Klió 1997/1.

6. évfolyam

A második rend leszármazottai

Franciaországban még ma is él néhány ezer arisztokrata, akik korunkban is megigézik a polgárokat, s akikben még mindig él az érzés: mindnyájan ugyanannak a „családi körnek” a tagjai. A Köztársaság még ma sem számolt le teljesen az Ancičme Regime-mel. Bár hatalmától megfosztották, a második rend minden gúny és neheztelés ellenére létezik, sőt minta értékű a nagy vagy éppen kispolgár számára. Olyan társadalmi osztályról van tehát szó, amely elfogadhatatlan a köztársasági eszme szempontjából, ám kitörölhetetlen a franciák képzeletvilágából.

„Ez az ellentmondás érthetetlen. Ha hibázunk, azonnal a nevünkkel vágnak vissza, s felhívják a figyelmünket, hogy mi is csak olyanok vagyunk, mint bárki más. Ezt én persze soha nem vonom kétségbe” – fakadt ki Diego de Bodard született nemes, akinek a teljes neve egyébként oly hosszú, hogy egy szuszra ki sem lehet mondani, s kényelmi okokból használja a fenti rövidített formát. Családjuk megtalálható abban a gyűjteményben, amelyben az arisztokrácia mintegy 3500 famíliája szerepel, s kétharmad részük él, létezik korunkban is. Egy-egy bizalmas történetből az is kiderül, hogy a történelmi név esetenként súlyos teherré válhat. Breteuil márkit diákként egy versenyen akarta indítani történelemtanára. Az ötletet visszautasították, mondván, egy Breteuil, három Bourbon király három miniszterének a leszármazottja, nem kerülhet ilyen helyzetbe! Dreux-Brézé márki, XVI. Lajos híres ceremóniamesterének a leszármazottja, lelkében köztársaság-pártinak vallja magát, mindazonáltal büszke őseire.

Az arisztokrata családok között nagy hagyományai vannak az összetartozásnak, ezt egy szervezet, az ANF (a francia nemesség segítségnyújtási egylete) működése is elősegíti. Diego de Bodard messziről felismeri „övéit”, és soha nem téved. „Ugyanazt a nyelvet beszéljük, ugyanannak a nagy családnak vagyunk a tagjai, és többé-kevésbé egymás rokonai is, akárhogyan forduljon is a sorsunk. Hiszen a nemesek között is vannak szegények, akik bízhatnak osztályuk szolidaritásában, nem úgy, mint a monarchia idején, amikor a kisebb bárók csupán a nemesség lenézett tagjainak számítottak.”

A királyság elmúlt, a köztársaságok egymást követték, az ellentétek fennmaradtak. Még mindig léteznek a város és a vidék hercegei. Utóbbiak közül származik a már régóta Párizsban élő és dolgozó Jacques de Danne, aki így vallott: „Mi egy arisztokrata végső soron? Egy paraszt, legfeljebb egy kicsit műveltebb, mint a többi. A nemesség a földhöz köt, nem a fővároshoz. Én remekül kijövök az emberekkel azon a vidéken, ahonnan származom. Hiszen ezt a nevet viselem, és legyünk őszinték, vidéken él még egy bizonyos társadalmi hierarchia, s ennek ott én vagyok az élő bizonyítéka.” De Danne úr 500 hektáros birtokán ma is arra törekszik, hogy fenntartsa a családi örökséget. Ha eladná, azt soha nem bocsátanák meg neki. Így fogalmaz: „Én nem tulajdonosa, csupán letéteményese vagyok ennek a földnek. A szüleim a szüleiktől örökölték, az én gyermekeim majd az övéikre örökítik át. Az idő törvénye dacol az élők logikájával. A nemesség is olyan, mint a fenyegetett fajok. Versenyt futunk a rohanó idővel.” A régi nevek és címek bitorlói már nem zavarják az igazi nemességet. „Ha szórakoztatja őket, hogy felcicomázzák nevüket egy előtaggal...” – sóhajt fel Gérard de Moras báró, a francia nemesi egyesület tagja. Breteuil márki szerint az arisztokrácia képes nevetni azokon, akik őket majmolják, erről egyébként számos anekdota is közszájon forog.

Manapság a nemesség tagjai a gazdasági felsőoktatásban tanulnak, üzleti és egyéb ügyekkel foglalkoznak, élnek, mint bárki más, de gyönyörűnek tartják, hogy a Francia Köztársaság ege alatt létezhet egy hamisítatlan nemesség is...

Daniel Bermond: Aristocrates, et fiers de l’ętre! (A büszke arisztokraták) L’Histoire, 1995. dec. 44–45. p.

Kiss Ágnes