katolikusok azt követelték, hogy „a tudomány, a művészet, a nevelés, a felvilágosító eszközök (az újságok) szociális és politikai tevékenységükben a katolikus elvek szerint működjenek...” E kizárólagos szemlélet egészen az első világháború kezdetéig érvényben maradt, hogy azután az új államban ismét megjelenjen. A meglehetősen gyenge erőt képviselő liberálisok 1896 és 1908 között a tartományi parlamentben a szlovénok jelentős része szempontjából ellenfélnek számító német liberálisokkal fogtak össze. E magatartásuk különös módon köszönt vissza az 1918. december elején megalakult királyságban. A szerbiai liberálisokkal összefogó szlovén liberálisok hajlottak arra – nemegyszer kifejezetten szorgalmazták –, hogy valamennyi délszlávot egy nemzet tagjának kell tekinteni, s hogy a szlovénok e nemzeti egység megvalósítása érdekében mondjanak le nemzeti különállásukról, fogadják el a szerb-horvát irodalmi nyelv primátusát, s a centralista szemléletű liberális szerb politikusokhoz hasonlóan, egyéb tekintetben is szerették volna elősegíteni a minél gyorsabb egységesülést. Ez a szempont, a klerikális követelésekkel szembeni küzdelem, a haladásba vetett hit fontosabb volt számukra, mint az egyes délszláv területek sajátosságainak figyelembe vétele. Mivel a liberálisok a szlovén lakta területeken gyengék voltak, elképzeléseiket csak a szerbiai liberálisokkal összefogva tudták megvalósítani. Ez utóbbiak tevékenysége a modern államberendezkedés kiépítésére irányuló erőfeszítések, valamint az erőszakos módszerek és az elmaradott szerb hagyományok továbbélésének igen különös keveréke volt. Ebben az összefüggésben érdemes kiemelni, hogy 1922-ben a jugoszláv püspöki konferencia úgy értékelte, hogy a belgrádi kormány ellenséges magatartást tanúsít a katolikus egyházzal szemben, bizonyos területeken előnyben részesíti a pravoszláv egyházat, s a régi szerb gyakorlatnak megfelelően a lelkészeket és a papneveldék hallgatóit is behívta katonai szolgálatra.

A szlovén klerikális tábor, hagyományaihoz híven, ebben az időszakban is szerette volna megszerezni a tanuló ifjúság feletti ellenőrzést, ragaszkodott az iskolai hitoktatás fenntartásához, s az iskolaügy minden területén szerette volna fenntartani a katolikus szemléletű oktatók, vezetők és az egyház befolyását.

Erős szlovéniai pozícióik birtokában, odahaza egyedül is képesek lettek volna elképzeléseiket megvalósítani, ehhez azonban szükség lett volna a Belgrádtól való minél nagyobb függetlenségre. Ezért, néhány kisebb politikai erőt nem számítva, a katolikusok voltak a legerőteljesebb szorgalmazói annak, hogy Szlovénia az egységes államon belül egyfajta autonómiával rendelkezzen. A katolikusok konzervatív nézetrendszert és gyakorlatot képviseltek – s ilyen értelemben valóban a modern állami és iskolai berendezkedés létrehozásának akadályát jelentették –, ugyanakkor azonban ők voltak azok, akik a szlovén sajátosságok, az önálló vallási intézmények, s a nemzeti öntudat megőrzésére törekedtek.

A szerző igen részletesen mutatja be, hogy a húszas években bekövetkezett gyakori kormányváltások következtében (1918 decemberétől 1929 januárjáig 10 kormány váltotta egymást Belgrádban) hogyan kísérelte meg, hol az egyik, hol a másik tábor, hogy az iskolaügyet és a kultúrát érintő elképzeléseit valóra váltsa. A kormányváltások azonban nem csupán koncepcióváltásokat jelentettek, hanem egyúttal azt is, hogy hatalomra kerülésekor mindkét tábor arra törekedett, hogy politikai ellenfelének embereit a lehető legnagyobb mértékben eltávolítsa, nem csupán a vezető pozíciókból, de még az iskolaszékekből is. A politikai váltások egyik különös következménye volt, hogy amikor a liberálisok 1925-ben ellenzékbe kényszerültek, fokozatosan feladták keményvonalas centralista és unitarista politikájukat, míg a radikálisokkal 1927-ben koalícióra lépő szlovén katolikusok számos politikai célkitűzésüket feladták annak érdekében, hogy kormányon maradhassanak és megőrizhessék a szlovéniai oktatási rendszer felett gyakorolt ellenőrzésüket. Ilyen módon a kultúra kérdéseit tekintve a szlovén liberálisok sokkal inkább közeledtek klerikális ellenfeleik elképzeléseihez, mint amennyire ez utóbbiak hajlandóak voltak figyelembe venni a liberális megfontolásokat.

Az iskolával kapcsolatos politikai küzdelem kiterjedt a liberálisok, a katolikusok és a marxisták által szervezett és támogatott ifjúsági művelődési és testnevelési mozgalmakra is, amelyek fejlődését a szerző a kötet harmadik nagyobb fejezetében mutatja be.

Ervin Dolenc: Kulturni boj. Slovenska kulturna politika v Karaljevini SHS 1918–1929 (Kultúrharc. A szlovén kultúrpolitka az SZHSZ Királyságban, 1918–1929), Cankarjeva založba, Ljubljana, 1996, 407 p.

Szilágyi Imre