Klió 1996/3.

5. évfolyam

A cseh nemzetállamiság és a német kérdés megoldásának kritikája

 

A kötet szerzője, a cseh Emanuel Rádl 1873 és 1942 között élt. Eredeti foglal­kozása szerint biológus, aki a biológiai evolúció kérdéseitől a fejlődés­elméletekig jutott el. Kétkötetes művet írt a biológiai fejlődéselméletek történe­téről, majd ugyancsak két kötetben írta meg a filozófia történetét. Mindkét művével nemzetközi hírnevet szerzett. Jan Patočka cseh filozófus szerint (aki nem kedvelte őt) az első Csehszlovák Köztársaság legnagyobb gondolkodója és legerőteljesebb filozófusa volt. Minden művében elítélte a mítoszokat, amelyek fertőzéssel, nem pedig meggyőzéssel terjednek. A mitologizmusok közé sorolta az átpolitizált faji elméleteket és a különféle nacionalizmusokat, sőt az állam ideologizálását is. Véleménye szerint a nemzetállamiság a fajiság, a törzsiség és az államiság kultuszából ered, holott az európai kultúra legfőbb sajátossága, hogy az ember mint egyén és egyéniség fejlődése mind nagyobb hangsúlyt kap. Így a cseh társadalomnak is efelé kell törekednie, nem pedig a nemzetállamiság megvalósítása felé.

E kötetében (ami először 1928-ban jelent meg) abból indult ki, hogy a XX. században a nemzetiségi kérdés modern világkérdés, az ő megfogalmazásában „a kérdések kérdése” ugyanúgy, mint ahogy a XVI–XVII. században Európa számára a reformáció élet és halál kérdése volt. Szinte nincs állam, amelyik ne nézne szembe ezzel a problémával is.

A nemzetiségi kérdés elemzésével foglalkozik, de nem általában, hanem elsősorban a cseheknek és a németeknek a közös államban egymás ellen folytatott harcával. Szerinte ugyanis Csehország és Morvaország a XIX. század elejétől a nemzetiségi viszálykodás klasszikus példája. Megállapítja, hogy az első világháború utáni békeszerződések által a kisebbségeknek biztosított jogok nem elegendőek, és hogy a versailles-i békerendszer a történelemnek csak epizódja, amelynek folytatása lesz. A szerződések ugyanis csak általánosságokat fogalmaznak meg, és csak egyéni jogokat engedélyez­nek, holott a nemzetiség, a faj és a vallás, amit védeni kell, kollektív jelenség (írja mindezt 1928-ban!).

Megvizsgálja, hogyan keletkeztek azok az eszmék, amelyek nemzetiségi viszályokhoz, nemzetiségi elnyomáshoz vezetnek, és a leírtakkal egyúttal tiltakozik az ellen, hogy a cseh politikusok mást ígértek a németeknek az első világháború előtt, mint amilyen németellenes politikát megvalósítottak az első Csehszlovák Köztársaság idején. E kötettel is tiltakozni akart az abban az időben végrehajtott németellenes asszimilálás, a német iskolák bezárása és az erőszakos nyelvi intézkedések ellen. Tudatában volt egyúttal annak, hogy otthon ezen nézetével egyedül van, csak külföldi megfigyelők osztják ezt a nézetet.

Mindenekelőtt a cseh-német viszályt elemzi, de erős kritikával illeti a cseh vallási és egyházi viszonyokat is. Kritikus nézetei, véleménye szerint, azért tűnnek Csehországban paradoxaknak, mert a cseh népet hamis tudatban nevelték; olyannyira, hogy erkölcsi individualizmusával még T. G. Masaryk is magányosan állt a cseh pozitivista, nacionalista és marxista kollektivizmus abszolút hatásának közepette. Írásában dokumentálja, hogy a csehek és németek közötti ellenszenv milyen régi, s hogy milyen nehéz felvenni vele a harcot.

