Klió 1997/1.

6. évfolyam

Jules Michelet a pszichohistória hőse vagy áldozata?

(Széljegyzetek Éric Fauquet és Arthur Mitzman életrajzi monográfiáihoz Jules Michelet születésének 198. évfordulóján)

 

 

Nem tudom, hogy lehet-e Jules Michelet (1798–1874) divatjáról beszélni, hiszen aligha olvashatjuk őt úgy újra, mint Tocqueville-t, akinek Amerika-elemzése, demokrácia-kritikája és gyilkos iróniája sok vonatkozásban ma is aktuális. Michelet retorikája ezzel szemben olykor naív képzelgésnek tűnik, igaz, valósággal sodró erővel hat ma is az, ahogy megelevenítette, újraélte a múltat. Figuráit szinte élőnek érezzük, bár portré-művészetében taszít az, ahogy negatívnak ítélt hőseit torz vagy torznak rajzolt fizikai vonásaik kiemelésével próbálta – szó szerint – megsemmisíteni. Miközben kíméletlen harcot hirdetett a katolikus egyház ellen, és lépten-nyomon ostorozta a pápát, ő maga saját magánvallásának és a forradalom vallásának fő papjaként nyilatkoztatta ki, hogy mi az igaz és mi a jó. Mégis élete és műve ismételten előtérbe kerül. Minden kor felfedezi magának Michelet történetírását és személyiségét, azt keresvén benne, ami „örök”, ill. annak látszik. François Furet 1990. márciusában a Brit Akadémián tartott előadását, amelyben elhatárolta magát a francia népet választott népként felmutató michelet-i (üdv)történelemszemlélettől, így fedte fel jelentőségét, végül is esztétikai értéket láttatva benne: „A XIX. századi Franciaország, ahogyan az a forradalmi örökség obszessziójában élt, nem termelt ki nagy politikusokat. Nem volt Disraelije és Gladstone-ja, senki, aki képes lett volna megtestesíteni a nemzet múltját és jövőjét. Volt azonban Michelet-je, aki országának átadta – egyetemessé és műlkotássá tett – történelmét.”1

Michelet történelme azonban egohistória is. Naplójában, amelyet 1950-ig zároltak, így vallott 1841. június 18-án: „A történelem: heves erkölcsi kémia, amelyben az én egyéni szenvedélyeim általánosságokba fordulnak, és általános­ságaim szenvedéllyé válnak”.2 Michelet – a történetírásban talán páratlan – szélsőséges szubjektivitása igazi teremtő erővel társult, és ami még fontosabb: énközpontúsága a szabadság kultuszával fonódott össze. A jobboldalról ezért szidalmazták, de Franciaország megpróbáltatásai közepette vigaszt és méginkább biztatást jelentett mindaz, amit tett. Példa rá a modern francia történetírás két alapító óriásának, Marc Blochnak és Lucien Febvre-nek a magatartása. Az előző, akit az ellenállásban való részvétele miatt kivégeztek, a francia összeomlás okait nyomozva, azt vallotta, hogy nem érti Franciaország történelmét az, aki érzelmi rezdülés nélkül olvassa a forradalom kori federációs népünnepségekről szóló híradásokat, amelyekben Michelet új kor kezdetét látta.3 Az utóbbi pedig 1942–43-ban Michelet reneszánsz-felfogásáról tartotta egyetemi előadásait, tudva, hogy a nagy előd, aki egyébként a szót bevitte a köztudatba, saját megújulását is rávetítette a történelemre, de ez számára egyben amellett is szólt, hogy több okkal írhassa: „A történelem az ember Tudománya. A Történelem az Ember műve”.4 (Lucien Febvre, miután Franciaország mégis győztesen emelkedett ki az általa választott katasztrófából – hogy a nagy történész 1946-i keserű megjegyzését idézzük –5 a konszolidált viszonyok között nagy megkönnyebbü­léssel mondhatta: „Oh! Michelet, ő egy nagy jópofa (bonhomme)”.6

Michelet történelme, ha már nem is, de a róla szóló irodalom azért válthat ki olvasóiban hevesebb érzelmi reakciókat. A szubjektivitás elemzésének termé­szetéből következik ez. Az életrajz talán fokozottabban mozgósítja az olvasó erkölcsi érzékét. 1990-ben – Michelet összes műveinek kiadása, több régi és új monográfia és egész sor tanulmány után – két terjedelmes Michelet-életrajz látott napvilágot: Éric Fauquet bresti és Arthur Mitzman amsterdami egyetemi tanár műve.

