Klió 1996/3.

5. évfolyam

Spanyol bevándorlás Kubában

 

A mai spanyol történetírásnak két alapvető gyengesége van. Az egyik, hogy szinte teljesen hiányoznak az egyetemes történeti (pontosabban: a Spanyolország történetén kívüli) kutatási témák; a másik, hogy Latin-Amerika történetét is csupán a nemzeti történelem részeként kutatják. Máig alig jellemzők ezért a XIX–XX. századi Latin-Amerikára vonatkozó kutatások, s ha vannak – ez viszonylag új, az elmúlt évtized jelensége –, ezek is szorosan kapcsolódnak Hispánia modern történelméhez.

Az „átmenetet” egy tágasabb történetírói érdeklődéshez a Latin-Amerikába irányuló spanyol kivándorlás kutatása jelentheti, amely csak kb. 8–10 éve kezdődött el Spanyolországban. Ennek jele például az Archivo de Indianos megalapítása Colombresben (indianos-nak nevezik az Amerikából visszatért kivándorlókat), és több ilyen témájú sorozat elindulása. Két könyvet választottunk ki két sorozatból: az egyiket Galíciában, a másikat Asturiasban indították. Ennek az utóbbi sorozatnak a neve igen szellemes: Cruzar el charco = „átszelni a pocsolyát”. Ami jelezheti azt is, hogy a félszigetről e két régió adta a legtöbb Amerikába kivándorlót a XIX–XX. században.

Jordi Maluquer könyvének ismertetésével kell kezdenünk, mert, bárha ez a későbbi kiadású munka, tematikája szélesebb Naranjo érdeklődésénél, aki csak a gallegók kubai jelenlétét vizsgálta.

Maluquer könyvét két nagy egységre bontja. Az elsőben a gyarmati (1898-ig), a másodikban a független Kubában vizsgálja a spanyol emigrációt. Könyvének erejét, megállapításai hitelét az adja, hogy széles gazdaságtörténeti keretbe ágyazottan értelmezi a bevándorlás ügyeit.

Maluquer úgy látja: a Kubáról szóló történeti irodalomban a néger bevándorló eddig több figyelmet kapott, mint az európai. Ő ezt a hiányt szeretné pótolni, írja az előszóban.

A XIX. századi gyarmati Kuba bevándorlással kapcsolatos történetét három tényező határozta meg: egyfelől igen gyéren lakott, másfelől igen termékeny földjei vannak, harmadrészt pedig a XVIII. század végén – a XIX. század elején viharos gyorsasággal kialakuló cukormonokultúra (s az ezt lassabban követő kávé- és dohányültetvények) hatalmas munkaerőt igényelt. Ez viszont 1862-ig döntően fekete rabszolgabehozatalt jelentett. Kuba „elfeketedett”, mondja Maluquer. Két adatpárt említünk illusztráció­képpen:

 

                                             fehér                        színes

                                                           lakosság

 

                           1791        153 559 fő               118 742 fő

                           1862        764 750 fő               594 438 fő

 

Ezek az adatok persze azt is jelzik, hogy a haiti-i forradalom után a karib-térség (főképpen Haiti és Dominika) fehér lakosságának több tízezres, jobbára francia (kb. 30 000) és spanyol csoportjai menekültek Kubába; de jelzi azt is, hogy a dinamikus kubai ültetvényes gazdaság százezres spanyol bevándorlást is indukált.

Aztán ahogy – az abolicionista mozgalmak nemzetközi hatására – 1841-től csökkent a fekete rabszolgák behozatala, úgy jelentek meg tízezres csoportokban Kubában a szerződéses kínai kulik és kisebb csoportokban a Yucatán-félszigetről indiánok is. Ám mindenekelőtt spanyolok: pontosabban, a Kanári-szigetekről bevándorlók csaknem egy milliós tömege. 1862-től kezdett ezért gyorsan „fehéredni” Kuba. Az 1899-es cenzus szerint 1 052 397 „fehér” és 520 400 „színes” lakosa volt az Antillák gyöngyének.

A XIX. század második felében a spanyol bevándorlók három nagy csoportja különíthető el: a legnagyobb a Kanári-szigetekről érkezetteké. Ezek paraszti családok (1841-ben a kubai „spanyolok” 41,5%-át ők adják); jelentős részük idénymunkás az ültetvényeken. A Katalóniából érkezettek döntően a kereskedelemben jelentek meg, évente többször visszatérve Barcelonába áruért, kihasználva azt a tényt, hogy Kuba szinte mindenben importra szorult.

