Klió 1996/3.

5. évfolyam

A szláv kölcsönösség a századfordulón

 

A kötet szerzője, mielőtt ismertetné a szláv népek bizonyos politikusainak 1897 és 1912 közötti együttműködési kísérleteit, röviden összefoglal néhány kulcsfogalmat. A fent említett időszak előtt több olyan elképzelés volt, amely a szláv népek egymás közötti együttműködésére vonatkozott. Ezek központi gondolata az volt, hogy vajon miképpen védhetik magukat a szláv nemzetek az offenzívában lévő pángermán törekvésekkel szemben. Két fő irányzat figyelhető meg. Az első képviselői az oroszok felé fordultak. A romantikus pánszlávizmus hívei – amely mindenekelőtt a csehek, a horvátok és a szlovénok között talált követőkre – abból az elképzelésből indultak ki, hogy a német veszéllyel csak az orosz állam, illetve az orosz nép képes szembeszállni, csak ez védheti meg a többi szláv nemzet kulturális, gazdasági és politikai érdekeit. A pánszlávizmus a határoktól függetlenül, a térség valamennyi államának szlávjai számára a közös kulturális térség, a szláv kölcsönösség és a közös szláv öntudat kialakításának vízióját vázolta fel. Egyesek olyan össz-szláv föderáció kialakítását szorgalmazták, amelybe Oroszország is bekapcsolódhatna, ha tiszteletben tartja az egyes szláv nemzetek jogait. A russzofilizmus ezen annyiban lépett túl, hogy a siker érdekében kifejezetten szorgalmazta az orosz nyelv, a ciril ábécé, a pravoszláv egyház és egyéb orosz sajátosságok átvételét.

A másik elképzelés az ausztroszlavizmus volt. E gondolat csírái a szlovén A. T. Linhartnál jelentek meg először, s a cseh F. Palacký dolgozta ki véglegesen. Eszerint a szlávoknak meg kell maradniuk Ausztria keretében, de mivel ők alkotják a lakosság többségét, Ausztriának el kell ismernie a szlávságot, mint az ország egyenrangú alkotóelemét, gondoskodnia kell zavartalan nemzeti, kulturális, politikai és gazdasági fejlődéséről. Ennek érdekében radikálisan át kell alakítani az államszerkezetet, s az abszolút monarchia helyett a decentralizáció és a föderalizmus elvén alapuló, modern államot kell létrehozni. Palackýnak a frankfurti parlamenthez intézett levele a szlávoknak megmutatta, hogy a német politikai és kulturális túlsúllyal szemben nemcsak nyelvi-kulturális téren van szükség határozottabb együtt-működésre, de a politikai tevékenységben is. Ugyanakkor a németek, számára figyelmeztetés volt, hogy a szlávok immár komolyabb részt kérnek az állam irányításából.

Az ausztroszlavizmus külön változata volt a neoszlavizmus, amit főleg 1905 után szorgalmazott az ifjúcsehek vezetője, K. Kramař.žNémetország növekvő gazdasági és politikai súlyától félve azt szerette volna elérni, hogy a szlávok együttműködve kényszerítsék rá Ausztriát, hogy ismerje el őket államalkotó nemzetként, biztosítsa politikai és nemzeti jogaikat, majd az ilyen módon megújult Ausztria alakítson ki szoros együttműködést Oroszor­szággal, és így akadályozza meg a német előretörést.

Az össz-szláv együttműködés kérdésében alapvető problémát jelentett a vallás kérdése. A pánszlávizmus ellenfelei – ide tartozott például a lengyel és a szlovén értelmiségiek többsége – tartottak a pravoszlávia túlsúlyától, és az ausztroszlavizmusban látták a katolicizmus megfelelő védelmét. Ezzel szemben Palacký és a cseh értelmiségiek a cseh huszitizmus hagyományaiból indultak ki, és többnyire a katolicizmus ellenfelei voltak.

Már ez is jelzi, hogy ami az elvek megvalósítását, a szlávok együttmű­ködését illeti, a gyakorlatban komoly nehézségek jelentkeztek, hiszen a szláv politikusok és értelmiségiek között komoly nézeteltérések voltak. Nem csupán az egyes szláv nemzetek között voltak bizonyos ellentétek, de az egy nemzeten belüli politikusok között sem alakult ki teljes nézetazonosság. A csehek között például az említett Kramař a csehek állami-történeti jogai mellett állt ki, míg Masaryk – aki rendkívül szkeptikus volt az oroszokkal kialakítandó együttműködést illetően – a természetjog érvényesítése mellett szállt síkra. Emiatt az államisággal korábban nem rendelkező szlovénok között az utóbbi volt a népszerűbb, bár Kramařnak is akadtak hívei. Ebből a szempontból érdekes, hogy nem csupán egyes liberális szlovén politikusok támogatták Kramař elképzelését, de 1898-ban az egyik legjelentősebb katolikus szlovén politikus, Janez Evangelist Krek is szorgalmazta az Ausztria és Oroszország közötti együttműködést. Ugyanakkor a szlovén katolikusok másik része ellenezte az együttműködést a „hitetlen ifjúcsehekkel” és a katolikus lengyelekkel kialakítandó kapcsolatot szorgalmazta. A szláv együttműködés gondolata erőteljesen jelen volt az állami jogot és a katolicizmust hangsúlyozó lengyel politikusok körében is, akik azonban a leghatározottabban elutasítottak bármiféle együttműködést Oroszországgal. A lengyeleknek a ruszinokkal és az ukránokkal is komoly ellentéteik voltak. A lengyelek e népekkel szembeni nacionalista politikájának következményeit érzékletesen írta le M. Hruševski ukrán történész: „A neoszlavizmus lényege az, hogy a német nemzet ellen irányul. Ez a nemzet azonban semmi rosszat nem tett az ukránok ellen. Ugyan miért kellene nekünk, akiket elnyomnak a lengyelek és az oroszok, a németek ellen harcolnunk?” Ugyancsak erőteljesen kritizálta a lengyelek ruszinokkal szembeni politikáját a szabadgondolkodó szlovén F. Podgornik.