Fauquet munkáját fülszövege úgy hirdeti, mint az első Michelet-életrajzot és egyben bevezetést a hatalmas életműbe. Ugyanakkor „a szerző – idézzük a fülszöveget – sok kiadatlan forrást használt és Michelet Naplóját, amelyet a kéziratok alapján ellenőrzött”. Valójában több ez a könyv mint bevezetés. Bár lendületes elbeszélés, mégis – nem egyszer úgy érezzük – inkább azoknak szól, akik ismerik az eddigi Michelet-irodalmat. Nem egy észrevételét csak ők tudják értelmezni. Kiadott forrásokra is úgy utal, mintha az olvasó már ismerné. Egyébként nem tudjuk meg, hogy miért a bizalmatlanság a Michelet-naplók kritikai kiadásával szemben, amelyet Paul Viallaneix kezdett el, és irányított, aki egyben Michelet összes műveinek a kiadója is. Fauquet nem polemizál, évről évre haladva tárgyalja hőse életét. Műve valóban – mint a fülszöveg írja – „a XIX. század művelődéstörténete”, hiszen Michelet élete és műve is az. Azonban – úgy tűnik – túl szerteágazó ahhoz, hogy a mintegy négyszázoldalas monográfiában sikerült volna egy-egy fontosabb kérdést kifejteni, és nemcsak utalásszerűen jelezni, többször, sőt – olykor talán óhatatlanul – rendszertelenül és megtévesztően.

Fauquet viszonylag hosszan mutatja be, miként fordította le az ifjú Michelet egyetlen mestere: Vico Új tudomány-át franciára. Jelzi, hogy Olaszországban viszont kedvezőtlen kritikát kapott, hamisítással vádolták. De hogy mennyiben igaz a vád, már nem derül ki, holott a tolmácsolás mikéntje éppen Michelet eredetiségére vetne fényt, amely – mint megtudjuk – Itáliában is hatott: bevezetőjét olaszra is lefordították. Egyébként érdemes lett volna megemlíteni – Paul Viallaneix monográfiája alapján, amelyre nem hivatkozik Fauquet, bár sok megállapításával egyetért –, hogy sok olasz olvasó szívesebben olvasta Vicót franciául, mint olaszul, mert Michelet fordítását világosabbnak tartották az eredetinél.7

