Klió 1997/1.

6. évfolyam

Az ún. „irokéz befolyás” kérdése

 

Az amerikai forradalom és függetlenségi háború eszmetörténeti hátteréről bontakozott ki a hetvenes-nyolcvanas évek egyik legérdekesebb történetírói vitája az Egyesült Államokban. Ennek lényege az, hogy a hatvanas évektől megkezdődött kutatások eredményeként, a szakemberek megkérdőjelezték azt az ötvenes években uralkodónak nevezhető felfogást, hogy az amerikai forradalom, valamint az amerikai köztársaság létrehozásának eszmetörténeti hátterét a kizárólagosan értelmezett locke-i liberalizmus alkotta volna. Kiderült, hogy inkább eltérő ideológiai paradigmák egyidejű hatásáról lehet beszélni, amelyek közül csak az egyik volt a liberális hagyomány, s amely mellett feltétlenül számba kell venni az európai, de legfőként a skót felvilágosodás, az angol jogi és történeti hagyomány, a protestáns vallásosság, az antikvitás, valamint az ún. „valódi vagy igazi whig” (real whig, true whig) angol ellenzéki gondolkodás hatását is, mely utóbbi Sir Robert Walpole (1676–1745) kormányzati módszereivel szemben fogalmazódott meg, alig néhány évtizeddel az amerikai konfliktus kiéleződését megelőzően. A kutatók véleménye persze számos ponton eltér arról, hogy melyik áramlatnak volt hangsúlyosabb szerepe az Egyesült Államok kormányzati struktúrájának kialakulásában ám az olyasfajta kizárólagosságra való törekvés, amely az ötvenes évek felfogását jellemezte, sokkal kevésbé fedezhető fel. Az utóbbi években örvendetesen gyarapodó szakirodalomnak köszönhetően a magyar közönség is a korábbinál jóval árnyal­tabb képet alkothatott az Amerikai Egyesült Államok kormányzati rendszerének kiformálódásáról.1

A fentebb említett vita egyik eleme azonban még mindig szinte ismeretlen Magyarországon. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején egyes kutatók felvetették, hogy az irokéz törzsszövetség (Iroquis League) berendez­kedése bizonyos hatást gyakorolhatott a federalisztikus amerikai kormányzati szisztéma kialakulására. A „William and Mary Quarterly”, a korai amerikai történelemmel foglalkozó legtekintélyesebb folyóirat 1996. júliusi különszámát azon kérdés vizsgálatának szentelte, hogy az indiánok – újabb keletű egyesült államokbeli kifejezéssel élve őslakos amerikaiak (native Americans) – milyen hatást gyakoroltak a korai amerikai történelem alakulására. A szerkesztők elérkezettnek látták az időt, hogy e szám keretében a legszélesebb szakmai fórum mondhassa el véleményét az ún. „irokéz befolyás” téziséről. A lehetőséget két fiatal kutató, Philip A. Levy és Samuel B. Payne jr. ragadta meg, akik tanulmányukban kétségbe vonták, hogy az irokézeknek bármilyen formában is szerepük lett volna az Egyesült Államok kormányzati rendszerének kialakulásában. A kihívásra közös írásban válaszolt a tézis két legismertebb képviselője, Donald A. Grinde jr. és Bruce E. Johansen. Ők a hetvenes évek vége óta számos cikkben és tanulmányban fejtették ki álláspontjukat, melyet az „Exemplar of Liberty: Native America and the Evolution of Democracy” (Los Angeles, 1991.) című, közösen írott monográfiájukban foglaltak össze. E munka állt a két ifjú történész kritikájának középpontjában.