Az együttműködést szorgalmazó politikusok azonban 1897 és 1912 között ennek ellenére is elkönyvelhettek bizonyos sikereket. Az első jelentős lépés 1897-ben történt. A szlovén liberálisok ekkor azt szorgalmazták, hogy parlamenti képviselőik működjenek együtt a dalmáciai és isztriai horvátokkal, valamint a monarchiabeli szerbekkel az úgynevezett jugoszláv klubban (frakcióban). Az ügy érdekessége, hogy nem kis politikai küzdelem után a kezdeményezést átvette a szlovén katolikusok pártja, s az 1897 április 1-jén létrejött Szláv Keresztény Nemzeti Szövetség (Slawisch–christlicher National Verband) programja már a keresztény értékeket emelte ki, valamint a cseh és lengyel küldöttekkel való együttműködést szorgalmazta. A szövetségbe a liberális és katolikus szlovén parlamenti képviselőkön kívül belépett 11 horvát, 7 ruszin is. A csehek közül csak egy képviselőt sikerült megnyerni, a két szerb képviselő pedig a katolicizmus túlzott hangsúlyozása miatt végül is független maradt, a szavazásoknál pedig az ifjúcseheket támogatta. A Szövetség megalakulása után rögtön kapcsolatba lépett a lengyel és cseh parlamenti képviselőkkel, de már az első konkrét kérdésben, a valamennyi nemzet és nyelv egyenjogúságát elismerő törvényjavaslat ügyében nézeteltérésre került sor a Szövetség képviselői, valamint a cseh és lengyel politikusok között.

Az ekkor kialakuló cseh és lengyel együttműködés eredménye volt az 1897 decemberében megtartott krakkói találkozó. Ezen az ifjúcsehek 9 és a lengyelek 20 képviselőjén kívül két horvát és egy ruszin képviselő vett részt, míg a szlovénok közül senki. A Krakkóban elfogadott határozat, néhány, a szlávokra vonatkozó általános ponton kívül, jogokat követelt a Sziléziában élő csehek és lengyelek számra. A következő esemény az 1898-ban, Palacký születésének 100. évfordulóján, Prágában megrendezett össz-szlávkong-resszus volt. A kongresszust egyedül a ruszinok bojkottálták, tiltakozásul amiatt, hogy a csehek és a lengyelek az oroszok felé közeledtek. A jelenlévőkre a legnagyobb hatást Komarov orosz tábornok beszéde gyakorolta, amelyben biztosította az ausztriai szlávokat, hogy Oroszországban erős és hűséges szövetségesre találnak.

Ezzel egyidőben tartották meg az első össz-szláv újságírókongresszust, amelyen 138-an vettek részt. Mindenekelőtt a szlovén és a cseh újságírók vágya volt, hogy a szlávok hozzanak létre egy lapot, amely ellensúlyozná a német újságok túlsúlyát, és hozzájárulhatna a szláv kölcsönösség erősítéséhez. Mindkét kongresszuson arra törekedtek, hogy minél jobban hangsúlyozzák a közös érdekeket, és minél kevésbé jelenjenek meg az ellenétek. Az újságírókongresszuson 5 pontból álló határozatot hoztak az Osztrák-Magyar Monarchia szlávjainak közös érdekeiről.

A Prágában elért sikerek eredményeként 1912-ig tizenegy össz-szláv újságírókongresszust rendeztek különböző városokban, az utolsót ismét Prágában. Mind az újságírókongresszusokon, mind az 1908-ban megtartott első neoszláv kongresszuson, mind az 1910-ben Szófiában megtartott össz-szláv kongresszuson arra törekedtek, hogy megvalósítsák Kramař elképzelését. Kétségtelen, hogy az együttműködésben értek el bizonyos részeredményeket. Így például 1909-ben cseh és délszláv parlamenti küldöttek létrehozták a Kramař által nagyra értékelt, rövidéletű Slovanksa jednotát, amelybe a lengyeleken és néhány ruszin képviselőn kívül a Monarchia valamennyi szláv parlamenti képviselője belépett.

Az egyes szláv nemzetek között állandóan jelenlévő ellentétek – lengyel–orosz, lengyel–ruszin, szerb–horvát, szerb–bolgár, többek oroszellenessége – és vallási nézeteltérések azonban lehetetlenné tették a hatékony együttműködést. Amint a szerző megjegyzi, a neoszlavizmus sikertelen-ségéhez végül is a legnagyobb mértékben maguk a szláv nemzetek járultak hozzá.

 

Irena Gantar Godina: Neoslavizem in Slovenci (A neoszlavizmus és a szlovénok), Znanstveni inštitut, Filozofske fakultete, Ljubljana, 1994.

 

Szilágyi Imre