A megtévesztő rendszertelenséget Michelet filozófiai műveltségének ismertetése – vagy annak elmaradása? – példázza. Michelet kiadatlan feljegyzései alapján megtudhatjuk Fauquet-től, hogy mit olvasott 1827-ben (119–120. l.), viszont olvasmányainak egészét már nem elemzi ilyen alaposan, és csak később, amikor már az 1850-es években járunk, utal vissza egy jegyzetben (345. l.), hogy ifjú korában olvasta Kantot, de csak a felvilágosodásról szóló munkácskáit és Fichtét is, de csak a német nemzethez intézett diskurzusát. Márpedig 1828–29-ben Michelet filozófiát is tanított, és hogy mit, alaposabban kellett volna tárgyalni, nem egyszerűen csak úgy minősíteni az egészet, egy rövid és szabadkozó Michelet-levélrészlet nyomán, hogy a XVIII. századból örökölt francia filozófia nem volt metafizikai jellegű, Schelling idealizmusa és Kant kritikája nem volt tudományos a skót szenzualisták szellemében tájékozódó pszichológizáló gondolkodás számára. (Némi módosítással ezt ismétli meg az egyik jegyzetben, a common sense és a spiritualizmus szövetségeként minősítve Michelet filozófiáját, éppen az említett évekből származó kurzusa alapján – 249. l.) Így az olvasó, ha odafigyel, csak némi szánalmat érez a Mester filozófiai iskolázatlan-sága láttán, a filozófiát pedig csak afféle kitérőként értékeli. Márpedig ez a kitérő erő­sítette meg Michelet-t – általa nem használt, de rá is alkalmazható kifejezéssel élve: – „egotizmusá”-ban. Utólag, az 1860-as évek végéről visszatekintve életére, amikor újra kiadta Franciaország történetét, úgy érezte, éppen ennek – egotizmusának – köszönhette, hogy a romantika és az utópizmus között saját útját járta: „Az (akkori) idő nagyon zavaros, viharos volt. Utam állandóan két irányzat mellett halad, melyek nem minden vonzás nélkül hatottak. Az egyik a romantikus hullám, amely meg akarta újítani a művészetet. A másik az utópista iskoláké, amelyek nem kevésbé át akarták alakítani a világot. Elmentem mellettük. A szenvedély megőrzött a szenvedélytől. Az övék őszinte volt, de nem találtam meg benne a magamét, mely a morális szabadság élő és termékeny értelme. Az én Vicom, júliusom (mármint az 1830-i júliusi forradalom), a hősi principium, mely megalkotta könyveimet és elődásaimat.” Vicótól azt tanulta meg, hogy az ember önmaga Prometheusza. A németek úgy erősítették meg énkultuszában, hogy Prometheuszként léphetett fel. Amit Fichtéről írt ifúkori jegyzeteiben, éspedig: „a külvilág nem más mint az én alkotása”,8 nem felejtette el. Amikor 1872-ben Michelet elkezdte írni és újraélni a XIX. század történelmét, úgy vélte, hogy a napóleoni zsarnokság elől a szabadság a német metafizika elméleteiben vert magának „fészket”. A német idealizmusban eltűnt a jelen nyomora. És mindez annak a Fichtének köszönhetően, akinek fejtegetéseit korábban unta, cáfolta és felhasználta.9 Most viszont – öregkorában – saját eszméi hullámzásának magyarázataként arra a következtetésre jutott, hogy Fichte, mivel zavarónak találta a kanti tiszta és gyakorlati ész dualizmusát, „kiküszöbölte ezt a mindent megbénító megkülönböztetést, és nem ismert el mást, csak egyetlen gyakorlati elvet, a cselekedetet, a személyes cselekedetet, a személyt vagy az Ént.10 Maradandónak bizonyult Schelling panteisztikus szemlélete is. A tudat – összegezte Michelet a német filozófus gondolatait – alszik az anyagban, álmodik az állatban és felébred az emberben.11 Bár Fauqet szerint Michelet nem fogadta el soha a schellingi panteizmust, annak emberi szabadság ellenes fatalizmusát, mégis miután végül is legyőzte természetellenességét, mint erről még bővebben írunk, maga is az ember és a természet panteizmus felé hajló szolidaritását kezdte hirdetni, majd – a bonapartizmusra válaszként – a természet elemeinek emancipációját. Mint Fauquet is bemutatja, ezek a naturalista könyvei – A tenger, A hegy, A madár, A rovar – jelentek meg a legnagyobb példányszámban.

A kérdés, mely mindannyiunkban felmerül, ha egy-egy vaskos életrajzot veszünk kézbe, lehet-e valami újat mondani ahhoz képest, amit az életrajz hőse magáról elmondott, többet tudunk-e meg, pontosabban: valami mást, mint amit ő leírt. Hiszen hányszor előfordul, hogy az ún. műelemzés után kevesebbet ismerünk meg az életműből, mintha abból akár egyetlen oldalt is elolvastunk volna, mert elemzőnk ugyancsak visszaél azzal a kívánalommal, melynek Lucien Febvre így adott hangot: „Megérteni nem más mint bonyolítani. Elmélyítve gazdagítani. Szélesebbre tárni. Belevinni az életet.”12 Az életrajz terén ezeknek a követelményeknek kétségtelenül a pszichohistória felelhet meg. Éric Fauquet nagyszabású művében azonban mintha idegenkedne ettől. Michelet már említett naplóiból sem idéz sokat. Nem idézi Jeanne Calo szellemes – és a Mester szexuális életét női kegyetlenséggel tárgyaló – monográfiáját,13 melynek nyomán „A nők története” arról is beszámolhat, hogy a nagy történésznek nem sikerült második feleségét nemileg kielégíteni.14 Fauquet csak egy alkalommal, jegyzetben említi Arthur Mitzmann – pszichohistóriai – monográfáját, és némileg tüntetően hangsúlyozta, hogy az egyetlen jó angol nyelvű monográfát – a még említésre kerülő – Oscar Haac tette közzé.