A harmadik csoportot az északi partvidék (Galícia, Asturias, Cantabria, Baszkföld) faluról érkezett, döntően férfi bevándorlói alkották, akik Havanna és Santa Clara városában és tartományaiban a szolgáltató szektorban helyezkedtek el. Számolni kell az itt letelepedett spanyol katonákkal és az ide száműzött foglyokkal is, írja Maluquer.

A függetlenségi háború idején (1895–98) felerősödik a visszavándorlás (katonák, bürokraták), de, s ez fontos újdonsága a könyvnek, a függetlenné váló Kubába egészen 1925-ig igen dinamikus maradt a Spanyolországból bevándoroltak érkezése. Ebben szerepe volt az 1899–1901 között hozott törvényeknek (egy részük USA-presszióval született), melyek az európai bevándorlásnak kedveztek, s kifejezetten tiltották az ázsiai bevándorlást. Az USA ellenőrizte Kubában a spanyol polgárok megtarthatták vagyonukat, állampolgárságukat.

Maluquer a XX. századi spanyol bevándorlás lüktetése és a cukor világpiaci árának alakulása között szoros korrelációt bizonyít. A „zafra” (= cukor­nádaratás) idején parasztok tízezrei jönnek idénymunkásként („fecske”-mozgalomnak nevezi a spanyol történetírás is e jelenséget). A szerző interjúalanyai közül volt olyan, aki hússzor járt így kubai szerződéses munkán. Az, hogy 1925-től zuhant e „fecske”-szisztémában érkezők száma, igen korán jelezte Kubában a világgazdasági válság jöttét. A nagy válság után, 1933-tól pedig nacionalista törvények korlátozták a bevándorlást, az idegen munkaerő foglalkoztatását. Ettől kezdve igen radikálisan „fogy” a spanyolok száma: tízezrek veszik fel a kubai állampolgárságot. Ám még így is a külföldi spanyolt jelentett Kubában”, írja Maluquer, jelezve a bevándorlók közötti dominanciájukat.

Maluquer könyvében több módszertani problémát is felvet. Például azt, hogy a kubai adatok döntően az érkezést regisztrálták: 1902–1931 között 800 000-nél több spanyol érkezett – ám a visszatérők létszámáról igen bizonytalanok az információink. Mindenesetre az 1931-es kubai cenzus 257 596, az 1943-as cenzus 157 527 spanyol állampolgárt említ. Becslése szerint 1933 előtt minden hatodik kubai spanyol volt.

A könyv e részben is elemzi a spanyolok összetételét – az „érkezési oldal” szempontjából. Legnagyobb csoportjuk a XX. század harmadik évtizedében már Galíciából érkezett, döntő részük a kiskereskedelemben helyezkedett el. S el lehet mondani: a tartósan letelepedettek alapvetően a városokban éltek, a tercier szektort lényegében ők foglalták el Kubában, erős nacionalista ellenkezést is kiváltva a 30-as években, amikor sokan a „kubaiság eltűnéséről” cikkeztek.

Consuelo Naranjo könyvében a spanyolországi Galíciából érkezettek csoportjait vizsgálta. Könyvének címe: A mezőtől a bodegáig (bodega = kis szatócsbolt) Maluquer fentebbi állítását idézi (pontosabban: Maluquer használta Naranjo e témáról írott tanulmányait).

Naranjo könyve, mint az alcím jelzi (recuerdos = emlékezések), elsősorban a gallegó (= galíciai) „indianók” szóbeli visszaemlékezéseit használja fel   munkájában. Igen részletes kérdőív alapján készített 350 interjút Havannában, Miamiben és Galíciában, miközben széles levéltári forrásanyagot is áttekintett.

A szerzőt, mint a bevezetőben írja, az foglalkoztatja: az Ibériai-félszigetről miért éppen Galíciából indult a legtöbb emigráns Amerikába.

Könyve három részből áll: az „indulás”, az „érkezés”, a „távozás” fejezetei alkotják. Az emigrációba indulást az 1812. szeptember 7-i új földtörvényből vezeti le, amely megtiltotta a paraszti birtokok aprózódását a gyermekek között. A másodszülött fiúkat, egy határozott demográfiai fellendülés körülményei közepette, kilökte a falu. S mert Spanyolországban nincs remény új kezdésre, a mindig is létező kivándorlás kapott egyre növekvő lendületet. A másik nagy „lendítőerő” az volt, hogy a XIX. század második felében folyt a marokkói háború, amely (illetve a sorozás) elől fiatal férfiak ezrei menekültek  az óceánon túlra. Segítik ezt a vándorlást a kormányok rendeletei is, amelyek – az utolsó gyarmat – Kuba felé terelték a spanyol agrárnépesség feleslegét. Naranjo adatai szerint a XX. században folyamatosan, évente több tízezer gallegó indult Kubába (adatai az 1916–1959 közötti kivándorlásról adnak képet), legtöbben az 1920-as években: (1920: 150 566 fő, 1923: 93 246 fő, 1924: 86 920 fő).