Az irokéz törzsek szövetsége a XVI. század közepén jött létre. Eredetileg öt törzs (mohawk, szeneka, oneida, kajuga, onandága) volt a tagja, majd 1722-ben meghívták a tuszkarórákat is, akik 1750 körül váltak a szövetség teljes jogú tagjaivá. Az öt eredeti törzs ötven főnöke minden évben összegyűlt a központilag elhelyezkedő onandágák törzsénél az ún. „nagy hosszú házban”, hogy megújítsák a szövetséget, és biztosítsák egymást a békés és baráti kapcsolatok fenntartásáról. A tanácskozáson eszmecsere folyt, amelynek alapvető célja az egymás közötti ellentétek elsimítása volt. Ez azt jelenti, hogy ezek a tárgyalások esetenként nem korlátozták az egyes törzsek cselekvési szabadságát, például a fehérekkel fenntartott kapcsolatokat illetően sem, amelyet azok földrajzi elhelyezkedése is nagyban befolyásolt. Így például a legkeletebbre élő mohawkok általában angolbarát, míg a legnyugatabbra lakó szenekák inkább franciabarát politikát folytattak. Összességében azonban azt lehet mondani, hogy a törzsszövetség egyensúlyozó szerepet igyekezett játszani a két európai hatalom ellenséges viszonyát, a szövetség viszonylagos erejét, valamint az irokéz törzsek stratégiailag kulcsfontosságú elhelyezkedését kihasználva.2

Az irokéz tézis hívei szerint, a szövetség belső felépítése nagyon hasonlított a föderatív jellegű kormányzati berendezkedéshez, s ezért joggal tehető fel, hogy ez a példa hatást gyakorolhatott az Egyesült Államok szövetségi struktúrájának kialakulására is. Grinde és Johansen érvelésének  középpontjában annak igazolása áll, hogy az amerikai forradalom vezető személyiségei (Thomas Jefferson, John Adams), illetve az 1787. évi philadelphiai alkotmányozó konvenció meghatározó képviselői (James Madison, Benjamin Franklin) közül jópáran nem egyszerűen ismerték az irokéz törzsszövetség berendezkedését, hanem azt fel is használták nézeteik megfogalmazásakor, amelyek viszont döntő hatást gyakoroltak az Egyesült Államok kormányzati rendszerének létrejöttére. E folyamatban kulcsszerepet tulajdonítanak Benjamin Franklin 1754-ben kidolgozott, ún. Albany Plan-jének (albany-i tervezet). Az 1750-es évek közepén már érezhetően küszöbön állott a Nagy-Britannia és Franciaország közötti háború, amely 1756-ban valóban ki is robbant. A brit gyarmatok lakóinak terjeszkedése egyre nagyobb aggodalommal töltötte el az irokézeket, s ezért a fenyegető háború árnyékában a brit kormány utasította a gyarmati kormányza­tokat, hogy próbáljanak megegyezésre lépni a törzsszövetséggel. A tárgyalásokra Albany-ben került sor az irokéz vezetők és a leginkább veszélyeztetett új-angliai gyarmatok (Massachusetts, Connecticut, Rhode Island és New Hampshire), valamint New York, Pennsylvania és New Jersey küldöttei között. A tárgyalások nem vezettek eredményre, ám a küldöttek így is különféle javaslatokat terjesztettek elő a franciák elleni védelem összehangolására. Egy bizottságot is kineveztek, amely Franklin vezetésével kidolgozta a fentebb említett tervet. Eszerint a gyarmatokat érintő olyan külső ügyek intézése, amilyen az indiánokkal kapcsolatos politika és a közös védelem,  egy, az egyes gyarmatok törvényhozó gyűlései által választott Nagytanács (grand council) hatáskörébe tartozott volna, élén a Korona által  kinevezett általános elnökkel (president general). A tervet végül egyetlen gyarmat törvényhozása sem fogadta el, s így azt sohasem terjesztették a londoni parlament elé.

Az irokéz befolyás tézisének képviselői szerint Franklin a tárgyalások során beható ismereteket szerzett az irokéz kormányzati struktúráról, s fenti tervezetét alapvetően ez alapján dolgozta ki. Véleményük szerint az Albany Plan jelentette a kiindulópontját annak a javaslatnak is, amelyet Franklin 1775. július 21-én terjesztett a Második Kontinentális Kongresszus  elé. Ez szolgált aztán az ún. Konföderációs Cikkelyek, az Egyesült Államok tulajdonképpeni első alkotmá­nya alapjául, hiszen az egykamarás Kongresszus felállításáról rendelkezett, amelynek hatáskörébe lényegében a külkapcsolatok intézése tartozott. Az irokéz törzsszövetség politikai berendezkedése tehát ilyen áttételeken keresztül lényeges hatást gyakorolt az Egyesült Államok első alaptörvényének a kifor­málódására.