Arthur Mitzman munkájának alapvető pozitívuma az, hogy a lelki folyamatok elemzését a korabeli élet szintjein a megfelelő kontextus(ok)ba tudja elhelyezni. Michelet szemléletét és műveit nemcsak a nagy eszmeáramlatokhoz, hanem a populáris kultúrához való viszonyában is elemzi. A szociálantropológiai kutatások eredményeit összegezve jelzi, hogy a felvilágosodás prognózisaival szemben a paraszti többség és a kézműves világ „különös etnicitása” (strange ethnicity) hatja át a korabeli „szocio-kulturális matrixot” (4. o.) mépedig „Franciaország Waterloo és az első világháború közötti kulturális teljesítményének nagyszerűsége paradox módon onnan fakad, hogy politikai és gazdasági teljesítményeit nem hatotta át az a dinamizmus, amely számunkra Angliát, az Egyesült Államokat vagy Németországot jellemzi.” (Uo.) Az ipari világ dinamizmusának hiánya miatt a modern átalakulás csak az értelmiségi világban járt együtt erős konfliktusokkal, a generációs harcok, amelyek Németországot jellemzik, itt nem érvényesültek olyan erővel apák és fiúk között. Jules Michelet is az ifúság profétájává emelkedett. (Két vaskos kötetben most adták ki a Collčge de France-on tartott előadásait.15) És ennek kapcsán csak még találóbb, amit Vasvári Pál írt: „Michelet iratai nemcsak szavakban szólnak hozzánk, hanem sejtelmekben, jóslatokban és gondolatjelekben. Azok értik őt tisztán, kik vele rokonszelleműek: az avatlanok nem képesek őt felfogni!”16

Arthur Mitzman ember és mű viszonyának elemzésében a történeti értekezések és látomások mögött meghúzódó „önéletrajzi szubstruktúrá”-t állítja előtérbe. Ennek leglényegesebb mozzanata: ember és természet viszonya. Mit jelentett a természet Michelet számára? Mindenekelőtt alany és tárgy kínzó kettősségét, mint minden romantikus számára. E kettősség feloldásában azonban – úgy tűnik – a maga egyéni útját járta, önnön természete spontaneitásának engedelmesked­ve, vagy inkább azt teljesítve ki. A kérdés: milyen módszerekkel és eszközökkel.

Mitzman már műve bevezetésében találóan hangsúlyozza azt, hogy Michelet művét az alkotó elme ideológia elleni lázadásának tekinthetjük (XXII. old.), ideológia alatt az emberi cselekvést szabályozni akaró kódrendszert értjük. Bár nem idézi Michelet 1869-i önjellemzését, elemzései minden részletében megerősítik azt. Mitzman meggyőzően mutatja ki, hogy Michelet liberális voluntarizmusa romantikaellenes volt. (Tegyük hozzá, hogy Victor Hugo Notre-Dame regényé­ben a múlt megjelenítését Michelet nem tartotta kielégítőnek.) Egyik 1833-i levelében – amelyet hajdani, századeleji monográfusa, Gabriel Monod nem is mert közölni17 – a következőket írta: „Nem tudok olvasni... más történelmet, csak az enyémet. Ez nevetséges, de igaz. Előttem senki sem beszélt a földrajzról történészként, senki sem próbálkozott a középkori művészettörténettel. Sem a némentek, sem a párizsi Notre-Dame szerzője. Ez csak a műemlékek körül forgott. Én mutattam meg, hogy ez a kőből való növényzet miként csírázott ki és miként növekedett”.18 És tette ezt nem is hatástalanul. Flaubert szerint az egyetlen „francia romantikus Michelet atyánk”.19 Mitzman azt is meggyőzően mutatja be, hogy Vico milyen mély hatással volt Michelet-re, és ez főleg 1848 előtt jutott kifejezésre. A júliusi forradalom pedig az újjászületés élményét nyújtotta számára is, bár aztán egyre élesebben szembefordult Lajos-Fülöp rendszerével. Kimaradt viszont ebből a felsorolásból a német filozófia felszabadító hatásának a bővebb bemutatása. Márpedig Michelet az énközpontúság írott és íratlan törvényeit érvényesítette.