Maluquer megjegyzéseire emlékezve persze tudnunk kell, ezek egy jelentős része valószínűleg idénymunkás volt. Ezért az az adat, mely szerint 1917–1940 közt 941 764 fő indult Galíciából Kubába, ugyan elfogadható, de ez nem azonos a tartósan ottmaradtakkal.

Naranjo könyvének második és legnagyobb fejezete az „érkezés” témaköreit öleli fel. Kiemelendő e részből a gallegó kolónia közösségi életéről, politikai, kulturális, szociális szervezeteiről, újságjairól, színházairól, gallegó nyelvű könyvkiadásáról adott igen sokszínű kép.

A Centro Gallego klubjai mindenütt megtalálhatók, erős „presszócso­portot” is alkotva. Saját üdülőik, orvosi szolgálatuk, kórházuk és iskoláik vannak. Újak és fontosak azok az oldalak, ahol a kubai gallegó közösségnek az óhaza, Galícia nemzeti mozgalmának, nemzeti irodalmának, oktatásának ügyeit érintő tevékenységéről ír (pl. Kubában mozgalom indult falusi iskolák építésére Galíciában). A gallegó nemzeti mozgalom izmosodása e támogatás nélkül aligha lett volna elképzelhető. Ehhez a Centro Gallego saját bankja és takarékpénztára adott hátteret.

A legális mellett illegális kivándorlás is tetten érhető, bizonyítja a szerző. Más megállapításait Maluquer könyve megerősíti – főleg a gallegó dominianciát a kiskereskedelemben (és a vendéglátásban). Egy 1936-os kubai szerzőt idéz Naranjo, aki szerint a textil- és ruhakereskedelem, az éttermek, a hotelek 50%-a, a kiskereskedelem (bodega), a presszók és kocsmák 30%-a van „a spanyolok” kezében (akiknek 30%-a gallegó). Más kubaiak ennél magasabb arányról írnak, 80%-ot is említve. Mindenesetre, a gallegó „boltosok” álma az volt, hogy pénzt gyűjtsenek össze és hazatérhessenek. Ezért roppant fukarok, önpusztítóan dolgosak, s nem túl tiszták – így váltak a kubai humor céltábláivá, írja Naranjo. Fontos fejezetben tájékoztat arról is: a II. köztársaság és a polgárháború idején erős politikai harc bontakozott ki a gallegó kolóniában is.

Ekkor születtek meg a kubai gallegó közösség politikai pártjai, s lángoltak fel az ideológiai viták, a gallegó nacionalizmus izmosodását is hozva persze az „egységesítő spanyolizmussal” szemben, hangsúlyozza a szerző.

Egy utolsó, sajnálatosan rövid fejezetben a Kubából való távozás kérdéseiről ír Consuelo Naranjo. Ez összefügg, hangsúlyozza, a kubai forradalom győzelmével. Érdekes, hogy az ekkor távozók jó része nem Galíciába, hanem Miamibe távozott. Ennek oka, hogy a második generáció számára már idegenek a tradicionális Galícia értékei, eszményei. Értékeikben, világlá­tásukban már „észak-amerikanizáltak”, s szüleik őket követik. Kevesebben, de távoztak Mexikóba, Costa Ricába és más közép-amerikai országba is. A szerző e választást megmagyarázandó, egy idős gallegó érveivel zárja könyvét: „Idős vagyok, s nincs kedvem visszatérni Spanyolországba. Nincs ott senkim. Ott ismeretlen vagyok, ... mert mindenki, akit otthagytam, már meghalt.”

 

Consuelo Naranjo Orovio: Del campo a la bodega: recuerdos de gallegos en Cuba. (A mezőtől a bodegáig. A gallegók emlékei Kubában) La Cotuńa 1988, Ed. do Castro. Documentos para la historia contemporánea de Galícia. (Dokumentumok Galícia kortárs történetéhez) Jordi Maluquer de Motes: Nación e inmigración: los espańoles en Cuba (Nemzet és emigráció. Spanyolok Kubában a XIX. és a XX. században) (s. XIX y XX) Gigón 1992, Ed. Jucar. „Cruzar el Charco”.

 

Anderle Ádám