Klió 1996/3.

5. évfolyam

Boszorkányvádak az injúria-eljárás gyakorlatában

 

A jogfejlődés kora újkori történetében a boszorkányperek jelentős helyet foglaltak el. Ezekben az eljárásokban döntő szerep jutott azoknak az emberi tulajdonságoknak, amelyeket a korabeli felfogás a „becsület” fogalmába sorolt. A rontás képességével, varázslással-boszorkánysággal megvádolt személyek ugyanis a társadalom szemében becstelenekké váltak, vagyonuk és életük veszélybe került. Az úgynevezett boszorkányok üldözésére és megbüntetésére irányuló hatalmi erőfeszítéseket besúgók hada támogatta, és az egész társadalom egyetértése kísérte. 1597-ből származó feljegyzések szerint bírák, elöljárók és egyéb közrendűek a paderborni egyházmegye érsekéhez folyamodtak, személyes közreműködését kérve a varázslók és egyéb ártó személyek ellen. Essentho lakói 1648-ban hasonló igényekkel léptek fel a falujukban észlelt tömeges lópusztulás, valamint az ezzel összefüggésben terjedő mendemondák (lótetemekben talált kígyók, békák) kivizsgálása, és a feltételezett tettesek megbüntetése érdekében.

Akire a gyanú árnyéka vetődött, az hosszantartó és keserves eljárásnak nézett elébe. A kiszemelt áldozatot bizalmatlanság vette körül, a szomszédság megfigyelés alatt tartotta. Bármit tett (pl. ha nem reagált kellő eréllyel a provokációkra), azt a bűnösség jeleként értékelték. Hasonló sorsra jutottak azok is, akik mindezek ellenére nem szakították meg vele addigi kapcsolataikat. A külvilág indiszkrét figyelme a gyanúsítottban rendszerint agresszív reakciókat váltott ki, ami további éles hangú szóváltást, istenítéletre (vízpróba, párbaj stb.) való felszólítást, illetve durva tettlegességet eredménye­zett.

A XVI. században terjedtek el azok az eljárásjogi formák, amelyek alkalmasnak látszottak a boszorkányvádakkal illetett fél ártatlanságának igazolására.

 A rágalmazás, becsületsértés enyhébben minősülő eseteiben az istenítéletek (leginkább vízpróba) mellőzésével lehetőség nyílt gyorsított, szóbeli eljárás indítására egyszerűsített bizonyítással. A paderborni törvény­szék előtt elbírált összesen 1171 becsületsértési ügyből 121 esetben tárgyaltak ilyen módon boszorkányvádas pert. A gyorsított eljárásban a bíróság pénzbüntetést szabott ki, ami 3–4 tallért is elérhetett. Ez kétszer annyi volt, mint amikor valakit indokolatlanul tolvajnak, semmirekellőnek vagy gazembernek minősítettek.

Abban az esetben, ha egyéb bizonyítási eszköz nem állt rendelkezésre, ún. egyházi megtisztító eljárásra vagy tortúrára került sor. A kánoni purgáció tárgyában a szerző Dorothea Becker esetét idézi, aki 1575-ben ügyvédet fogadott, majd társaival ártatlanságára esküt tett. Az eljárás végén az al­terdroni esküdtbíróság úgynevezett „Documentum Purgationis”-t állított ki a védelmére. 1590-ben azonban ismét perbe fogták, és ezúttal már ügyvéde sem tudta megmenteni a többszöri kínvallatástól. A gyanúsított a tortúrát beismerő vallomás nélkül kiállta, mégis száműzték.

A becsület védelmében indított eljárások közül a legkiemelkedőbb szerepet a recipiált római jogon alapuló injúria-per kapta. A XVl. század végére Vesztfáliában is széles körben alkalmazták, ami általános joggyakorlat kialakulását tette lehetővé. A Birodalmi Kamarai Bíróság (Reichskammer­gericht: RKG) az ítélkezés megkönnyítése és egységesítése céljából, már a század második felében jogi formulagyűjteményeket adott ki a bírák és ügyvédek számára.

