Klió 1997/1.

6. évfolyam

A kozák hadak

Egy 1993-ban publikált munka viszonylag kései recenziójának az az oka, hogy az Oroszországban is ritkaságnak számító Galusko információs adattárához hozzájutni gyakorlatilag lehetetlen, pontosabban csak a véletlenen múlik. Ez a véletlen játszott a kezemre 1996 nyarán a moszkvai Régi Iratok Levéltárában (RGADA), ahol rábukkantam a kozákság történetében eligazodást nyújtó „lexikonra”.

Nem az oroszországi kozákság történetének megírására vállalkozott a szerző, ami képtelenség is lett volna, hiszen a 11 kozák had – a doni, a kubányi, a tyereki, az asztrahányi, az uralszki, az orenburgi, a szibériai, a szemirecsenszki, a Bajkálon túli, az amuri és az usszuri had – működésének 1917-ig tartó bemutatása kötetek tucatjait igényelné. (A könyv végén található bibliográfiai útmutatóban az egyes kozák hadak történetével foglalkozó művekről is tudomást szerezhetünk. Példaként csupán a doni kozákokról írt 4 kötetes művet V. Bronyevszkij: Isztorija Donszkovo vojszka 1–4. csaszty, Szankt-Petersburg, 1834., vagy az aszrahányi kozákokról szóló 3 kötetes összeállítást – I. A. Birjukov: Isztorija Asztrahanyszkovo kazacsjevo vojszka 1–3 csaszty, Szaratov, 1911. – említem.)

A könyv oroszországi aktualitásának elsősorban nem az a magyarázata, hogy 1917 óta a Szovjetunióban, illetve Oroszországban hasonló témájú publikáció nem került ki nyomdából, és mintegy három generáció közvetlen tapasztalatából hiányzik a kozák-kép, hanem Borisz Jelcin 1993. március 15-én kelt elnöki rendelete, amellyel az észak-kaukázusi régióban az ottani lakosság kozák csapatokba való szervezésének (határvédő, belügyi feladatok ellátására), a régi hagyomány felélesztésének adott zöld utat. Miközben az érdekeltek Galusko munkájából a régi-új kozák egységek felállításához szükséges információkat gyűjthetik ki, addig a történészek és a hadtörténészek nélkülözhetetlen adattárként forgathatják ezt a művet.

A kozákság általános jellemzését a szerző a kozák szó máig vitatott etimológiájával és a kozák fogalom társadalmi értelmezésével indítja. A kozák megnevezés származhat a kazár (kozár, chozár) népnévből, de kapcsolatba hozható a kaz = lúd jelentésű (türk) szóval is. Nem kizárt, hogy két mongol szó, a ko = páncél, védelem és a zah = határ, választó vonal összeolvadásából keletkezett. A legvalószínűbbnek mégis a tatár nyelvi eredet számít. Tatár nyelven kozáknak mondták a család nélküli, házatlan, kóborló-csavargó fegyvereseket. Ez utóbbi magyarázatot dokumentálja az 1444. évi orosz évkönyv bejegyzése, amikor is a kozákok, tatárok a Rjazany fejedelemségbeli Perejaszlavlot felprédálták. 1502-ben viszont a kozákok mint III. Iván moszkvai nagyfejedelem szolgálatában álló katonaelemek bukkannak fel, 1538-ban már, a következő írásos említéskor, a tatároktól is, a moszkvaiaktól is függetlenítették magukat. A nogaji tatárok kozákokat Moszkvánál bepanaszoló 1538. évi levelükre azt a választ kapták, hogy a Vadmező(Gyikoje polje)-szerte kóborló kozákok a kraj-beliekkel (kraj = végvidék, határvidék) összeállva nemcsak a tatárságnak, hanem Moszkóviának is kárt okoznak. Egy 1549-es, Moszkvába küldött nogaji tatár levél IV. Iván intézkedését sürgeti, mert a kozákok megakadályozták a tatárok vízvételét a Don folyóból és adófizetésre kényszerítették Azovot. Az orosz uralkodó széljegyzetes válasza nagyon tanulságos: „a Donon nincs egyetlen kozákunk sem, csak országunkból elszökött emberek (beglije ljugyi) élnek ott.”