Samuel B. Payne jr. ezzel szemben rámutat arra, hogy a gyarmatosok már jóval azt megelőzően jól ismerték a föderatív jellegű kormányzati berendezkedést, hogy az irokézekkel diplomáciai érintkezésbe léptek volna. Erre először csak 1677-ben került sor, miközben az új-angliai gyarmatok már 1643-ban a gyakorlatban is létrehoztak egy ilyen szövetséget az indiánok elleni közös védelem összehangolására. Ez volt az Új-angliai Konföderáció (New England Confederation), amelyet Új-Anglia Egyesült Gyarmatai (United Colonies of New England) néven is emlegettek, s amely egészen 1684-ig funkcionált. Ám ezen túlmenően is, 1634 és 1775 között húsz, alapvetően konföderációs jellegű tervezetet dolgoztak ki a gyarmatok valamiféle egyesítése vagy egységesítése céljából. S bár minden jel arra utal, hogy ezen tervek megfogalmazói közül Franklin rendelkezett a legjobb ismeretekkel az irokézek  kormányzati viszonyairól, ám ő maga egyetlen helyen sem  említette, hogy akár az Albany Plan, akár az 1775-ben beterjesztett javaslatának kidolgozása során felhasználta volna az irokéz tapasztalatokat. Egyébként is jelentős eltérések vannak az Albany Plan és Franklin későbbi beterjesztése között. Ráadásul, ez utóbbi csak az egyike volt azoknak a tervezeteknek, amelyeket az említett bizottsághoz benyújtottak, s amelyek alapján a bizottság kidolgozta a maga változatát az ún. „Dickinson tervet”. Végül ezt terjesztették a Kontinentális kongresszus elé, s ez csak kevéssé hasonlított Franklin elgondolásához. A Konföderációs Cikkelyek pedig úgy jöttek létre, hogy a Kongresszus némely ponton módosította a „Dickinson tervet”.

Az irokéz befolyás tézisének igazolása szempontjából még döntőbb jelen­tőségű annak bizonyítása, hogy az irokéz törzsszövetség kormányzati struktúrája lényeges hatást gyakorolt az Egyesült Államok 1787. évi alkotmányának kialakulására. Grinde és Johansen ezzel kapcsolatban azt igyekeznek kimutatni, hogy az irokéz szisztéma jelentős befolyással bírt James Madison gondolkodására, akit az alkotmányozó konvención betöltött meghatározó szerepe miatt az amerikai hagyományban az „alkotmány atyjának” is szokás nevezni. Madison ugyanis 1784. tavaszán látogatást tett az oneida törzs egyik falujában, a New York állambeli Fort Stanwix mellett. Grinde és Johansen azt hangsúlyozzák, hogy Madison, belefáradva a virginiai politikai csatározásokba, mintegy kikapcsolódási célzattal kereste fel az irokézek szállásterületét, valamint azért, mert nagyon kíváncsi volt az amerikai indiánok kormányzati módszereire. Madison ugyan csak egyetlen éjszakát töltött a kérdéses faluban, ám ezt követően hosszas beszélgetést folytatott két, hosszabb ideje az irokézek körében élő európai emberrel, s tőlük beható ismeretekhez jutott az indiánok kormányzati rendszeréről. Az így szerzett tapasztalatok pedig szervesen beépültek politikai gondolko­dásába. Philip A. Levy viszont felhívja a figyelmet arra, hogy az útról fennmaradt visszaemlékezések tanúsága szerint Madison eredetileg nem is akarta felkersni az irokézeket, hanem csak Lafayette márki beszélte rá a New York-i kitérőre, s Madison csak ott határozta el magát véglegesen a fenti kirándulásra. Szerinte szó sem volt tehát előre megfontolt tanulmányozási szándékról. Az említett visszaemlékezések arról sem számolnak be, hogy a mindössze egyetlen éjszakányi látogatás során bármiféle szó esett volna a törzsszövetség kormányzatáról. A kimerült utazók leginkább pihenni vágytak, ám meg kellett várniuk a tiszteletükre bemutatott tánc végét, s másnap reggel már távoztak is. Ami az irokézek között élő európaiakkal való találkozást illeti, arról a szintén a „kirándulók” között lévő francia nagykövet, Francois de Barbé-Marbois márki számolt be egyik, az említett látogatásnál néhány nappal későbbi keltezésű levelében. Levy szerint semmilyen közvetlen bizonyíték nincs tehát arra vonatkozóan, hogy azon Madison is jelen lett volna. Payne mindezt még azzal egészíti ki, hogy Madison sem az alkotmányozó konvenció üléseiről készített jegyzeteiben, sem pedig más írásaiban sohasem utalt arra, hogy az irokéz szövetségi struktúra bármiféle hatást gyakorolt volna rá. Ő maga a konvención mindössze egyetlen alkalommal említette „az amerikai vadak fennálló viszonyait”, ám akkor is „a civilizáció olyan lépcsőfokaként” hivatkozott arra, „amelyben az egyéni erőszak érvényesülésének csak nagyon csekély mértékben szab gátat egy hatékony kormányzat” (617.o.). A fennmaradt beszámolók tanúsága szerint, rajta kívül mindössze Gouverneur Morris említette kétszer az indiánokat. Először azt jegyezte meg, hogy mivel az indiánok körében nem létezik nyugati értelemben vett tulajdon, ezért valódi kormányzatokkal sem rendelkeznek; míg másodszor arra utalt, hogy egyes indián népek körében divatozik az a szokás, hogy a látogatók számára felkínálják feleségeik és leányaik szexuális szolgálatait. Ezek pedig Payne értékelése szerint egyértelműen elmarasztaló, mintsem pozitív példát állító megjegyzések voltak. Ezzel szemben az alkotmányozó konvenció résztvevőinek, az „Alapító Atyáknak”, valamint az amerikai forradalom más vezető személyiségeinek az írásai telve vannak a különféle ókori, középkori és kora újkori európai politikai rendszerekre való hivatkozással. De ez jellemezte az alkotmány ellenzőinek, az ún. antifederalistáknak az írásait is. A többezer oldalt kitevő antifederalista pamflet-irodalomban mindössze két rövid hivatkozás található az amerikai indiánokra, s bár ezek alapvetően pozitív színben tüntetik fel az indiánok „demokratikus” viszonyait, ám egyik sem utal az irokézekre, sern pedig azok szövetségi rendszerére.