A Münsteri Állami Levéltárban összesen 6300 aktát őriznek, ezek közül kb. 160 az injúria-perek száma. Az iratok teljeskörű feldolgozása még nem történt meg, de az eddig megismert adatok alapján megállapítható, hogy a varázslás és ártó méregkeverés vádja számos esetben más bűncselekménnyel (emberölés, lopás stb.) társult. A feldolgozott 160 eset közül 13 eljárás tartalmaz boszorkányvádakat is. Ezekből a szerző öt konkrét esetet idéz, amelyek főbb vonásai az alábbiakban foglalhatók össze.

Az injúria perekben a legkülönbözőbb társadalmi csoportok képviseltették magukat. Parasztok, polgárok és nemesek egyaránt igénybe vették az eljárás kínálta jogvédelmet. A szembenálló felek társadalmi helyzete gyakran különbözött. A megrágalmazott fél nem ritkán gazdagabb, vagy előkelőbb volt, mint a vádaskodó. Akár azt is hihetnénk, hogy a boszorkányvád fegyver volt azok kezében, akik egyébként társadalmilag esélytelenek voltak ellenfelükkel szemben. A probléma azonban ennél sokkal bonyolultabb volt. Az injúria-eljárást ugyanis csak azok tudták sikerrel „végigharcolni”, akik biztos anyagi háttérrel rendelkeztek. A pazarló bizonyítási eljárás, a tanúkihallgatások, a védői és jegyzői tiszteletdíjak, az esetleges fellebbezések költségei sok pénzt emésztettek fel.

Az eljárások során a konfliktusok rendszerint elmérgesedtek, a bizonyítási kényszer erősödött. A bíróság meggyőzése érdekében egyre súlyosabb vádak hangzottak el, amelyek nem ritkán elképesztők voltak, mint pl. megrontott lelkek közlései, beszélő ördögök kijelentései, holttestekben talált kígyók, békák mint tanújelek felemlegetése a perben. A résztvevők csak egyetlen dologban nem kételkedtek: a varázslás illetve boszorkányság létezésében. Ha mégis akadt olyan személy, aki szembe mert fordulni a közhiedelemmel, az maga is könnyen a gyanúsítottak között találhatta magát.

A gyanússá válás, illetve a bűnössé nyilvánítás veszélyei (vízpróba, tortúra, anyagi áldozat stb.) miatt a túlbizonyítás lett az eljárások egyik legfontosabb jellemzője. Egyes peres akták ennek következtében a 600 lapot is meghaladták, a perek pedig akár évtizedekig is elhúzódhattak.

A szerző megállapítása szerint a bíróság döntő szempontként vizsgálta a peres felek „becsületét” is. Ezen a szenvedélymentes, harmonikus családi életet, a rendszeres templomba járást értették, vagyis azt a magatartást, amely által valaki a közösség tiszteletére, vagy befolyásos barátokra tehetett szert. A tanulmányozott injúria-eljárásokra tehát a racionális jogi és a hipotetikus erkölcsi szempontok keveredése volt a jellemző, ami a pereket hosszadalmassá, kiszámíthatatlanná tette.

Mérlegelés tárgyát képezte a per során az üggyel összefüggésben keletkezett ún. szóbeszéd, pletyka jelensége, de a bíróság gyakorlata nem volt egyértelmű. Olykor már az is bizonyító erővel bírt, ha a tanú elmondta, mit beszélnek az emberek a szóban forgó ügy kapcsán, anélkül, hogy forrásait meg kellett volna neveznie. Egy alkalommal (Kögler-eset: Münsteri Állami Levéltár RKG K 204. Bd. 2. fol. 55. f.) a vádaskodó ügyvédje ezzel kapcsolatban úgy érvelt, hogy a közvéleményt nem lehet megnevezni. Máskor a megrágalmazott ért el sikert azzal, hogy a vádaskodó személyt a szóbeszéd keltőjének nevezte, és ennek tanúját is perbe vonta. Ismét más esetben a védőügyvéd konkrétumok segítségével kényszerítette ellentmondásra a vád tanúját, bebizonyítva, hogy hazudik. A XVI. század végére már általánosan elfogadták azt az elvet, hogy puszta szóbeszédre nem alapozható bírói ítélet.

