Klió 1997/1.

6. évfolyam

A magyar kormánypolitika és a szlovák kivándorlás

A szerző egy szlovák dokumentumkiadvány, meg a szlovák szakirodalom alapján foglalja össze témáját, de az idegen nyelvű magyar szakirodalmat is jól ismeri. A törvény és a gyakorlat kettősségét kívánja bemutatni. Mindig tekintettel van az Egyesült Államok törvényhozására is.

Magyarország kivándorló ország volt. Az 1870/80-as évek fordulóján érkeznek az észak-keleti megyékből az első jelentések a kivándorlásról. A nagybirtokosok betiltását kívánták, hogy megmaradjon számukra az olcsó munkaerő. A kivándorlást csak a külföldi ügynökök csábításának tudják be. Egy 1864-es amerikai törvény lehetővé tette, hogy a kivándorlók jövendő munkabérük terhére fizethessék az útiköltséget, de ez 1885-től már tilos volt.

Tisza Kálmán 1881-ben hozatta meg a kivándorlásra vonatkozó első törvényt (1881: XXXVIII. t.c.) Ez a törvény az elvi liberalizmus alapján engedélyezi a kivándorlást. Az ügynökök helyzetét tisztázták, tevékenységüket korlátozták. A törvény szerint kivándorlási útlevélre van szükség. A nem elismert ügynökök tevékenységét azonban nem sikerült kiküszöbölni. Az amerikai hatóságok sokáig nem követeltek útlevelet, de a McKinley elleni 1901-es merénylet után már igen, hogy a gyanús elemeket kiszűrjék. A Kelet-Európából jövőkkel szemben ellenszenv mutatkozott, mert írástudatlanok, képzetlenek. A kormány viszont arra hivatkozott, hogy szükség van az olcsó munkaerőre. A fő kritérium az volt, hogy a bevándorlók legyenek egészségesek. Az 1898/99-es pénzügyi évben a bevándorló szlovákok mindössze egy százalékát utasították vissza, többségüket azért, mert szerződéssel jöttek, néhány beteg volt, többen pedig szegénynek számítottak.

A századfordulóig a magyar kormányok nem akadályozták a kivándorlást, mert nagyobbrészt nemzetiségiek mentek ki, ezek sorsa pedig közömbös volt számukra. Sáros megye kezdte először korlátozni a kivándorló útlevelek kiadását, ha valakinél nem volt ilyen, visszatérítették szülőhelyére. Különösen Ruttkán fogtak el sok illegális kivándorlót, mert ez fontos vasúti csomópont volt. Ezért aztán gyalog keltek át a határon. A szlovák vezető politikusok a szabadság nevében szintén nem akarták korlátozni a kivándorlást, a kormányt okolták, amely nem gondoskodik a nép jólétéről. Hamarosan rájöttek viszont, hogy ezzel fogy a szlovákok száma, kisebb nyomást tudnak gyakorolni a kormányra. Azt viszont pozitivumként könyvelték el, hogy a szlovákok a tengeren túl öntudatosodnak nemzeti szempontból. Az 1890-es években már egyre gyakrabban hangoztatták a nép szociális felemelésének szükségességét, a vezető szlovák lap, a Národnie Noviny (Nemzeti Újság) a magyarosítás megszüntetése mellett is szót emelt. Ezen az úton tudatosították azt is, hogy a politikai passzivitás káros.

G. Izák (Baranovský álnéven) 1895-ben megjelentetett egy szlovák katekizmust, s ebben már azt követelte, hogy a kivándorlók térjenek vissza. Ekkorra ugyanis sokan már végleg letelepedtek kint, míg korábban rendszeres volt a végleges hazatérés.