Három év múlva viszont a Felső-Volga-vidék tatár központját, Kazanyt sikeresen ostromló cári katonák között fizetett „zsoldosokként” doni kozákok szolgáltak. A források végülis arról győznek meg bennünket, hogy a század második és a XVI. század első felében a társadalomból kiszakadt, a „veszélyeztetett zónában” (orosz-tatár határvidéken) többé-kevésbé letelepedett, a megmaradás és a túlélés miatt fegyverforgatásra kényszerített szököttekből formálódott ki a kozákság. A Don és a Donyec folyók mentén élő szabadok (kozákok) egy részének kiváltságolása, vagyis cári katonai szolgálatba való felfogadása az 1570. január 3-i ukázzal történt meg. Ez a nevezetes dátum a Doni Kozák Had születésnapja, s már egy éven belül őrszolgálati szabályzatban rögzítették kötelességeiket, az 1571. február 16-án kelt szabályzat a végeken élő kozákokat a szolgálati hely alapján csoportokra bontja. Eszerint „gorodovüje” = palánkvárban katonáskodó, őrködő, „sztorozsevüje” = kozáktelepen, sztanyicán élő, földtulajdonnal rendelkező, váltásokban őrködő, „polkovüje” = ezredszolgálatban lévő, azaz állandó készenlétben álló kozákok vigyázták a déli határokat.

1570–1571-től kezdve a kozák tulajdonképpen már nem a szököttet, a társadalomból kitaszítottat, hanem a cári-állami szolgálatba felvett katonát jelenti. Olyan fegyveres telepesre utal, aki rendszeres állami fizetését adománybirtokának jövedelmével (megművelésével) egészíti ki. Valójában a kozák a társadalom köztes rétegévé, adómentes katona-parasztsággá nőtte ki magát.

A hódítások ütemével egyenes arányban, az Orosz Birodalom területi gyarapodásának megfelelően sokasodtak a kozák csapatok, tehát az expanziós szükséglet hívta életre az újabb és újabb kozák hadak megszervezését. Általában a már létező kozák hadak magjának átköltöztetésével keletkeztek az újabb kozák centrumok. A cári hatalomtól való függőségüket, sőt kiszolgáltatottságukat jól érzékelteti az az 1724. évi ukáz, amely a Doni Kozák Had minden sztanyicájából (kozákfaluból, -telepről) egy-egy család kaukázusi végekre való áttelepülését parancsolta meg. A tömeges átköltöztetések gyakorlata 1733-ban folytatódott, amikor is 1057 doni kozákcsalád a caricini (a Volga mentén) határvonalnál kezdte újra „őstelepes” életét. Ugyancsak a hűséges doniakat – 3 ezer családot – vezényelték át 1792 elején az egyre veszélyesebb kaukázusi térségbe, a Tyerek folyó mellé. A XIX. század második felében a Bajkálon túli Kozák Had számított a törzshadnak, a kibocsátó kozákcentrumnak, belőle vált ki és önállósult a kínai határ védelméért felelős Amuri és az Usszuri Kozák Had.

Az oroszországi 11 kozák had működésének bemutatására egységes szerkesztési elvet választott a szerző. Ismerteti minden egyes kozák had kronológiai adatokhoz mellérendelt történetét, szervezeti felépítését. Kiemeli jelentősebb haditetteit, parancsnokait, felsorolja kitüntetéseiket. Rövid életrajzokat közöl a kozák hadak legendás parancsnokairól. Betekintésül álljon itt a 11 kozák had rövid, néhány mondatos jellemzése.

