Klió 1996/3.

5. évfolyam

„Indiázni”

 

Ha nagy vonásokban ismerjük is az Amerika felfedezése utáni európai gazdaságtörténet kontúrjait, és sokat tudunk az amerikai nemesfém európai, és ezen belül spanyolországi hatásáról, távol vagyunk még a végleges képtől, jelzi E. Vila Vilar könyve, aki persze maga is közli: munkája legalább annyi kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. A szerző egy nagyívű kutatási program részeként írta művét, amely a hatalom és a kereskedelmi rendszer összefüggéseit vizsgálta a hispán világban a XVI–XVII. században. Két kiemelkedő kereskedő figuráját és családjukat állította kutatásainak központjába, olyan személyeket, akik a kortársi megítélés szerint Sevilla leggazdagabbjai voltak e ciklusban.

Juan Antonio Corso és Tomás Mańara „párhuzamos életrajzán” keresztül ad képet az Indiákkal való kereskedelem mechanizmusáról, szereplőiről, termékeiről, a sevillai társadalomról. A szerző hatalmas levéltári anyagot tekintett át munkatársaival, Sevillában a katedrális, az érsekség, a városi tanács, a kereskedelmi kamara levéltárait, az Indiák Levéltárát, több spanyol grand levéltárát, és ugyanúgy a perui nemzeti levéltár és könyvtár iratait.

A kötet öt fejezetre tagolódik. Az elsőben a főszereplő személyek és környezetük jelennek meg, valamint az emigráció ügyei; a másodikban az amerikai fázis, a meggazdagodás periódusa; a harmadikban a gyarmati kereskedelmi tevékenység belső részletei és mechanizmusa; a negyedikben az Amerikában felhalmozott vagyon spanyolországi „hasznosítása”; az utolsó fejezetben pedig a két család leszármazottainak életpályájáról ad képet a könyv.

Az első meglepő információ: Sevillában, amely az Indiákkal való kasztíliai monopólium szimbóluma, igen nagy a külföldiek száma, különösen a korzikaiaké, akik ezidőben a Mediterráneum minden térségében nagy számban megtalálhatók: hajósok, kereskedők, katonák. Hasonlóképpen domináns a jelenlétük Peruban is. A korzikaiak súlya az Indiák kereskedelmében is nagy súlyú, és szoros a kapcsolatuk a genovai kereskedőkkel.

A Corso-k családi neve (=korzikai) erre az eredetre utal. Szerteágazó, nagy számú család, melynek tagjai valamilyen módon a „birodalomalapító” Juan Antonio Corso Vicentelóhoz kötődnek: ügynökök, hajósok, boltosok, megbízottak, testőrök, cselédek stb. Amikor J. A. Corso 1544-ben Peruban elénk kerül, már a leggazdagabbak egyike. Felfegyverzett hajók tulajdonosa, melyek főleg bort, rabszolgát, iparcikkeket, élelmiszereket, állatokat, szerszámokat visznek Peruba – mások megbízásából is –, és nemesfémmel térnek vissza. Maga is húsz–harmincszor teszi meg az utat; lerakatai vannak Limában, Vera Cruzban, Arequipában, Panamában, Tierra Firmén, Sevillában. Jelentős kölcsönökkel támogatta a perui királypárti hadsereget a Pizarrok polgárháborúja idején, nagy bányaérdekeltségei is vannak. Tevékenysége gyakorta illegális jellegű, de sógora, aki II. Fülöp egyik titkára, erős politikai védelmet jelent, ahogy Corso szilárd királypártisága is.

Amíg Corso az árforradalom okozta fellendülés egyik első számú nyertese, Tomás Mańara a XVII. század első harmadában már a nemesfémdömping kifulladása és az államcsődök korszakában tűnik fel. Kötődik Corso családjához, de vagyonát már másképpen gyűjti. A Fülöp-szigetekkel, Kínával és Ázsiával tiltott kereskedelem első nagy haszonélvezője a Mexikóból és Peruból kivitt ezüst révén. Valójában nagy csempészhálózatot mozgat, és saját hajóin kereskedik. Amikor Spanyolország kifulladt, Amerika szükség­képpen Keleten igyekezett beszerezni a nélkülözhetetlen termékeket és luxuscikkeket.