Kötete első két fejezetében a cseh nemzeti megújhodási mozgalom egyik vezetője, František Palacký cseh történelem-értelmezési elméletét cáfolja. Ezen elmélet szerint – amely a történelem fő hajtóerejének a hazafiságot, a nemzeti érzéseket tartotta – a cseh történelem lényege a szlávság állandó ütközése a németség közvetítette rómaisággal, a szláv rend és szokások összeütközése a német-római szokásokkal és renddel. Ezzel szemben Rádl azt bizonyítja, hogy a középkorban nem a szlávság (és ezzel együtt a keleti, a Cirill és Metód által képviselt nyelvi nemzetiség) és a németség állt egymással szemben, hanem a két vallás, a keleti ortodox és a nyugati katolikus. Akkor nemzeti-nemzetiségi kérdés nem létezett.

A második fejezetben a Kutná Hora-i királyi dekrétum (1409) – mint az első német- és idegenellenes intézkedés – keletkezési körülményeit elemzi. Arra összpontosít, hogy a huszitizmus kialakulását vázolja és a sajátos cseh sovinizmus és rasszizmus gyökereit kutassa, és bizonyítsa, hogy a középkorban a csehek szimbiózisban éltek a németekkel. A huszitizmus az ő értelmezésében a cseh rasszizmust (Dalimil krónikája) is életre hívta, amikor az egyetemről és az országból elűzték az oda más területekről, országokból érkező idegeneket és németeket. Nem fest kedvező képet sem Huszról, sem a huszitizmusról, sem a csehekről. Szerinte a fent említett, rasszista jellegű Kutná Hora-i királyi dekrétum volt az az első lépés, amely nem engedte meg, hogy a cseh és a német törzs egymásban felolvadjon. E fejezetben egyúttal vitatkozik azokkal, akik a huszita forradalmat nemzetinek tartják; szerinte ez vallási forradalom volt és semmi más.

Azt is elutasítja, hogy a fehér-hegyi vereséggel és utána a németek a cseheket teljesen maguk alá gyúrták volna, mert szerinte a csehek a (vallási) eszmék harcát már jóval ezen vereség előtt elveszítették; ez feltárta a világ előtt a csehek gyengeségét, provincialitását, s azt is, hogy nem tudják, mi történik a világban. Akkoriban ugyanis Európában – a rekatolizációval és az ellenreformációval együtt – egyre inkább tért hódított a kozmopolitizmus. (Ebben nem volt helye a cseh vallási és kulturális provincializmusnak.) Szerinte a felvilágosodás és a németesítés sem a csehek és a németek (mint faj, törzs, nemzetiség) közötti harc volt, hanem az abszolutizmus harca a rendiséggel. A kozmopolitizmussal szemben alakult ki a történelmi tudat erősítése, és a saját terület történelme iránti érdeklődés, az abszolutizmussal szemben pedig a területek, a nemesség jogainak védelme.

Kötetében azt bizonyítja, hogy a csehek és a németek több évszázadig egymással szimbiózisban éltek, amit csak a XIX. századi nacionalista-nemzetállami eszmék zavartak meg, kiváltva a viszálykodást. Azt a nézetet is cáfolni kívánja, hogy a csehek és a németek között örök harc folyt, amely csak azáltal dől el, hogy az egyik a másikat megsemmisíti. (Mivel 1942-ben meghalt, nem élhette meg sem a német megszállást, sem a szudétanémetek kitelepítését Csehországból.)

Röviden áttekinti, hogyan alakult ki a német és a cseh nacionalizmus a XIX. században, és hogyan hódította meg a térséget a nemzetállamiság eszméje mint a nemzetfogalom, majd az állam felfogásának összekapcsolása. Véleménye szerint a cseh–német viszályt cseh területen elsősorban a cseh nyelvi nacionalizmus térhódítása élezte ki, s ez az, ami közvetlenül elvezetett az első köztársaság németellenes politikájához. A ‘Mi a nemzet?’ című fejezetben a törzsi, nemzeti, faji eszme államban való megvalósítását utasítja el, bemutatva, hogy ezen eszmék milyen károsak, valamint azt, hogyan jött létre ezek alapján az etnikai államkoncepcióra épülő csehszlovák állam.