A szlovákok nemzeti öntudatosodására az Egyesült Államokban a kormány is felfigyelt. A kormány viszont felfigyelt arra, hogy most már a magyarok körében is terjed a kivándorlás. Klebelsberg Kunó gróf 1902-es memorandumában sürgette a magyarok kivándorlásának megtiltását. Így jött létre az 1903: IV. t.c. Ez továbbra is megadta a kivándorlás jogát, de nem engedélyezte a kiskorúaknak, a 15 évesnél fiatalabb gyermekeket hátrahagyó szülőknek és azoknak, akik még nem teljesítetek katonai szolgálatot. A bűnözöket is kizárta, ami összhangban volt az amerikai törvénnyel. Az illegális kivándorlást súlyosabban büntette, és meghatározta a kivándorlóútlevél megszerzésének a feltételeit. Rácz István szerint ez után megnőtt az illegális kivándorlók száma, de Puskás Julianna úgy látja, még a katonaköteleseknek is kiadtak útlevelet, a gyakorlat megyénként változó volt. 1907-ben 13 000 illegális kivándorlót fogtak le. 1904-ben a belügyminisztérium csak Fiumén keresztül engedte a kivándorlást, erről szerződést is kötött egy hajózási ügynökséggel. Aki német kikötőn keresztül akart kiutazni, azt megakadályozták, hajójegyét elvették.

A szlovák vezetők szerint ezek az intézkedések csak az állam érdekét szolgálták, nem a közjólétet. Az 1901-ben megjelentetett szlovák nemzeti párti programban azonban a kivándorlás kérdése nem kapott kellő hangsúlyt. A hazatérőkben sokszor csalódtak, mert azok mégsem voltak nemzeti szempontból elég öntudatosak.

A kormány lényegében véve továbbra is helyeselte a kivándorlást, Fellner Frigyes arra utalt, hogy a kivándorlók hazaküldött pénze javítja az ország fizetési mérlegét. Az agráriusok és a merkantilok azonban mégis egyre inkább ellenezték. Ezért az 1909: II. t.c. (az Andrássy-törvény) erősebb ellenőrzést vezetett be, racionálisabbá tette az irányítást, a titkos ügynökök ellen is fellépett, és a férfiaknak 17–40 éves kor között megtiltotta a kivándorlást, 1912-ben a felső határt 50 évre emelték. Bár ezeknek 100–1000 korona kaució mellett olykor mégis megengedte. A hajóstársaságok 1911-ben poolt kötöttek, ez megkönnyítette a kivándorlás ellenőrzését.

Az Egyesült Államokban 1907-ben Dillinger szenátor vezetése alatt létrehoztak egy bizottságot a bevándorlás tanulmányozására, ez 1911-ben 42 kötetben adta ki jelentését. Megkülönböztette a „régi” és az „új” bevándorlást, ez utóbbi jelentette a Kelet-Európából jövőket. Az 1917-ben hozott törvény már megkövetelte az írni-olvasni tudást a bevándorlóktól, de elvben továbbra is a nyitott ajtók mellett foglalt állást. Viszont ehhez bevezették a vízumkényszert, megint csak a nem kívánatos elemek kizárására. Az első világháború után, 1921-ben és 1924-ben hoztak korlátozó törvényeket, kvótát szabtak meg a bevándorlók létszámára.

Magyarországon a két kivándorlási törvény után felerősödtek a nacionalista hangok, a háború miatt azonban újabb törvényhozásra már nem került sor. A magyar kormánypolitika tehát a nagybirtokosok és a gyárosok tiltakozása ellenére eleve liberális álláspontot foglalt el, a századforduló után azonban már nem becsülte le a kérdést a növekvő számú magyar kivándorló miatt. Az állam érdeke mindkét vonatkozásban érvényesült, a nemzetiségiek kivándorlásával és a hazaküldött pénzekkel egyaránt.

A hazatérőktől azonban most már féltek, mint pánszlávoktól. Persze a kivándorlás nem sajátosan magyarországi, hanem összeurópai jelenség volt.

Elena Jakešová: Uhorské zákonodarstvo a vysťahovalectvo Slovákov. (A magyar kormánypolitika és a szlovák kivándorlás.) Historické Štúdie 1996. 36. sz. 137–151. l.

Niederhauser Emil