A folyóirat természetesen lehetőséget biztosított Grinde és Johansen számára, hogy válaszolhassanak a fenti kihívásra. Ők legfőképpen azt igyekeztek hang­súlyozni, hogy az „irokéz befolyás” tézisének felvetésével nem állt szándékukban tagadni az európai és más hatások fontosságát az Egyesült Államok kormányzati berendezkedésének kialakulásában. Mindössze azt akarták igazolni, hogy bizonyos mértékig Amerika őslakosai is hozzájárultak e demokratikus politikai rendszer kialakulásához. Ami az irokéz kormányzati struktúra Benjamin Franklinra és „Albany Plan”-jére gyakorolt hatását illeti, Franklinnak egy, még 1751-ben született levelére hivatkoznak, amelyben az irokéz példa követésére, vagyis az egyesülésre szólította fel gyarmatos társait, s amelyet köröztetett is barátai körében. Véleményük szerint, Franklin 1775-ös tervezete és a „Dickinson terv” sokkal közelebb állnak egymáshoz, mint azt Payne állítja. A kérdésre vonatkozó álláspontjukat akként összegzik, nem annak bizonyítására törekedtek, hogy az Egyesült Államok kormányzatának szövetségi struktúrája kizárólagosan az irokéz szisztéma hatásra alakult volna ki, de mindenesetre ez is belekerült abba a „gondolatáramba”, amely hozzájárult annak kiformálódásához. Felhívták a figyelmet arra is, hogy a korszak számos vezető személyisége pozitív példaként hivatkozott az indiánok társadalmi és politikai viszonyaira. Így Thomas Jefferson is, aki egy Madisonhoz írott levelében éppen 1787-ben, tehát  az alkot­mány kidolgozásának évében jegyezte meg, hogy „Elképzelhető, hogy az indiánok körében is létező, kormányzat nélküli társadalmak a legjobbak. Mégis azt hiszem, hogy (azok) összegyeztethetetlenek egy  nagyobb létszámú népességgel” (630. o.).