1. Doni Kozák Had: alapítva 1570-ben, de ez még csak ezred nagyságú (500 fő). Önálló hadként az első Romanov-dinasztiabeli cár, Mihail Fjodorovics ismerte el a doni kozákokat 1614-ben. A háborúkban bővelkedő XVIII–XIX. századot végigharcolta a doni kozákság. A Napóleon elleni, első honvédő háborúban (1812–1814) kb. 50 ezer doni kozák – a reguláris haderő tagjaként, népfelkelőként egyaránt – vett részt, a lengyelországi felkelések (1831, 1863-1864) elfojtásában 10, illetve 9 kozák ezred működött közre. Magyarországon és Erdélyben 1849 folyamán 11 doni ezred és 3 lovastüzér kozák zászlóalj harcolt. Az 1804–1864 között zajló kaukázusi háborúkat összesen 226 ezer doni kozák küzdötte végig. Nem véletlen, hogy ezeken a frontokon mutatott helytállásukért részesültek a legmagasabb hadi kitüntetésben, a György-zászló adományozásban. Az 1849. november 26-án I. Miklós cár által adományozott György-zászló felirata így hangzott: „Za podvigi v pohodah na uszmirenyije Vengriji i Transzilvanyiji” (Magyarország és Erdély lecsendesítésére indított hadjáratokban mutatott hőstettekért). A Kaukázusban „véghezvitt érdemekért” kijáró György-zászló feliratába a „pri pokorenyiji Kavkaza” (a Kaukázus engedelemességre kényszerítése) szavak kerültek.

A Doni Kozák Had létszámát 1802-ben 1 atamáni ezredben, 1 kozák testőr gárdaezredben, 80 ezredben (500–500 fős) és 2 kozák tüzérszázadban határozták meg. Mivel a doniak szervezeti élete mindig etalonnak számított a többi kozák had számára is, az 1875. április 29-én hatályba léptetett Doni Kozák Had Szabályzata valamennyi kozák katonaszabályzatának minősült. Ekkor állapították meg a 18–38 év közötti kozákok hadkötelezettségének három fokozatát: a) a szolgálatra való felkészülési idő, 3 év (sztanyicánkénti gyakorlás, tanulás); b) aktív, tényleges katonai szolgálat, 12 év (saját lóval, fegyverrel); c) tartalékos szolgálat, 5 év (a 2. és 3. mozgósítás állománya).

2. Kubányi Kozák Had: a lengyel alattvaló zaporozsjei (ukrán) kozákok Oroszországba való áttelepülésével veszi kezdetét. Keletkezésének indító dátuma 1696, amikor a török kézben lévő Azov várának sikeres ostromában részt vett. A Kubány folyó és az Azovi-tenger közé eső területeket adománybirtokként kiérdemelték a cártól 1792-ben, és Fekete-tengeri Kozák Had néven emlegették őket. 10 lovas és 10 gyalogos kozákezred nagyságú volt ez a had a XIX. század első évtizedeiben. A kaukázusi harcok szűnni nem akaró sorozata miatt a had létszáma fokozatosan emelkedett. 1842-ben már három (Tamany, Jekatyerinodar, Jeja) katonai körzetbe lettek beosztva a kozákok, majd az 1860. november 19-ei parancs szerint a Fekete-tengeri Kozák Hadból két külön-külön szervezeti egységet alkotó Kubányi és Tyereki Kozák Hadat hoztak létre. Mindkét hadnak a kaukázusi határok őrzése volt a feladata.

A kubányi kozákokat hatszor érdemesítették a cárok a György-zászló kitüntetésre (főleg a krími háború idején Szevasztopol védelmében és a török háborúkban »1828–1829, 1877–1878« jeleskedtek.)

3. Tyereki Kozák Had: függetlenül attól, hogy csak 1860-tól kezdve létezett hadként, születési éve 1577. Ebben az évben az asztrahanyi vajda (Novoszilcev Lukjan) a Tyerek folyónál Tyerek nevű váracskát építtetett, s védelmére kozákokat rendelt ki. Igazából 1724-ben kezdődött el az a folyamat, amely a Kaukázus északi területeinek az annektálására irányult. Újabb várak épültek a Tyerek folyó mentén, például Kizljar (1736), Mozdok (1763), a Tyereken túl pedig Groznij (1818), a katonai erősítés ennek megfelelően, folyamatosan érkezett Oroszország belső területeiről. A már említett, 1792-ben Donról érkezett 3 ezer kozák végérvényesen alátámasztotta, hogy a cári külpolitika kiszemelt „áldozata” a Kaukázus lett. Az 1830-as évek a fokozott erőgyűjtés időszaka a térségben, egymás után születtek az új kozák ezredek, mint például a kizljari, a grebenyi, a sztavropoli, a vlagyikavkazi, a labinszki. Ezek az ezredek védelmezték a stratégiailag fontos grúz hadiutat. Az 1860. november 19-i átszervezés eredményeképpen a Kubányi Kozák Had keretében már működő, Kaukázusban diszlokált 10 kozák ezred alkotta a Tyereki Kozák Hadat. Mind a kubányi, mind a tyereki hadban nagy számban képviseltették magukat a kozák jogállásba privilegizált kaukázusi etnikumok.