Tulajdonképpen mindkét figura (és kiterjedt rokonságuk) egyet igazol: Sevilla nem tudta megőrizni Kasztília monopolhelyzetét, valójában a legálisan – illegálisan betelepült külföldiek veszik kézbe a spanyol gyarmati kereskedelmet és fölözik le a hasznát – egyébként mint a kasztíliai kereskedők és grandok megbízottai is. Az „indiázni” spanyol kifejezés – „hacer las Indias” – erre utal: mesés vagyonok születtek a Kasztíliában és Amerikában élő idegenek kezén.

A harmadik fejezet a vállakozások dimenzióit és a tőkemozgást próbálja illusztrálni forrásai segítségével. Világossá lesz, hogy a gazdagodásban a spanyol állampolgárság megszerzése döntő szerepet játszott – bárha igen sokba került –, mert így lehetett a sevillai városi tanácsban és az Indiákkal foglalkozó állami hivatalokban pozíciókhoz jutni.

Mindkét szereplő nagy hajós és szállító. Az Indiákon működtek ugyan, de bázisuk Sevilla volt. Több száz – „egy légió” – alkalmazottjuk (a többség rokon) működött a Kanári-szigeteken, Firenzében, Lisszabonban, s az említett amerikai „faktóriákon”. Ügynökeik – lobbysták? – az udvarban is ott vannak, s az udvari arisztokrácia üzleti ügyeit menedzselik. Mańara, aki már a hanyatlás első évtizedeiben működik, jól adaptálódik. Felismeri, hogy a „decadencia espańola” – amiről oly hatalmas szakirodalom született – az állami pénzügyekre vonatkozik elsősorban. „Válságkezelő” mondanánk: pozíciót szerez az Indiák gazdasági ügyeit kezelő Consuladóban, mely a monopol- kereskedelem illúzióját adó amerikai ezüstflottákat szervezi; nagy hitelezője az udvarnak, cserébe hatalmas adóbérletekhez jut, a sevillai városi tanács tagja lesz, ugyanakkor – éppen a protestáns kalózok támadásai miatt – a hajóbiztosítás új állami (kényszer) formáját javasolja bevezetni (asiento de averia), és lesz ennek első bérlője és haszonélvezője. Ez egyfajta adó volt persze, mely lefölözte a kereskedelem hasznát. Mańaránál egyértelműen bizonyítható a genovai háttér, a gazdag csendestársak tevékenysége; gyakran genovai ügynökként is értelmezhető, bizonyos vonatkozásban ezektől függő figura.

Ha a két karriert összevetjük, látszik: Corso autonóm személyiség, aki negyvenkét millió maravédis vagyont hagyott utódaira – valószínűleg Hispánia leggazdagabb embereként. Mańara vagyona jobbára befolyásában fogható meg, egy kínosabb – válságos korszakban. A szakirodalomban közhely az a tény, hogy az amerikai jövedelmek Spanyolországban nem a termelésbe „csatornázódtak” (Pach Zs. P.). E. Vila Vilar szereplői ezt illuszt­rálhatják. A nemesi címekre hatalmas összegeket költöttek, leányaik a grandok családjaiba jutottak. De mindenekelőtt földeket vásároltak és átalakí­tották ezeket mayorazgóvá. Ám e lépések még piacorientáltak: e birtokok termékeit az Indiákra szállították (olaj, búza, árpa, gyümölcsök, bor, állatok, kétszersült). Elsősorban Corsót mozgatják ilyen motivációk: egész seńoriója (=tartományuraság) születik (ti. a bíráskodás joga is az övé lett) Andalúziában, amely városokat, villákat, falvakat, tanyákat is magában foglalt. Mańara inkább adóbérleteket vásárolt amerikai jövedelmeiből. S ez, mint kiderült, a XVII. század legnagyobb üzlete. Ezenkívül államkölcsönöket adott 7–14 százalékos kamatra, ami biztos és befolyást teremtő üzlet volt. Ekkor épültek meg Sevillában a Corso és Mańara család ma is látható palotáinak gazdagon bútorozott, fényűző barokkegyüttesei is.