Mitzman a michelet-i ént a freudizmus eszköztárával jellemzi vagy inkább tárja fel. Életének meghatározó kulcsszemélyisége: az anya, aki kifejezetten uralkodó személyiség volt. Jules Michelet apját elnyomta és veszélyeztette a fiatal ént is. Olyannyira, hogy fia, akit az iskolában még társai is kiközösítettek, és így a szokásos iskolai kollektív erőszak célpontjává vált, apjával azonosult. Az apaelv számára a szabadságot, a természet ellen lázadó szabadságot jelentette. Anyja iránti érzelmeit a természetre vetítette. A természetet mostohaanyaként jelenítette meg, a fatalitás hordozójaként. Maternális szorongásai pedig állandóan a természet elleni lázadás követelményét diktálták neki, miközben olyan, nála jónéhány évvel idősebb nőt vett feleségül, aki óhatatlanul az anyai és vele összefonódva a természeti elv megszemélyesítőjét jelentette. Kapcsolatteremtését és házasságát józan polgári anyagi megfontolások is diktálták, hiszen az egykori otthoni anyagi gondok nyomasztó emléke is arra ösztönözte, hogy anyagi biztonságot nyújtó partnert keressen, miközben házaséletük a szabadság és a fatalitás rejtett konfliktusa is lett. Michelet lelkiismeretfurdalást érzett felesége halála után, naplójából olyan önmagának tett szemrehányások is kiolvashatók, hogy gyötörte magát, mintha ő ölte volna meg. Az 1830-i júliusi forradalom: az apaelv győzelme után, 1840-ben az újabb érzelmi kapcsolat Madame Dumesnillel radikális fordulatot jelentett életében. A nőben most társra talált. Természetfel­fogása radikálisan megváltozott. A természetben egyre inkább szerető és életadó anyát látott. Természet- és történelemszemléletében az örök újjászületés lett az uralkodó mozzanat. Ő, aki az egyedülálló nőben mindig is veszélyes lényt látott, mint ezt Jeanne Calo említett monográfiája szépen példázza, Jeanne d’Arcban Franciaország megváltóját kezdte ünnepelni, miközben úgy fedezte fel a reneszánszot, hogy ezt a szót ő vitte át a köztudatba. „A reneszánsz a természet újjászületése” – írja Michelet, aki egyre inkább a panteizmus pozitív megítélése felé hajlott. És ez a trend azután is érvényesült, hogy Dumesnilné néhány évi barátság után távozott az élők sorából, de előtte Michelet-vel már nem is volt hajlandó érintkezni, minden szeretetével fia, Alfred felé fordult, és amit Mitzman nem említ, Michelet lánya felé, rábízva azt, hogy gondoskodik fiáról. (Adčle Michelet feleségül is ment Alfredhez, egy életre szerencsétlenné és boldoggá téve őt, amikor megvallotta még kapcsolatuk elején: mást szeret, de az nem viszonozza szerelmét, így nyugodtan egymásé lehetnek. És alighanem igaza volt Alfrednek, mikor élete vége felé, saját ifúkori „bizarrságait”: jellegzetes németes jellegű, befelé forduló énkultuszát, ezzel a vallomással magyarázta.)

