Klió 1996/3.

5. évfolyam

A magyar kisebbség Szlovákiában, 1944–1948

Dagmar Čierna-Lantayová már régóta foglalkozik Magyarország és a magyar-szlovák kapcsolatok 1945 utáni történetével. Mint megállapítja, az 1944-es román fegyverszünet a határokra vonatkozó rendelkezéseivel biztatást jelentett a cseh-szlovák emigráció számára. A magyar revizionizmus sikerei 1938–41-ben etnikai alapon kerültek sorra, ezzel tulajdonképpen szembekerülve az integráns revizionizmus magyar elképzeléseivel. 1918 után nem 3 millió, hanem csak 2,5 millió magyar élt a szomszédos országokban. 1941-re viszont már 2,5 millió volt a nemzetiségek száma a megnagyobbodott Magyarországon. A szövetségesek eleve az 1937-es határok visszaállítását tűzték ki célul.

Jugoszlávia már a háború alatt a föderációt jelölte meg célként. A Bácskában a csetnikek és az odaérkező partizánok magyarellenes terrort hajtottak végre. Hasonló események zajlottak le Észak-Erdélyben is. Tito elutasította a kollektív bűnösség elvét. Beneš viszont a nem szláv kisebbségek felszámolását kívánta lakosságcsere útján. Az emigráció a kollektív bűnösség álláspontjára helyezkedett, az emigráns kormány 1944 novemberében a kitelepítést, az állampolgárságtól és az iskoláktól való megfosztást mondta ki. A magyar fegyverszüneti egyezményben kitelepítésről nem volt szó, bár a szovjet vezetés ezt nem ellenezte volna. 1944 szeptemberében a Szlovák Nemzeti Tanács a felszabadított területeken megnyitotta a magyar népiskolákat.

Jugoszlávia megadta a nemzetiségi jogokat, Romániában a szövetségesek megnyerése érdekében nemzetiségi statútumot vezettek be, kisebbségi jogokkal. Groza miniszterelnök a Magyarországhoz fűződő viszony megváltozásáról beszélt, de a határkérdést sérthetetlennek tartotta. A kassai kormányprogram viszont már meghirdette és Beneš augusztusi elnöki dekrétuma megvalósította a magyarok és németek megfosztását a csehszlovák állampolgárságtól. A feszültség Szlovákiában nőtt, a múlt és legújabban a nyilas csapatok tevékenysége fokozta a magyarellenes érzelmeket, de véres terrorra nem került sor. Az 1938–41-ben visszakerült területekre az anyaországból érkezett magyarokat mindegyik országból kiutasították. A magyar kormány is csak ennek végrehajtási módja ellen tiltakozott.

Az amerikai kormány 1945 júniusában elfogadta a bűnösök felelősségrevonásának elvét, de a kitelepítést nem. A csehszlovák hatóságok a külügyi és a belügyi vonalon dolgoztak. Laco Novomeský akkori szlovák iskolaügyi megbízott egy magánlevélben azt írta Viliam Širokýnak 1945 szeptemberében, hogy a magyar iskolákat fenn kellene tartani. A jogfosztás ellen a magyar emigráció is tiltakozott, az Egyesült Államokban 53 ezer aláírással. A magyar sajtó is arról írt, hogy Szlovákia már 1939-ben részt vett a Lengyelország elleni hadjáratban, tehát a szlovákok is kollektíve bűnösök. A prágai amerikai követ viszont megértő volt a csehszlovák félelmekkel kapcsolatban, a magyar revíziós igények miatt. A szlovákok soraiban is nagy volt emiatt a bizalmatlanság a magyarokkal szemben.

A Csehszlovákiában elrendelt általános munkakötelezettséget a magyarokkal szemben kegyetlenül hajtották végre, de ekkor a családtagok még megmaradhattak otthonukban. A magyar nyugtalanság csak növelte a repressziót. Tildy új miniszterelnökként tiltakozott, Böhm Vilmos egyenesen deportálásról beszélt. A csehszlovák álláspont az volt, hogy a lakosságcsere az első lépés, utána a reszlovakizáció következik majd (a magyarok visszatérhetnek a szlovák etnikumba), a megmaradó 150–200 ezer magyart pedig kitelepítik.

1946. február 27-én megkötötték a lakosságcsere-egyezményt. A magyar kormányküldöttség 1946. áprilisi moszkvai látogatását az ottani csehszlovák nagykövet csak magyar propagandának minősítette. Júliusban a csehszlovák kormánydelegáció látogatásakor Sztálin jóváhagyta a csehszlovák álláspontot. A reszlovakizáció külföldön kevés visszhangot váltott ki, persze ez az egzisztenciális fenyegetés árnyékában nem lehetett önkéntes. 1947-ben Dinnyés magyar miniszterelnök a jugoszláv példára hivatkozott.

A békeelőkészítés idején a prágai parlament külügyi bizottsága azt latolgatta, hogyan lehetne a magyarokat rákényszeríteni a csehszlovák álláspont elfogadására. Ekkor már egész magyar családokat hurcoltak a cseh tartományokba a kötelező munkaszolgálat elve alapján. 44 129 fő került így Csehországba, 2489 önként. A magyar sajtó erről sokszor túlozva írt és a szlovákokat fasisztáknak nevezte.

A deportációkról a nemzetközi sajtó is sokat írt. Ezért külföldi újságírókat hívtak meg Dél-Szlovákiába, de pl. a Le Monde cikkében egy francia újságírónő nem fogadta el a csehszlovák magyarázatot. Az egész ügynek a Magyarországon áttelepülésre jelentkező szlovákok is áldozatai lettek, zaklatásoknak voltak kitéve, ami ellen a csehszlovák kormány tiltakozott. Magyarország 1947 során olyan egyezményeket kötött Jugoszláviával és Romániával, amelyekben a magyar kisebbségek jogairól is szó volt.

1947 végén végre kinevezték a prágai magyar követet Bolgár Elek személyében. Ekkor már Beneš is a megegyezés mellett volt. 1948 februárjában Prágában újabb tárgyalások kezdődtek, ezeken Károlyi Mihály akkori párizsi magyar követ is részt vett. Márciusban egy szovjet kommentár már reakciós csehszlovák elemek munkájának tulajdonította a konfliktust. A februári fordulat után Clementis csehszlovák külügyminiszter már közös érdekekről nyilatkozott. 1948 októberében visszaadták a magyarok állampolgárságát, amit ekkor már a haladás világfrontjának eredményeként értékeltek. Még az akkori magyar ellenzéki sajtó is pozitívan írt erről. A Csehországba telepített magyarok nagyrészt hazatértek, a földkérdés rendezése már beleolvadt a kollektivizálás menetébe. Csak 1531 család maradt Csehországban. A reszlovakizáltak egy része az első népszámlálásnál még szlováknak vallotta magát, a későbbiekben már magyarnak. A magyar iskolák és kulturális intézmények ismét megnyíltak. Öt év alatt a magyar tanulók száma a tízszeresére emelkedett. Az erőltetett barátság ellenére az 1950-es évektől a szlovák-magyar viszony tovább romlott.

Dagmar Čierna-Lantayová: Medzinárodné súvislosti prístupu k madŕrskej menšine na Slovensku v rokoch 1944–1948. (A szlovákiai magyar kisebbség 1944-48 közti kezelésének nemzetközi vonatkozásai) = Historický Časopis 1996. 44. évf. 2. sz. 243–261. p.

Niederhauser Emil