Az injúria-eljárások korabeli szerepét a szerző a bírói döntések tükrében is vizsgálja. A tanulmányban bemutatott öt eset kapcsán a fellebbezésekkel együtt összesen tíz ítélet vált ismertté, amelyek közül csupán egy származik az RKG-től. Ezek kivétel nélkül mind injúriaként értékelték a boszorkány­vádat, aminek fejében pénzbüntetést és egyéb erkölcsi elégtételt szabtak ki. Az injúria-eljárás alkalmasnak bizonyult ugyan a jogtalanul megvádoltak becsületének védelmére, a teljességhez azonban az is hozzá tartozik, hogy a hosszadalmas és költséges eljárás sokak kedvét eleve elvette a pereskedéstől. Amennyiben mégis perre került sor, mindkét fél komoly érvekre kényszerült, ha el akarta kerülni a pervesztés következményeit.

Az esetek minősítése során élesen elhatárolták a reál(tettleges) és verbál(szóbeli) injúriák körét. Az injúria megállapításának mindkét esetben előfeltétele volt az „animus injúriandi”, vagyis a becsületsértő szándék. Maga az eljárás mind civiljogi, mind büntetőjogi alapon lefolytatható volt, a pernyertes ettől függően kapott elégtételt.

A büntetőkatalógus tartalmazza a megkövetés, a nyilvános visszavonás, a pellengér, a börtönbüntetés és a száműzés kiszabásának lehetőségét. A civiljogi eljárás jogkövetkezményei között szerepelt a vádak visszavonása, a nyilvános bocsánatkérés, valamint pénzbeli jóvátétel, amelynek nagyságát a sértett aestimatios esküvel határozta meg. Feltűnő értékaránytalanság esetén a bíróság a realitásokhoz igazította a követelt „fájdalomdíj” összegét. A pernyertes számára tehát nem a kártérítés nagysága volt az elsődleges, hanem az ártatlanság megállapítása, a rágalmazó elmarasztalása, vagyis az erkölcsi győzelem.

A peres akták szerint az RKG, mint a korabeli igazságszolgáltatás birodalmi csúcsszerve kiemelkedő szerepet játszott a boszorkányperek történetében. Wigand nézete szerint a Birodalmi Kamarai Bíróság mérsékelt álláspontra helyezkedett a boszorkányvádas eljárásokban, ezért a pervesztesek is bizalommal fordultak hozzá. Ezt igazolja, hogy az öt esetből négyben az alperesek nyújtottak be fellebbezést. Az eredmények ellenére a korabeli társadalmi szemlélet miatt még az injúria-eljárás sem volt képes elejét venni a tömeges vádaskodásnak.

A szerző végezetül megállapítja, hogy az RKG tevékenységének reális értékeléséhez nagyobb figyelmet kellene fordítani az injúria-eljárások régiókat átfogó vizsgálatára, a felek perbeli céljaira, valamint a bírói ítéletek elemzésére.

 

Ralf-Peter Fuchs: Der Vorwurf der Zauberei in der Rechtspraxis des Injurienverfahrens. Einige Reichskammergerichtsprozesse westfälischer Herkunft im Vergleich. (Boszorkány-vádak az injúria-eljárás gyakorlatában. Vesztfáliai eredetű, Birodalmi Katonai Bíróság előtt folyó perek összehasonlító elemzése) Zeitschrift für Neuere Rechtsgeschichte 1995 (17. évfolyam) 1/2 szám 1–29. old.

 

Gyulai Andrea