Klió 1996/3.

5. évfolyam

A cseh társadalom 1848–1918 között

Napjainkban Csehországban is éledezni kezd bizonyosfajta nosztalgia a hajdanvolt Monarchia iránt, megtörve azt a jeget, ami az első köztársaság és a szocializmus idején uralta a cseh(szlovák) történetírást és közgondolkodást. A kifejezetten nem Közép-Európa történetével foglalkozók számára úgy tűnhet, mintha a múltban több „párhuzamos” monarchia létezett volna. A trianoni határok mögül egymásra acsarkodó utódállamok retrospektív történetírása – tisztelet a kivételnek – szinte kizárólag saját népeiknek a birodalomhoz való viszonyát vizsgálta, a „többieknek” legfeljebb egy-két lábjegyzet jutott.

Éppen az egymás történelmének alaposabb megismerése érdekében szeretném mindenki figyelmébe ajánlani Otto Urban: Die tschechische Gesellschaft 1848–1918 című művét,¹ mely 1990-ben elnyerte az osztrák művelődésügyi miniszter által adományozott Anton Gindely-díjat. (Ennek köszönhetően fordították németre és adták ki Ausztriában.) A prágai történészről (1825–1892) elnevezett díjat olyan szerzők kaphatják meg, akik a Monarchia történetét nem német nyelvű források alapján dolgozzák fel, vagyis hozzájárulnak az előbb emlegetett „homály” eloszlatásához. A cél talán az is lehet, hogy a múltat immár ne az 1920-ban meghúzott határok mögüli lövészárkokból szemléljük.

Keserű igazságként hat a könyv elején a kiadó által idézett Gindely-levélrészlet és a szerző által írt ajánlás összehasonlítása: „Mein Vater war ein Magyar, meine Mutter eine Böhmin, meine Erziehung deutsch...)² írta 1857-ben Gindely, Urban pedig apja és nagybátyja emlékének ajánlja könyvét, akik 1945 után soha többé nem találkozhattak, s egyikük a határ csehszlovák, másikuk a határ német oldalán halt meg.

Otto Urban 1938-ban született Bilovecben. A prágai Károly Egyetemen végezte tanulmányait 1955 és 1960 között. 1992 óta ugyanezen intézmény újkori történeti tanszékének professzora. Kutatásainak középpontjában Csehország és Közép-Európa XVIII–XX. századi története áll. A „Cseh társadalom 1848–1918”-ban megkísérli összefoglalni az újkori cseh polgári társadalom fejlődését a népek tavasza és a birodalom széthullása között eltelt hetven esztendőben. Könyve azért is érdekes, mert a cseh(szlovák) történetírás éppen ezt a hetven évet „hanyagolta” előszeretettel az 1920 után államilag is propagált Monarchiagyűlölet miatt.

Utóbbira szemléltető példa lehet a császár személye, akit Ausztriában tisztelet és kultusz övez, nálunk már inkább „ferencjóska”-ként bukkan fel, a cseheknél pedig a haseki uralkodókép él, a szenilis öreg „procházkáé”, akinek képét – mint jól tudjuk – a legyek is le... Palivec úr vendéglőjében.

A könyv címe azonban kissé csalóka, hiszen társadalomtörténeti értekezést sejtet, holott Urban valójában „hagyományos” politikatörténetet ír. Szorosan vett társadalomtörténettel csupán egy alfejezet foglalkozik, illetve imitt-amott egy-két elszórt bekezdés erejéig találkozhatunk vele. A könyv olyan értelemben is „hagyományos” történetírói munkának tekinthető, hogy – a ma egyre inkább terjedő gyakorlattal ellentétben, miszerint ilyen nagyobb lélegzetű történeti munkákat munkaközösségek készítenek – Urban egyedül írta. Rendkívül jó tollal, színesen, olvasmányosan és ugyanakkor érthetően ír, nem használ véget nem érő körmondatokat.

Honfiúi szívünk is megnyugodhat könyve olvastán, hiszen az összmonar-chiai politika vonatkozásában gyakran kitér a magyarországi eseményekre, s például a csehek számára oly fájó emlékű kiegyezést, vagy Ferenc József cseh királlyá koronázásának elmaradását is tárgyilagosan értékeli. Nem szabad például megfeledkeznünk arról, hogy cseh szemszögből Andrássy tevékenysége egész másként fest, mint magyar szemszögből!