Fontos „befektetés” volt a pozíciók, címek megvásárlása is, amelyek árverésen történtek. A két család meghatározó tagjai főleg a nagy lovag­rendekben vásároltak „tagságot”, egyházi cofradiák és a városi Hermandadok vezető tisztségviselői lettek, de mindannyian – a Corsók és a Mańarák – nemesi címeket szereztek. Leányaikat pedig – az egyik legnagyobb, bizonyítható „befektetés” a hozomány – spanyol grandok családjaiba házasították.

A könyv különös figyelmet fordít – s ez úgy véljük, legmeglepőbb tu­laj­-don­sága – a család jövőjét biztosító, illetve a végrendelkező túlvilági „karrierjét” „biztosító” „befektetések” ügyére. Indokolt a sok idézőjel, ha nem akarjuk a cinizmus vádját magunkra venni.

Arról van szó, hogy a spanyol barokk egyik sajátos vonását ragadja meg és mutatja be a szerző: a túlvilági élet egyház által kialakított üzletét és a halál kommercializálódását. A XVII. század elején ugyanis ilyen jelenségeknek lehetünk tanúi Spanyolországban. S nem elsősorban a hatalmas vagyont emésztő, színpadi látványosságot jelentő temetésekre kell gondolnunk. Corso például négy kápolnát alapít, mindegyiket jókora földbirtokkal: feladatuk Corso lelki üdvéért imádkozni (havonta százszor), s tanítani a család gyermekeit. A sevillai templomoknak adott birtokok és adományok révén ezek kétezer misét mondanak érte.

Antonio Corso ezenkívül több sevillai kolostor lámpáinak olajszükségle­tét fedezi birtokokkal, s több egyházi intézményt lát el – még a XIX. század elején is – a Corso-mayorázgó rendszeresen adományokkal. Mańara végren-deletéből, bár nem ilyen hatalmas dimenziókban, de hasonló szándék tűnik elő. A kötet egyébként közli Juan Antonio Corso végrendeletének teljes szöve­gét, valamint a Sevilla közjegyzője előtt tett nyilatkozatot a Corso-mayorazgó nagyságáról, hasonlóképpen Tomás Mańara mayorazgó létesí-téséről szóló oklevelét.

Az utolsó rész a leszármazottakról ad részletes képet. Sokgyermekes családok, széles családi kapcsolatrendszerek, amelyeket máig megrajzolt ívben mutat be – ha vázlatosan is – a könyv. A zárófejezet érdemel figyel-met, ahol Vila Vilar „Egy mentalitás következményei” címmel von mérleget e két család történetéről. A tanulság az – írja a szerző –, hogy a birodalom-építők utódjaiban elhalt a vállalkozás szelleme, s a nemesi értékek, a kegyesség, a kegyes adomány, a feudális járadékok felé forduló és hanyatló-stagnáló spanyol elitbe integrálódtak.

Nem mondhatnánk, hogy e jelenséget nem ismerjük, mindazonáltal egy sikeres család bemutatásán keresztül mindezt illusztrálni – az egyetemes megállapítások hitelét erősíti. S erősíti hiányérzetünket: például azt, hogy a nagy Corso miért nem fektetett tőkét az iparba is a fellendülés évtizedeiben? Az árforradalom lenne az ok, ahogy ezt sokan – magyarul Zimányi Vera oly plasztikusan – már bemutatták?

A könyvet olvasván ugyanakkor erős gyanúnk is támad. Az ugyanis, hogy az európai árforradalom kapcsán nem lenne haszontalan főképpen a XVI–XVII. századi amerikai ármozgások (és belső struktúrájuk) pontos ismerete. Mert hát az a könyvből kitetszik: a perui (és általában az Indiák) igények generálták az árak robbanását. A kérdés az, hogy ezek konkrétan milyen mechanizmusok révén, milyen hullámokban érkeznek Cádiz-Sevillába, s hullámzanak tovább Európa felé?

 

Enriqueta Vila Vilar: Los Corso y los Mańara: Tipos y arquetipos del mercader con America. (A Corso- és a Mańara-családok. Az amerikai kereskedő típusa és archetipusa) Escuela de Estudios Hispano-Americanos. Sevilla, 1991, 321. p.

 

Anderle Ádám