Madame Dumesnil halála súlyos lelki megrázkódtatást okozott Micheletnek, aki immár az újjászületés szemléletében keresett vigasztalást. Amikor unokája született, alkotóerejét is visszanyerte, és egyre inkább közéleti szerepet kezdett játszani Collčge de France-i előadásaival. Bár még húszonévesen, egyik meghitt idősebb női barátságának hatására megkeresztelkedett, a hivatalos egyház nem nézhette jó szemmel a romantikus magánvallások elburjánzását. Lammenais-t a pápa ki is közösítette. Michelet a francia iskoláztatás és a katolikus egyház viszonyának kérdése miatt keveredett konfliktusba az egyházzal, és az őt ért kritikák nyomán minden indulatával a felsőoktatásban oly nagy szerepet játszani akaró jezsuiták, és a családok életét, főleg pedig a női lelket uraló papok ellen fordult. Bosszút akart állni Dumesnilné miatt is, aki elfordult tőle és egyházi vigaszt is várt. Érdemes lett volna Sainte-Beuve-nek azt a „pszichohistóriai” gonoszkodását is megvizsgálni, mely szerint Michelet-ben, amikor azt hangsú­lyozta a papok elleni kereszteshadjáratában, hogy a fiatalember a női titkok kifürkészése végett ölt reverendát, az az ember szólalt meg, aki ifjúságát nem használta ki.20

Az 1840-es évek derekán az anya- és az apaelv valamiféle harmóniájára törekedett. Az ideáltípus az androgin lett. Talán azért is – egészítsük ki Mitzmann okfejtését – mert ez felelt meg a legjobban a testvériség eszményének. De közben óhatatlanul az apaelvnek kellett felülkerekednie, amikor hozzáfogott a nagy forradalom történetének megírásához. Apja ugyanis a forradalom egy-egy jelenetét lelkesen mesélő jakobinus maradt élete végéig. Jules Michelet pedig a forradalom történetével a köztársaság-kultusz eszmei előkészítője és éltetője lett. Az 1848-i forradalom polgárháborús jelenetei elől is a nagy forradalom történetébe menekült, miközben az esztendő vége felé új szerelem, új házasság új távlatokat nyitott számára.

Jeanne Calo – finom női – fogékonyságával szemben, aki Michelet nőalakjai arcképcsarnokának elemzésekor elsőként mutatta ki az egymásnak ellentmondó elemek együttlétét – például: nőkultusz és antifeminizmus, nemi örömkeresés és a hitves frigiditásának elfogadása – és ezeknek a szublimálását, Mitzman a diagnózis egyszerűségével, kronológiai rendben írja le a magánélet megrázkód­tatásait, de jobban kapcsolja a történetíró munkásságához és történészi portréművészetéhez. Például miután végre Michelet le tudta győzni második felesége nemi élettől való iszonyát, majd gyermekük született, aki hamar elhunyt, és a lelkileg megroppant anya kívánságának kénytelen volt eleget tenni: beleegyezett a beteg gyermek megkeresztelésébe, akkor minden keserűségét Danton alakjának megformálásakor juttatta kifejezésre, hiszen a Robespierre ellenében oly nagyra becsült forradalmárt ifú felesége, a második, egyházi esküvőre kényszerítette. Michelet „a természet rabszolgája”-ként aposztrofálta őt, aki „az elvakult vágy zsarnokságá”-nak engedve egyszerre „profanizálta” mindkét vallást: „a miénket és a múltét”. Természetellenessége azonban csak átmeneti lehetett. Ha az 1848. júniusi polgárháború maradandó lelki sebeket okozott és hagyott hátra, és ha a bonapartizmus diadalát nemzeti katasztrófának is tartotta, a nagy újjászületés nem maradt el. 1854-ben Nerviben életmódot változtatott, áttérve a vegetariánizmusra, felfedezte a természet harmóniáját. Fél év sem kellett, és már közzétette Franciaország történetéből a reneszánszról szóló kötetet, mintegy saját újjászületését is példázva. Majd A madár című munkája megnyitotta ún. naturalista korszakát, amellyel már nem foglalkozik Mitzmann, aki Michelet történetírói jelentőségét a magas és a populáris kultúra közötti űr áthidalásának kísérletében, az elidegenedés leküzdésének igyekezetében, valamint a múlt valóságának megelevenítését jellemző totalitásigényben látja.