Művét – tíz fejezetre osztva – a következőképpen építette föl:

I. A régi rendszer széthullása, 1848–51

II. A neoabszolutizmus, 1852–59 (Kísérlet egy új állam és új társadalom megteremtésére)

III. Az álalkotmányosság – politikai alkímia, 1860–65

IV. A dualizmus – az osztrák–magyar állam ideája, 1866–73

V. Az új társadalom tükre, 1873–79

VI. Egyensúlykeresés, 1880–90

VII. Az erők átcsoportosítása, 1891–96

VIII. A lehetőségek határai, 1897–1904

IX. Kiérlelődés, 1905–14

X. A világháború, 1914–18

Így követhetjük végig Csehország történetét az 1848. júniusi prágai barikádoktól Palacky történelmi jóslatán át („Voltunk Ausztria előtt, leszünk Ausztria után is!) a Nemzeti Gyűlés 1918. október 28-i kiáltványáig. („Csehszlovák nép! Ősi álmod megvalósult. A csehszlovák állam a mai napon a világ önálló kultúrállamainak sorába lépett!”)³

Rendkívül érdekes például a VIII. fejezet 3. alfejezete, melyből a századvég–századforduló politikai pártjait ismerhetjük meg. A szerző elsőként ad részletes és áttekinthető tájékoztatást a korszak cseh politikai csoportosulásairól, ezeket eleddig csak részleteiben ismertette néhány történeti munka. Ugyancsak fokozott érdeklődésre tarthat számot az a bizonyos társadalomtörténeti rész (az V. fejezet 3. alfejezete),⁴ melyben többek között a korábban szintén alig kutatott cseh arisztokrácia is megjelenik. A „jégkorszak” történészei előszeretettel bélyegezték meg a cseh arisztokráciát Bécs talpnyalóinak, nem is tekintve őket cseheknek, mondván, hogy a Fehérhegynél elveszett önállósággal együtt az „igazi” cseh nemesség is elveszett. A hetvenes évektől kezdve indult meg bizonyos fokú átértékelés, először az irodalom területén – az irodalomtudósok rádöbbentek, hogy Fehérhegy után is volt cseh irodalom – majd ez átterjedt a barokk társadalom – és benne az arisztokrácia – bizonyos fokú „rehabilitálására”. Napjainkban ugyanez történik a századvég-századforduló korának társadalmával.

Urban ugyanakkor arra a – nálunk sem ismeretlen – visszásságra is felhívta a figyelmet, hogy míg az arisztokrácia bizonyos mértékben „beszállt” az iparba és a kereskedelembe, főleg a mezőgazdasággal kapcsolatos vállalkozásokba, s az iparvállalatok, részvénytársaságok és bankok vezetőségi testületeiben egyre-másra jelentek meg főnemesek,⁵ addig a feltörekvő polgárság nem saját létformát kívánt, hanem az arisztokráciát majmolta. A Monarchia történetében soha ennyi nemesítés nem esett, mint a századfordulón! A bárói címre emelkedett gazdag polgárok sajátságos középréteget alkottak az „igazi” nemesség és a polgári „plebs” között.

A tíz fejezet után következő bibliográfiai és forrásgyűjteményi rész (II. kötet) már túllépi a „hagyományos” történetírói kereteket. A második kötetben igen hasznos adatokat találhatunk Csehország történetével kapcsolatosan. A „Daten zur Geschichte” című rész tizennyolc oldala segítségével⁶ röviden áttekinthetjük az 1848–1918 közti cseh kronológiát. Ezután következik az osztrák miniszterelnökök, a cseh- és a morvaországi helytartók, a sziléziai tartományfőnökök és a Monarchia külügyminisztereinek névsora.

A bibliográfia bő választékot kínál a Monarchia 1848–1918 közötti történetéről megjelent forrásgyűjteményekből és irodalomból. E tárgyakat a szerző tematikusan felosztja (pl.: statisztikai forráskiadványok, politikai pártokkal és mozgalmakkal kapcsolatos publikációk), megkönnyítve ezzel a keresést az érdeklődő számára. Az irodalmat is tematikusan osztja bibliográfiákra, áttekintő művekre, monográfiákra, életrajzokra, stb. Végül a névmutatóban áttekinti a kor jelentős személyiségeit.

Mindezeket összegezve elmondható, hogy Urban lenyűgöző mennyiségű és minőségű segédanyagot mellékelt művéhez.

Végezetül, de nem utolsó sorban szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a „Die tschechische Gesellschaft 1848–1918”-at érdemes lenne magyarra fordítani és kiadni, mert sokat tanulhatunk belőle, s mert a magyar érdeklődők számára ilyen átfogó mű a cseh történelemről jelenleg hozzáférhetetlen.

Otto Urban: Die tschechische Gesellschaft. 1848–1918. (A cseh társadalom 1848–1918) 1–2. Böhlau, Bécs, 1994. 930+1149 p. Anton-Gindely-Reihe zur Geschichte der Donaumonarchie und Mitteleuropas 2.

Baczoni Tamás

1. Böhlau Verlag, 1994, a cseh eredeti Česká společnost 1848–1918 címmel jelent meg Prágában 1982-ben.

2. Urban: Die tschechische Gesellschaft 1848–1918, Vorwort des Herausgebers.

3. Urban: id. mű, 24. old.

4. Urban: id. mű, 421. old.

5. Az 1873-as krachot megelőzően a különféle csehországi részvénytársaságok vezetésében nem kevesebb mint 15 herceg, 105 gróf és 74 egyéb nemes ült. Urban: id. mű, 422. old.

6. Urban: id. mű, 930–948. old.