Klió 1996/3.

5. évfolyam

A kolostorok feloszlatása VIII. Henrik idején

 

A történelem tankönyvek sokáig szorosan VIII. Henrik válási szándékához kapcsolták azt, hogy a király összeütközésbe került az egyházzal, megszakította a kapcsolatot a pápával, majd kisajátította a kolostorok vagyonát. A valóság ennél sokkal árnyaltabb. R. W. Hoyle angol egyetemi tanár számos dokumentumra, s egy eddig figyelmen kívül hagyott korabeli beadványra alapozva igen részletesen tárgyalja a kolostorok feloszlatásának történetét. Rámutat, hogy a gondolat tulajdonképpen már 1529 előtt létezett, menet­közben módosult, majd végül 1536-40 között valósult meg.

A kolostorok igen sokfélék voltak, az óriás intézményektől egészen a parányi rendházakig, melyekben igen szerény épületekben, csekély jövede­lemből maroknyi szerzetes élt. Eredeti feladatuk szerint imádkozniuk és misézniük kellett alapítóik, adományozóik és azok családtagjainak lelkiüdvéért. A XVI. század elejére azonban a kolostorok kezdtek idejétmúlttá válni: túl drága volt az alapításuk, és a szerzetesek csupán néhány évre vállalták, hogy imádkoznak az elhunytakért. Ezért lassan kételyek merültek fel a szerzetesi házak hasznosságát illetően, de anélkül, hogy a purgatórium doktrínájába vetett hit megrendült volna.

Mindazonáltal a kolostoroknak megvolt a maguk társadalmi szerepe. Nagy földesurak voltak, a birtokon sok embert foglalkoztattak. Emellett élelmet, szállást nyújtottak az utazóknak, alamizsnát a szegényeknek. Ezt később, amikor a feloszlatásukról tárgyaltak, a javukra is írták. További pozitívumnak tekintették a kortársak, hogy a kolostoroktól lelki vigaszt kaptak. (Lásd az 5000 yorkshire-i végrendelet elemzését!)

Az 1520–30-as évek reformvitái során a kolostorok hasznosságának kérdését különböző időpontokban három különböző szempont szerint mérlegelték. Az első vallási szempont volt: él-e még az alapító vagy leszármazottja, akiért imádkozzanak. Ha nem, akkor a kolostor fölösleges. A második erkölcsi kérdés volt: megfelelő-e a rendház életmódja, fegyelme, gyakorlata; és harmadikként a méretét, létszámát vizsgálták, elég nagy-e a kolostor, hogy fennmaradjon. E kritériumok egyikével sem kérdőjelezték meg a szerzetesi intézmény létjogosultságát, csupán javítani akartak a reformokkal.

Magán az egyházon belül is számosan akartak újításokat: Colet és Wolsey szigorú szerzetesi életet követelt volna meg; a lincolni püspök elismerte, hogy ez sok helyen nem valósul meg; Sir Francis Bigot (talán 1535-ben írott) traktátumában a prédikáló papságot tartja értékesnek, és úgy véli, ahhoz, hogy a tunya-lusta szerzetesek alkalmassá váljanak a szolgálatra, meg kell őket fosztani a vagyonuktól (ám a kolostorok feloszlatását nem veti fel). Egy másik reformelképzelés szerint a kicsi, már az egyházra is szégyent hozó rendházakat kell megszüntetni, és adományaikat méltóbb célra felhasználni (pl. Wolsey kardinális és Fisher püspök cambridge-i és oxfordi kollégium-alapításai mintájára). Wolsey bíboros és kancellár 1528-ban meg is kapta a pápa hozzájárulását, hogy a 12 főnél kisebb létszámú szerzetes- és apácaren­deket feloszlassa, és egy-egy nagyobb kolostorba tömörítse őket, továbbá, hogy új püspökségeket és egyházközségeket alapítson. Ez ugyan nagy méretekben nem valósult meg, a 20-as évek végén mégis végbement az apró kolos­torok egy részét érintő reform. Maga Henrik 1527–28-ban még a jeruzsálemi johannita rend angliai ágát is meg akarta fosztani a birtokaitól, s a rendet Calais védelmére kívánta irányítani, s bár ebből semmi sem lett, az eset azt mutatja, hogy Henrik már ekkor sem tartotta tiszteletben a (szerinte) nem megfelelően hasznosított egyházi tulajdont.