Nevezetes parancsnokai közül feltétlenül említsük meg Alekszej Jermolov tábornokot, aki 1818-ban megalapította a mára igencsak elhíresült Groznij vár(os)át, aki először vezetett hadjáratot a csecsenek, az abházok, a kabardok ellen. Egy évtizedes hadakozása, diplomáciai tevékenysége is hozzájárult az orosz fennhatóság észak-kaukázusi megszilárdulásához. Az 1841-ben kaukázusi frontra került Felix Krukovszkij – lengyel származású – ezredparancsnokként kapcsolódott be a csecsenek elleni akciókba. 1848-ban pedig, mint a Tyereki Kozák Had főparancsnoka vezetett hadjáratokat a szívósan védekező hegyilakók ellen. 1852. január 18-án a vakmerő tábornokot elérte a végzete, csecsenek ölték meg a harcmezőn.

4. Asztrahányi Kozák Had: az asztrahányi kozákok ezredbe állítása 1750. március 28-án kelt ukázzal történt meg, önálló haddá 1776-ban váltak. Mivel a volgai és a kaukázusi részek tranzitterülete volt Asztrahány és környéke, többször átszervezték a kozák hadat. Egyes ezredeit hol az uralszki, hol a kubányi, tyereki hadakhoz csatolták. Helyzetük 1845-ben stabilizálódott, amikor 3 ezrednyi kozákot és 1 lovastüzér zászlóaljnyi kozákot ismert el a kormányzat asztrahanyi kiváltságolt kozáknak. 1876–1881 között Turkesztánban harcoltak egységeik, 1887-től kezdve állandó feladatuk lett a turkesztáni határ védelme. Az 1905–1906. évi forradalom periódusában belső rendfenntartó erőkként vetették be őket. Az első világháború éveit a kaukázusi fronton harcolták végig.

5. Uralszki Kozák Had: eredetét 1591-re vetítette vissza, mert a jajiki (Ural folyómenti) kozákok Fjodor Ivanovics cár szolgálatában ekkor tűntek fel először, legalábbis az évkönyvek tanúsága szerint. 1615-ben a jajikiak hűségét az első Romanov cár (Mihail Fjodorovics) a Jajik folyó (Ural) teljes hasznának biztosításával és tulajdonukba adásával ismerte el. A XVIII. században éppen ellenkezőleg, a hűtlenségükkel vonták magukra a cár haragját, a lázadó Jemeljan Pugacsov oldalára pártoltak. 1775-ben, hogy híre-neve se maradjon fenn a jajiki kozákságnak, a Jajik folyót Uralnak, Jajik városát Uralszknak, a kozák hadat Uralszki Kozák Hadnak keresztelték át. Minden többi kozák hadtól eltérően az uralszki kozákok adókötelesek voltak, viszont a hadtól befolyt adóösszeget önkéntesek felfogadására fordíthatták. A had standard létszáma három 500–500 fős ezred volt, a hadihelyzettől függően kiegészült négy, 600–600 fős másodsorban mozgósított ezreddel és két, 400–400 fős ezreddel.

A legkülönbözőbb helyeken, például két ezrednyit az 1798-as itáliai hadjáratban, ugyancsak két ezrednyit Napóleon ellen Lipcsénél, Drezdánál vetettek be az uralszki kozákok közül. 1840-től fogva több mint két évtizeden át a hivai, a buharai, a kokandi, a szamarkandi kánságok felszámolására indított hadműveletekben jeleskedtek a kékmundéros uralszkiak. 1818–1862 között, évi váltásban, egy-egy ezred Moszkvában rendőri feladatokat teljesített.