A pszichohistóriai fejtegetések végeztével óhatatlanul felvetődik a kérdés hogy a szemléletváltozás csak freudi lelki mechanizmusokkal magyarázható-e. Mitzman nem idézi Roland Barthes sokat emlegetett Michelet-lélekelemzéséből azt, hogy szubjektivizmusa totalitásigényének megnyilvánulása. Pedig említeni lehetett volna, miként jelentette ki Barthes: valájában nincs egyetlen eredeti gondolata, a kispolgárság átlagelképzeléseit képviselte.21 Említeni lehetett volna Oscar Haac – általunk idézett (17. jegyzet) – monográfiáját is, amelyben az „ihlető elvek” folyamatosságát keresi a michelet-i életműben. Valószínűleg mindebben a teleológikus mozzanatok taszították Mitzmant. Márpedig az kétségtelen, hogy az eszmetörténeti játéktér behatárolt. Ember és természet kapcsolatának korabeli megítélésében két lehetőség volt: az elutasítás vagy a szolidaritás. A szabadságeszmény és a politikai hatalom konflktusában óhatatlanul szükség volt szövetségesre. Aki a szabadságot választotta, annak előbb-utóbb a természet felé kellett fordulnia. Michelet olvasmányai: Vico és Fichte már előkészítették az utat. A romantikus dilemmák romantikus feloldását a nőhöz és a nőkhöz való viszonya hol nehezítette, hol segítette.

Arthur Mitzmantól egy én drámájának klasszikus freudista diagnózisát kapjuk. Kicsit unalmas is lenne, ha nem a XIX. század legnagyobb francia történetírójáról és művéről lenne szó. Mitzman valósággal arra kényszeríti olvasóját, hogy újraolvassa magát Michelet-t. Az újraolvasás során pedig eltűnődhetünk azon, hogy mennyire könyörtelen diszciplína a pszichohistória. Nem véletlen, hogy Freud elégette feleségével folytatott levelezését.22 Nem tudni, Michelet előre sejtette-e, hogy a magánéletbe milyen mélyen hatolhat be az utókor, amikor írásai nagy részét megőrizte, és naplót vezetett, mintha csak gyónni akart volna; ő aki a kereszténységben – a judaizmus örökségéből – éppen a bűnbeesés axiómáját kárhoztatta a leginkább. Naplójából egyébként a nemi életére vonatkozó részek jelentős hányadát második felesége törölte, és hosszú évtizedekig zárolta is. Így sokáig csak a patetikus Michelet-t lehetett ismerni. Márpedig a pátosz másik arca a hétköznapiság, az elemzésben is. Roland Barthes szerint két módja van annak, hogy egy nagy embert demisztifikáljunk: vagy egyéniségében fokozzuk le, vagy feloldjuk valami történelmi általánosságban, egy helyzet termékeként, egy osztály képviselőjeként mutatjuk be.23 Idézett szerzőnk önnön marxista szimpátiáihoz következetesen ez utóbbi módszerrel élt: A michelet-i „minden birtoklás nagyszerű őrületét” csodáló Claude Roy – némi iróniával – elfogadja „Barthes doktor” eljárását: „Mert az a történelmi irány, amelynek hírnöke akart lenni, az osztályok általános megbékélésének tendenciája, ezek megszüntetése, meghaladása révén.” Hogy mi módon, azt alighanem a legjobban megintcsak az író Roy érzékeltette, egy indiai angol beszámolót idézve: „Olyan lény, aki transzba jön, és akkor rajta kereszül beszélnek a hangok, megengedvén neki, hogy jövőre szóló tanácsokat adjon és a múlt történéseinek felidézésével megvilágítsa a jelent. Egyszerre közvetítő a szellemek és az emberek, továbbá múlt, jelen és jövő, valamint az élet és a halál között, és ami még lényeges: közvetít az egyén és az adott társadalmi mitológia között.” Michelet portréja ez 1862-ből? Nem, ez egy nepáli varázslóé”. Aki annyira komolyan vette hivatását, hogy amikor megtudta a párizsi kommün leverését, elájult.24

Ez egyben válasz Fauquet ama kérdésére, miként lehet valaki Cavaignac pártján, anélkül hogy a júniusi napok hóhérjával tartana, aki viszont – mint Tocqueville is megírta emlékirataiban – sírva lövetett a felkelt munkásokra.

