Klió 1996/3.

5. évfolyam

Az eperjesi vésztörvényszék, 1687

Az eperjesi vésztörvényszék történelmünk elfeledett eseményei közé tartozik ha pedig mégis emlékezünk rá, akkor csak bizonyos vonásait emeljük ki és nem a komplex egészet szemléljük. Ezen a helyzeten próbál a szerző segíteni azzal, hogy a történettudomány segítségével objektívebb szemszögből vizsgálja az akkori eseményeket. Ez nem is olyan egyszerű, hiszen a per jegyzőkönyvei nem maradtak fenn napjainkig. Így a szerzőnek nagyon sokféle kortársi és egyéb visszaemlékezésre, feldolgozásra kellett támaszkodnia, hogy legalább egyes részleteiben rekonstruálhassa az 1687-ben Eperjesen történteket.

A könyv tartalmilag két részre, valamint az ezeket kiegészítő függelékre osztható. Az első részhez az előszóval együtt négy fejezet tartozik. Ezekben a szerző az események előzményeivel, az okokkal foglalkozik. Az okokat 1517. október 31-éig, a reformáció kezdetéig vezeti vissza.

A szerző feltárni törekszik, hogy miért Eperjes lett e gyászos események színhelye. Ez a felvidéki város már évszázadok óta a szabad királyi városok sorába tartozott. Polgárai tehetősek voltak. A lakosság három nemzetiséghez (német, magyar, szlovák) tartozott, a vallási megoszlás szerint a lutheri reformáció hívei voltak többségben. 1667 óta működött a városban az Evangélikus Kollégium. Az 1671-ben kezdődött ellenreformációs hullám – amelyet ma „gyászévtized”-ként ismerünk – Eperjest is elérte. Az evangélikusok templomait elvették, a lelkészeket a kollégium professzoraival együtt elűzték, és az iskolát átvették a jezsuiták. Emellett az ellenreformációs intézkedések a városi élet más területein is éreztették hatásukat, például a városi tanács tagjai csak katolikus vallásúak lehettek, éppen úgy mint a céhtagok. A város védműveit lerombolták, császári előírás szabályozta a város gazdasági és politikai „lehetőségeit”. Így 1675-re létrejött az engedelmes, császárhű Eperjes, de csak látszólag.

Az 1678-ban kitört Thököly-felkelés során a város 1682-ig a császáriak kezén maradt. Miután azok feladták a várost, a felfegyverzett polgárok lerombolták a katolicizmus gyűlölt jelképét, a ferences kolostort. Az 1682. augusztus 20-án lezajlott polgármesteri és városi tanácsi választást követően már az új tisztségviselők üdvözölhették a városba látogató Thököly Imrét – aki 1668 és 1670 között tanult a kollégiumban – és a város egyúttal 40 000 aranyat bocsátott rendelkezésére. Bécs 1683-as sikertelen ostromát követően Sobieski János lengyel király támadásától lehetett tartani, de a város végül is a kurucok kezén maradt. Az 1684. évben minden maradt a régiben, de a következő évben Thököly lehetőségei már egyre szűkültek. A város védelmét mindössze 1700 kuruc katona biztosította a 14 000 császárival szemben. A védők között hajdúkat, zsoldosokat és polgárokat egyaránt találunk. A hajdúk egy része nyitotta meg végül a császáriak előtt a kapukat és így a városi tanács sem tehetett mást, feladta a várost. A megadási feltételeket azonban a császáriak nem tartották be. Ekkor vette kezdetét az a folyamat, amely az 1687-es eseményekhez vezetett. A várost kirabolták, óriási adót vetettek ki lakóira.

„Az 1685-ös év Eperjesen a Habsburg-ellenes ellenállás, a hiábavaló harcok, a felesleges áldozatok és a nagy remények végét jelentette. Polgárai önként jelentkeztek Thököly »Pro libertate« jelszavú zászlaja alá. Számukra ez igazi szabadságharc volt. A vallásszabadságért, a vallási elnyomás ellen, a politikai szabadságért, a városi jogok korlátozása ellen és nem utolsó sorban a termelési és kereskedelmi szabadságért, valamint a saját munkából eredő haszon saját felhasználásának jogáért. Éppen ez a harc, mely oly sok nagy és tulajdonkeppen felesleges pénzbeli, anyagi és emberi áldozatot követelt, sorolta a várost a császári udvar legnagyobb ellenségei közé.” (41. 1.)