6. Orenburgi Kozák Had: a baskíriai Ufában és a Volga parti Szamarában várszolgálatot adó kozákok építették fel Orenburg várát 1734-ben az Or folyó torkolatában. Két évtized leforgása alatt ezer fős kozák ezreddé fejlesztették a 200 fős egységet, sőt 1758. október 28-án az Orenburgi Kozák Had a doni kozákokkal azonos kiváltságokban részesült. Létszámát 1864-ig 15 ezredre, 9 gyalogos zászlóaljra és 3 könnyű tüzér ütegre bővítették. Annak ellenére, hogy veszélyesebbnél veszélyesebb helyekre (Hiva, Kokand, Karsz, orosz–japán háború) irányították az orenburgi alakulatokat, a György-zászló kitüntetést ők sem nyerték el.

Érdekességként említsük meg, hogy az 1830–1831. évi lengyel felkelés elfojtása után a lengyel hadifoglyokból mintegy 2 ezret besoroztak kozáknak az orenburgi hadba.

7. Szibériai Kozák Had: fennállását 1582. december 6-ig vezették vissza, amikor Ivan Kalco atamán azzal a kérelemmel fordult Rettegett Ivánhoz, hogy Jermakot és társait fogadja újra cári szolgálatba katonákként. 1588-ban már tobolszki, tyumenyi, jakutszki, berjozovszki kozákokról tesznek említést a források. Szibéria kormányzója 1725-ben az Irtis folyó mentén létesített erősségek kozákjainak összlétszámát 8 ezerre tette, s 1760-ban a szibériai kozákok jogot kaptak az önállóságra, atamánjuk megválasztására. Számuk gyarapítása a lehető legváltozatosabb eszközökkel folyt. A frontokon fegyelemsértéseket elkövető kozákokat büntetésül átsorolták a szibériai kozákokhoz, sőt a Szibériába száműzött civilek közül is sokan kozákokká lettek. Végül I. Sándor cár intézkedése nyomán, minden Szibériában szolgáló katonát (nem kozák) kozákká minősítettek át.

A had egy része egészen Kamcsatkáig kiépített várakban látta el határvédő feladatait, másik része a kirgizek, a türkmének leigázásában, illetve Taskent, Csimkent városok bevételében működött közre.

8. Szemirecsenszki Kozák Had: a Szibériai Kozák Hadból 1867-ben leválasztott két kozák ezred új állomáshelyéül Vernüjt (Alma-Ata, jelenleg Almati) jelölték ki. A csekély erőt képviselő, mindössze három ezred nagyságú had létét a szibériai kozák főváros, Omszk messzesége indokolta. A belső-ázsiai harcokon kívül Kínában is bevetették 1900-ban az állományt.

9. Bajkálon túli Kozák Had: Ennek a vidéknek első telepesei a moszkvai sztrelecek voltak még a XVII. század derekán, szerepüket és feladataikat a kozákok csak a XVIII. században vették át. Az első kozák ezredet a helyi lakosságból, a tunguszokból verbuválták 1760-ban, de már négy év múlva burját nemzetiségű kozák ezred is működött ebben a régióban. Az irkutszki kormányzó parancsnoksága alá tartoztak az 1820-as években szervezett újabb kozák egységekkel együtt. 1851. március 17-én alakult meg a had, keretébe három orosz, egy tungusz és két burját ezred számított. A bajkálon túli kozákság viszonylag nagy létszámú, mert az orosz-kínai határ teljes hosszának őrzésével, a kereskedelmi karavánok fegyveres biztosításával, a kínai orosz konzulátusok védelmével bízták meg őket. Minden harci tevékenységük a Távol-Kelethez kötődött. A kínai boxer-lázadás leverésébe a had valamennyi ezrede bekapcsolódott, az 1904–1905. évi orosz–japán háború eseményeiben teljes létszámmal részt vettek.

10–11. Amuri, Usszuri Kozák Had: az Amur és az Usszuri folyók mentén gyakoribbá váló orosz–kínai összecsapások arra késztették II. Miklós cárt, hogy kozák hadakkal erősítse meg a veszélyeztetett határszakaszt. A szóbanforgó hadak speciális alakulata a folyami kozák flottilla volt (1897 óta). 1858-ra sikerült tárgyalásos úton rendezni a konfliktust, az ellenségeskedő felek megállapodtak a határvonal kijelölésében. A diplomáciai győzelem kivívásában elévülhetetlen érdemeket Nyikolaj Muravjov, grófi címmel és „az Amuri” tulajdonnévvel is kitüntetett irkutszki főkormányzó szerzett.