A vita napjaink amerikai közéletének egyik rendkívül kényes témáját feszege­ti.  A hatvanas évektől kezdődően jelentős kormányzati   erőfeszítések történtek arra, hogy nagyobb figyelemben részesítsék az addig mellőzött, háttérbe szorított vagy leigázott kisebbségi csoportokat, illetve hogy bizonyos mértékig kompenzálják őket veszteségeikért és szenvedéseikért.  Ezzel párhuzamosan az amerikai történészek is „felfedezték” ezeket a  csoportokat, illetve azokat, amellyekkel  korábban is foglalkoztak (feketék,indiánok), új szempontok szerint kezdték vizsgálni. Az Amerikai Egyesült Államok mai kultúrájának kialakulását például már nem a fehér „civilizáció” diadalmas előrehaladásaként ábrázolják, amely olvasztótégelyként fogadta magába az eltérő elemeket, hanem olyan mozaikszerű struktúraként,amelyben a kép egészének létrejöttéhez minden egyes elem hozzájárult, azonban úgy, hogy közben megőrizte sajátos különállását is. E megváltozott felfogás érdekes fejleményeként értékelhető az „irokéz befolyás” tézise is, amely lényegében arra tesz kísérletet, hogy az indiánokat is „beemelje” az amerikai állam „Alapító Atyái” közé. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a kérdéssel foglakozó kutatók között egyre nagyobb számban vannak indián származású szakemberek, akik ebből a perspektívából szemlélik a prob-lémát. Mindez oda vezetett, hogy az alapvetően szakmainak indult vita az évek során erősen átpolitizálódott. A tézis ellen szakmai érvekkel fellépő történészek – így Levy és Payne is – arról panaszkodnak, hogy a tézis a fenti „korszellem” következtében máris a középiskolai tankönyvekben megtestesülő ortodoxia részévé kezd válni, miközben a szakma legnagyobb része nem  fogadja el azt, vagy legalábbis szkeptikus vele kapcsolatban. Arról pedig végképp nem lehet beszélni, hogy az elmélet egyértelműen bizonyított lenne. Ráadásul a fentebb említett „kompenzációs politika” szellemében, kormányzati részről is kedvező a tézis fogadtatása, amit az is mutat, hogy 1987-ben, az alkotmány elfogadásának kétszázadik évfordulója alkalmából az Egyesült Államok Szenátusa határo-zatban „...ismerte el az irokéz nemzetek konföderációjának hozzájárulását az Egyesült Államok alkotmányának kialakulásához” (589. o.). Az egész Kongresszus pedig 1988 októberében egyhangúlag fogadta el, hogy „...az  eredeti tizenhárom gyarmat egységes köztársasággá alakulására befolyással volt az irokéz törzsszövetség által kifejlesztett politikai rendszer, amint az hatott számos olyan demokratikus elv kialakulására is, amelyek végül az alkotmányban öltöttek testet” (606. o.). Vagyis a tézist ért kritikákat nem szakmai érvekkel igyekeznek megcáfolni, hanem a bírálókat „rasszistáknak, a kulturális sovinizmus híveinek vagy a professzionâlis elit védelmezőinek” (589–90. o.) állítják be, különösen, ha a megbírált történész indián származású. Ugyanakkor, a tézis hívei azt vetik fel, hogy a szakma jelentős része nem szakmai meggyőződése alapján tiltakozik olyan vehemensen a tézis ellen, s hogy a politika hagyományos reflexei továbbra is a kisebbségi csoportok kárára működnek és avatkoznak be, még ha csak egy ilyen „tudományos” kérdésről van is szó. A korai amerikai történelemmel foglakozó tudományosságot domináló történészek körében még mindig erősen él az amerikai történelmet a fehérek történetével azonosító felfogás, s a szakmai fórumokat uraló – természetesen európai származású – történészek „...azon fáradoznak, hogy megállítsák az amerikai történelem de-európaizálásának folyamatát. Az ilyesféle erőfeszítéseket a XXI. századból nézve, az angolszász kulturális álca fenntartására tett végső utóvédharcként fogják értékelni, amely arra törekedett, hogy egy gyorsan változó intellektuális és társadalmi közegben is dominanciája alá vonja az újabb tudományosságot. Ez az eurocentrikus felfogás a maga őrállóival egyetemben annak a tudatalatti késztetésnek a kezére játszik, amely jelen van napjaink politikai életében is” (590.o.).