Művének alapgondolata, hogy az állam kultúrnemzeti felfogása (amit a csehek a németektől vettek át), megkérdőjelezendő, mert elméletben szép az a gondolat, hogy az állam a lakosság kulturális törekvéseinek kicsúcsosodása, de a gyakorlatban ez a nemzetiségek megerőszakolásához vezet. Ezért a nemzetiséget el kell választani az államtól, mint ahogy az egyházat is elválasztják. Így az általa helyesnek tartott nemzetiségi autonómia követelésének értelme az, hogy az állam mint szervezet a szabad és szuverén nemzetiségek közötti szerződéssel jöjjön létre.

Rádl szerint az állam a társadalom szervezésének szükséges, de olykor veszélyes eszköze, ezért állandóan a társadalom gondos ellenőrzése alatt kell tartani. Az állam hatalmát felsőbb erkölcsi és értelmi autoritással kell korlátozni, mivel az emberi életnek mélyebb értelme van, amihez képest a közélet, tehát a politika és az állam másodlagos kérdés és ügy. Ezen az alapon a polgár-individuum tudatának magas szintjét, a polgár szabadságát magasabb elvnek tartja, mint a nemzet szabadságát. Véleménye szerint az állam arra szolgál, hogy biztosítsa a polgár szabadságát és jogait.

A következő fejezetben áttekinti a demokrácia és állam összefüggéseit, hangsúlyozva az egyéni és kollektív emberi jogok fontosságát. Felvázolja az állam- és demokrácia-felfogások különbségét, amikből levezeti a nemzetál­lamiságot megalapozó állam- és nemzetfelfogást, a misztikus nép–nemzet-értelmezést, amelynek Herder, Fichte, Kollár és Jungmann a német és cseh megalapozói. Mindezt azért teszi, hogy bizonyítsa: a legmegfelelőbb az amerikai és angolszász szerződéses demokrácia- és államfelfogás. Ehhez fontosnak tartja az állampolgárok lojalitását, ami az első Csehszlovák Köztársaságban a német, magyar és más kisebbségektől nem várható el. Ennek okait az első csehszlovák alkotmányban látja, amely a csehszlovák nemzeteszmére alapozott nemzetállamot kívánja felépíteni. Így a kisebbségek problémájának egyetlen megoldását az autonómiában látja.

A csehek és németek közötti, a XIX. században kezdődött etnikai, politikai, kulturális, demográfiai és gazdasági harcnak is szentel egy fejezetet, különösen hangsúlyozva az 1918 utáni csehszlovákiai állapotot. Statisztikai adatokra és korabeli dokumentumokra építve bizonyítja azt, hogyan alakult ki és működött a gyakorlatban az erőszakos, állami ideológiával megtámogatott asszimiláció, amelyet a németek gazdasági ellehetetlenítése kísért a vagyon- és földelkobzások segítségével.

Végül, egy rövid fejezetben, amelynek a Masaryk címet adta, azt bizonyítja, hogy a nacionalista–németellenes–soviniszta cseh közgondolkodásra és közerkölcsre Masaryk nézetei és elvei nem hatottak igazán, s a németellenes harc mérséklését is csak nehezen tudta elérni; sőt a háború előtt vallott humanizmusa és toleranciája helyett a háború utáni gyakorlati politikában neki is meg kellett fizetnie a hazafiság adóját. Masaryk támogatta a német kisebbség autonómia-törekvéseit, de nem az állam és polgárai közötti szerződés elvének alapján, hanem csak az általános (és a gyakorlatban semmire sem kötelező) humanitárius elvekre hivatkozva. Így a cseh államiság megvalósításában Masaryk is a herderi nemzetállami eszmére és a többségi demokráciára alapozott, amelyben a kisebbségeket nem illeti meg sem külön védelem, sem többletjog. Rádl szerint ezért nem volt elvárható a német (és más) kisebbségtől a csehszlovák állam iránti lojalitás.

 

Emanuel Rádl: Válka Čechů s Němci (A csehek harca a németekkel), Prága, Melantrich, 1993, 295 old.

 

Hamberger Judit