Az usszuri had katonai erejére a Csendes-óceán partvidékének és a legtávolabbi támaszpontnak, Vlagyivosztoknak a biztosítása miatt volt szükség. Hatáskörük a hajózási szabályok betartatására is kiterjedt, de a postai szolgálatokat is ők teljesítették. A távol-keleti háborúk idején frontszolgálatot láttak el.

Az értékes információkhoz szervesen illeszkednek a tisztképző iskolákról közölt részletek. A kozák hadak tiszti állománya a miljutyini (hadügyminiszter) reformok bevezetése előtt, tehát az 1860–1870-es éveket megelőzően, zömében előléptetett kozák altisztekből került ki. Gyökeresen megváltozott a helyzet a krími háború következtében, rövid időn belül funkcionált a négylépcsős katonai képzés. Alsófokú hadigimnáziumok, junker iskolák, tiszti iskolák és katonai akadémiák jelentették a katonai ismeretszerzés különböző szintjeit. Minden képzési fokon tanultak kozákok is. Egy 1886. évi kimutatás szerint a Doni Kozák Hadban összesen 461 tiszt teljesített katonai szolgálatot, s ebből 8-an akadémiát, 36-an katonatiszti iskolát, 305-en kadétiskolát stb. végeztek. Ugyanezen kimutatásból az is kiderül, hogy csak a kubányiak (9 fő), az orenburgiak (5 fő) és az uraliak (1 fő) dicsekedhetnek még akadémiai végzettségű elöljárókkal.

A legkülönlegesebb tiszti iskoláknak az 1912-ben alapított Keleti Nyelvek Tiszti Iskolái számítottak. Mivel a kozákok a határ menti vidékeken előretolt őrsökként, közvetlenül érintkeztek az ellenséggel, számukra nélkülözhetetlen eszközzé vált az idegen nyelv használata. A legkiválóbb szakértők felderítést, katonai földrajzot, a célország kultúráját, vallását stb. oktatták, a tifliszi (tbiliszi) iskolában a perzsa és török nyelvre, a taskentiben az afgán, üzbég, hindi, urdu nyelvre, az irkutszkiban a kínai, japán és koreai nyelvre specializálódtak a hallgatók.

A Doni Kozák Had kiváltságos helyzete az oktatás terén is megmutatkozott, hiszen a doni ezredek kozákjainak gyerekei államköltségen, ingyenesen tanulhattak a kozák hadikörzet centrumában található novocserkasszki kadétiskolában. Az omszki, a habarovszki, a vlagyikavkazi, a taskenti, a szimbirszki, az orenburgi kadétiskola hétosztályos képzése nemcsak a kozákok, hanem a konkrét hadikörzetben szolgáló valamennyi katona és állami hivatalnok gyerekeinek elérhető volt. A 300–300-as iskolai létszámból az állami kedvezményezettek száma intézményenként más és más volt. Az ingyenes oktatásból kimaradtak vagy nem jogosultak magas tandíj fejében megtehették a biztos társadalmi karriert jelentő katonai pályán az első lépéseket. A tömeges katonai nevelés alapjainak lerakása, azaz a miljutyini reformok beindítása és kiterjesztése a civil életet is egyre inkább militarista vonásokkal hálózta be, Oroszország bizonyos részei csaknem tisztán hadikörzetekké váltak. A szerzőnek viszont kizárólag a nevelés pozitív elemei jutnak eszébe, így a patriotizmus, a kötelességtudat, az önfeláldozás, a bátorság, a helytállás, a bajtársiasság stb.

Talán ettől az érzéstől vezérelve csatolta Galusko függelékként a kozák folklór néhány darabját (népballada, históriás ének) kozák-adattárához.

Galusko információgazdag összeállításának ismertetése meghaladta a szokásos terjedelmet, de bízom abban, hogy a recenzió elolvasása után az érdeklődők felfigyelnek az orosz kozákság Magyarországon is fehér foltnak számító történetére.

Ju. A. Galusko: Kazacsji Vojszka Rosszíji (Oroszország kozák hadai) Moszkva, Russzkij mir, 1993. 232. o. + 4 térkép

Gebei Sándor