 

The William and Mary Quarterly, 1996. július: Philip A. Levy: Exemplars of Taking Liberties: The Iroquois Influence Thesis and the Problem of Evidence. (Minták a szabadságjogok biztosításához: az irokéz hatás tétele és a bizonyítékok problémája) 588–604.o. Samuel B. Payne Jr.. The Iroquois League, the Articles of Confederation, and the Constitution. (Az irokéz szövetség, a konföderáció cikkelyei és az alkotmány) 605–620. o.

 

Donald A. Grinde Jr.–Bruce E. Johansen: Sauce for the Goose: Demand and Definitions for „Proof” Regarding the Iroquois and Democracy. [Ami jó az egyiknek... (jó lesz a másiknak is.) Az „irokézek és a demokrácia” téma bizonyításának igénye és értelmezése] 621–636. o.

 

Lévai Csaba

 

   l. A fenti szemléletbeli váltásra vonatkozóan magyarul lásd: Joyce Appleby: A függetlenség egy másik fajtája: a korai Amerika történeti tanulmányozása a II.    világháború után. (Ismerteti: Lévai Csaba ), KLIÓ 1995/1. 37–46. o., Michael Merrill: A „kapitalizmus” helyretétele. Az újabb irodalom áttekintése.(Ismerteti: Lévai Csaba), KLÓ 1996/l. 31–37. o. Az utóbbi időben megjelent, jól használható magyar nyelvű irodalomra vonatkozóan lásd: Ralph Michell: Az Egyesült Államok alkotmánya. Történet, dokumentum, mutatók. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1995., J. W. Davidson – M. H. Lytle: A függetlenség kikiáltása. A dokumentum analízisének stratégiái. In: Uők. A tények nyomában. Panem-Mc Graw-Hill, Bp., 1995. 31–55. o., Gordon S. Wood: A demokrácia és az amerikai forradalom. In: A demokrácia, befejezetlen  utazás Kr. e. 508–Kr. u. 1993. Szerk. John Dunn. Akadémiai Kiadó, Bp. 1995. 143–164. o., J. M. Berry – J. Goldman – K. Janda:  Az amerikai demokrácia. Osiris, Bp., 1996. Továbbá a vonatkozó cikkek az alábbi két munkából: Politikai filozófiák enciklopédiája. Kossuth, Bp., 1995., A politikai filozófia története. II. kötet. Szerk.: L. Strauss–J. Cropsey. Európa, Bp., l994. A magyarul az utóbbi években megjelent művek némelyike, vagy azért, mert az ötvenes években megjelent munkák  fordításai, vagy pedig történetfelfogásuk miatt a korábbi  szemléletet közvetíti: D. J. Boorstin: Az amerikaiak – A gyarmatosítás kora. Gondolat, Bp., 1993. Boorstin tagadja, hogy az amerikaiak gondolkodásrnódjának – így politikai gondolkodásának – kialakulásában az európai hatások bármiféle szerepet játszottak volna. A műre vonatkozóan lásd: Lévai Csaba: Az amerikaiak és a történetírás. BUKSZ–Budapesti Könyvszemle, 1993–Tél, 434–443. o. Továbbá: Urbán Aladár: Köztársaság az Újvilágban. Az Egyesült Államok születése, 1763–1789. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1994. Urbán elhanyagolja a forradalom eszmetörténeti hátterének elemzését. Még a Függetlenségi Nyilatkozat esetében is csak futó utalást találhatunk Locke-ra és a szerződéselméletre (117–118.o.), míg az Alkotmányról mindössze azt a sommásan leegyszerűsítő és ezért ebben a formában téves megállapítást közli, hogy „Az amerikai alkotmány a felvilágosodás terméke” (286. o.). A könyvre vonatkozóan lásd Lévai Csaba recenzióját. (BUKSZ-Budapesti Könyvszemle, 1995–Tavasz, 94–96. o.)

2. Az Irokéz Törzsszövetség létrejöttére, történetére és belső viszonyaira vonatkozó magyar nyelvű irodalom: Indiánok és ősi kultúrák Észak-Amerikában. Helikon, Bp., 1993. 227–236. o.