A varázslók magánélete mindig érdekes. De nem annak rejtelmei teszik őket varázslókká. A pszichohistória hőse olyan voyeurködés áldozata, akinek meglehet az az elégtétele, hogy némi elégtétellel állapíthatja meg: az élet, élete totalitását nem sikerült egyetlen tényezőre egyszerűsíteni. Igaz, Mitzman nem is próbálja ezt megtenni, legfeljebb olykor érezzük így, amikor egy-egy mű természet- és nőszemléletében lépten-nyomon Dumesnilné hatásáról és kapcsolatuk meghatározó jellegéről olvashatunk, miközben azt is feltételezhetjük, hogy Michelet természetszemléletének változása tette őt fogékonnyá barátnője iránt, és nem csak egyszerűen e barátnő hatására változtatta meg a természetről kialakított képét. És lehet természetesen állandó kölcsönhatást feltételezni. Óhatatlanul eszünkbe jut Paul Ricoeur freudista filozófus intése, miszerint „a pszichoanalizisnek sohasem sikerült egészen igazolni, hogy mennyire igazak saját állításai, mennyire autentikusak a magyarázatai, mennyire igazolható elmélete”.25 A pszichohistória hősének és áldozatának még az is utólagos elégtétele, hogy ez az új diszciplína azokról is szól, akik művelik. Ezért újul meg újra és újra.

 

Éric Fauquet: Michelct ou la gloire du professeur d’histoire. (Michelet, vagy a történelemtanár dicsősége) Paris, Les Éditions du Cerf. 1990. 454 l.; Arthur Mitzman: Michelet, Historian. Rebirth and Romaniticism in Nineteenth-Century France. (Michelet a történész. Újjászületés és romanticizmus a XIX. századi Franciaországban) Yale Univesity Press, New Haven – London, 1990. 339 l.

 

Miskolczy Ambrus

1. F. Furet: Michelet. Proceedings of the British Academy, 1991. 72.

2. Jules Michelet: Journal. I. Szerk. Paul Viallaneix. Paris, 1959. 262.

3. Marc Bloch: Étrange défaite. Paris, 1957. 210.

4. Lucien Febvre: Pour une Histoire ŕ part entičre. Paris, 1982. 229.

5. Lucien Febvre: Combats pour l’histoire. Paris, 1992. 68.

6. Ő, Michelet c’est un grand bonhomme! – Oscar Haac szíves közlése, 1996. április 26..

7. Paul Viallaneix: La voie royale. Paris, 1959. 230.

 8. Gabriel Monod: La vie et la pensée de Jules Michclet. I. Paris, 1923. 131.

 9. Paul Viallaneix: La voie royale, 152, 289, 457.

10. Jules Michelet: Oeuvres complčtes. XXI. Szerk., Bernard Leuilliot. Paris, 1982.

11. Monod: i. m. 130.

12. Febvre: Combats, 76.

13. Jeanne Calo: La création de la femme chez Michelet. Paris, 1975.

14. Yvonne Knibichler: Corps et coeurs. Histoire des femmes. IV. Szerk. Michelle Perrot. Paris, 1991. 363.

15. Jules Michelet: Coeurs au Collčge de France 1838–1851 I-II. Szerk. Paul Viallaneix. Paris, 1995.

16. Vasvári Pál: Michelet és a német tudományos rendszer. Életképek, 1846. nov. 7. 19. sz. 581.

17. Oscar Haac: Les principes inspirateurs de Michelet. New Haven, Paris, 1951. 175.

18. Jules Michelet: Correspondance générale. II. Ed. Louis Le Guillou. Paris, 1994. 121.

19. Jean Pommier: Michelet interprčte de la figure humaine. London, 1961. 57.

20. André Monglond: Pčlerinages romantiques. Paris, 1968. 178.

21. Roland Barthes: Michelet par lui-mčme. Paris, 1954. 178.

22. Ludwig Marcuse: Sigmund Freud. Sein Bild vom Menschen. Zürich, 1972.

23. Roland Barthes: Aujourd’hui Michelet. L’Arc, 1972. 23.

24. Claude Roy: Les soleils du Romantisme. Paris, 1974. 184.

25. Zvi Gora: The Unconscious and its Narratives. Budapest, 1991. 219.