A Habsburgok a megfélemlítésben 1621 óta (Prága, Óváros tér) igencsak „gyakorlottak” voltak. A Thököly-felkelést követően is valami hasonlót tervezett többek között Kinsky gróf, cseh kancellár, Strattmann gróf, birodalmi kancellár és Caraffa tábornok. Kedvező volt az 1686–87-es év, hiszen az ország a törökellenes háború sikereinek lehetett végre tanúja. A főszereplő Caraffa tábornok, az Északkelet-Magyarországon állomásozó katonaság fővezére, aki egy új rebellió körvonalait vélte felfedezni. A munkácsi várvédők és az eperjesiek „állítólagos” levelezéséből arra következtetett, hogy az új rebellió központja Eperjes városa. Ezt ma már sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet, a levelek ugyanis nem maradtak fenn. A szerző talált olyan utalásokat, amelyek a bizonyítékok létezésére utalnak. Közben a tábornoknak sikerült megtalálnia a vád koronatanúját, egy markotányosnő: Újhelyi Erzsébet személyében, aki pénzért sok mindenre hajlandó volt. A város védműveit 13 év elteltével újra lerombolták, és elvették újra a templomokat is. A professzorok és a lelkészek megsegítésére Zimmermann Zsigmond szenátor által kezdeményezett gyűjtés láttán Caraffa újabb bizonyítékot „szerzett” az új felkelésről. Mindezt jelentette Bécsbe is, jócskán eltúlozva.

1687. január végén a császár döntött a vésztörvényszék felállításáról Eperjesen. A legfőbb cél az új felkelés megelőzése volt. Minderről futár által értesült Caraffa 1687. február 9-én, és ezután nem tétlenkedett. Összeállította a bíróságot. Tagjai fele-fele részben a katonák és a polgárok közül kerültek ki. A perek során 60 embert fogtak le – nagyobb részt ártatlanokat – és ezzel kezdetét vehette a vésztörvényszék működése. Ezt kínvallatások és kivégzések követték. A perek és kivégzések öt lépcsőben zajlottak le 1687. március 5. és szeptember 12. között. Ezekben 24 ember vesztette életét, volt közöttük olyan, aki már a kínzókamrában meghalt, többségüket az eperjesi téren végezték ki és négyelték fel. A per folyamán a bűnösség feltételezése volt az elsődleges alap. A koronatanú állításait nem is volt a perbefogottaknak lehetősége megcáfolni, a szó – hazugság – ereje többet ért, mint bármi más bizonyíték. A kivégzettek nagyrészt nemesek, tehetős városi polgárok, szenátorok voltak, és nem tartoztak a Thököly-felkelés vezetői közé.

Az eperjesi vésztörvényszék léte nem sokáig maradhatott titokban, ez volt a cél is. Sikerült a magyar nemességet megfélemlíteni. A nemesség mindezt az első pillanatokban bénultan szemlélte, majd nemsokára megindult az ellenállás, hiszen Eperjesen nagyobbrészt nemeseket kínoztak meg, végeztek ki, sőt négyeltek fel. Ez a magyar nemesség jogainak lábbal tiprását jelentette. A királyság legfőbb híveit, a katolikus főurakat is – Kollonich Lipót bíborost, Esterházy Pál nádort – felháborította mindez. Attól féltek, hogy ha Caraffa tovább folytatja tevékenységét, valóban kitörhet egy újabb felkelés Magyarországon. Lassan már az országnagyok neve is rákerült arra a listára, akiket Caraffa perbe akart fogatni és akiket Géczi István, Thököly udvari kapitánya említett meg vallomásában, csakhogy a kínzásokat elkerülje. Lipót lassan rájött, hogy a tábornok túlfeszítette a húrt. A foganatosított intézkedések elegendőnek bizonyultak az országgyűlés megfélemlítésére. Ott ugyanis a trónörökös megkoronázását és az Aranybulla ellenállási záradékának eltörlését tervezte az udvar, ami a Habsburg-ház férfiági örökösödésének elismerését jelentette. Az országgyűlés foglalkozott az eperjesi eseményekkel is, az V., VI., VII. törvénycikkben. Ezekben amnesztiát kaptak a még fogva tartottak, megszüntették az eperjesi bizottságot, és rendelkeztek arról, hogy a birtokokat adják vissza az örökösöknek. Az országgyűlés légkörét jól jelzi az egyik küldött, Esterházy gróf önmagának is feltett kérdése: „Hol vagytok lutheránusok, hogy protestáljatok?” (86. 1.)

Az utolsó fejezetben arról ír a szerző, hogyan emlékezett meg a város és lakói a későbbiekben az 1687. évi tragédiáról. Ezek között lehet említeni az 1908-as szoboravatást és négy áldozat újratemetését 1930-ban.

Kónya Péter: Az eperjesi vésztörvényszék 1687. PVT Bratislava a. s. diviza Presov kiadása az Evangélikus Országos Múzeum (Budapest) számára Eperjes/Presov–Budapest, 1994., 138.1.

Jeney-Tóth Annamária