A tanulmány írója szerint a 20-as évek végén lezajlott egyházi reformoknak nem volt közük a lutheranizmushoz, sem más külföldi példához. Az 1536-os törvény joggal e reformok folytatásának tekinthető, azonban 1536-ra a reform már nem az egyháznak, hanem a királynak hozott hasznot, s a mögötte működő erők már nem papok, hanem világiak voltak.

Bár a 20-as évek végén már egyre többen óhajtottak reformokat, azt, ami a 30-as években bekövetkezett, a reformerek többsége sem előre nem látta, sem nem örült neki. Az 1536-os első parlamenti ülésszakon törvényt hoztak, amely elrendelte minden 12 főnél kisebb vagy évi 200 font jövedelemnél kevesebbel rendelkező rendház feloszlatását. A földek a királyra szálltak át, a szerzetesek és apácák vagy átmentek egy másik rendházba, vagy valami világi foglalkozást választottak. Csak a rendfőnökök kaptak öregségi járadékot. A törvényt már 1537 kora nyarára nagyobbrészt végrehajtották. 1537 vége felé, s különösen ’38 közepétől kezdett a kormány erőszakoskodni a nagyobb rendházakkal, hogy adják át minden vagyonukat a királynak. Ez esetben mindenki részesült a nyugellátásban. Az utolsó átadás Essexben történt 1540 márciusában. Az ilyen „rábeszélésre” történt vagyoni lemondás azonban mindig kétséges lehet; ezért 1539-ben a parlament törvényben biztosította a korona jogcímét a kolostorok átruházott földjeire. A király ezután rövid időn belül 6 új püspökséget alapított.

Meg kell jegyezni, hogy a szerzetesi intézményt s a szerzetesi életformát sohasem tiltotta törvény; csak éppen megfosztotta az eltartására szolgáló egyházi vagyontól.

A folyamat tehát két fázisban zajlott le: a kisebb kolostorok törvény elrendelte megszüntetése 1536–37-ben, és a nagyobbak átadatása parlamenti jóváhagyás nélkül 1538–39-ben. A 453 kolostornak kevesebb mint a felét oszlatták fel közvetlenül az 1536-os törvény érvénybelépésekor, a többi átada­tása a következő évekre maradt. A nagyobb rendházak „átadásánál” már ad hoc bizottságokat alkalmaztak, mivel a korábbi tapasztalatok szerint a végrehajtás ügyetlen és lassú volt.

Az események parlamenti története legalább 1529-ig megy vissza. Felté­telez­hető, hogy az ez év novemberében tartott parlamenti ülésszak – miután a király válási próbálkozásai kudarcot vallottak, és Wolsey megbukott – „antiklerikális” agitációnak volt a színhelye. Erre azonban eddig kevés bizonyíték volt. A tanulmány írója most két, az alsóházból származó kérelemre hívja fel a figyelmet. Az első egy 1410-ből való, IV. Henrikhez címzett petíció, amelyben részleges egyházi tulajdonelkobzást javasolnak. A másik valószínűleg 1529-ből való, s címében utal az előbbi dokumentumra. Ez az 1529-es petíció nem igazi törvényjavaslat, hanem inkább nagyhangú kirohanás az egyházi birtokok ellen. Hosszan sorolja a papság bűneit: bujálkodás, önteltség, szimónia, gyilkosság, kapzsiság, mértéktelen evészet és lustaság. A petíció szerint az igaz papi erényeket úgy lehet visszaállítani, ha elkobozzák az egyháztól a vagyonát. Annak egy részét aztán a törökök elleni harcra kell fordítani (a törökök ebben az évben érték el Bécset). (A tanulmány függelékként közli a petíció teljes szövegét.) Azt nem tudni, vajon a petíciót tárgyalták-e a parlamentben, viszont az 1529-es törvény ugyanazon bűnök ellen intézkedik, amelyeket ez a dokumentum is felsorol.

E petíció tehát igazolja, hogy 1529-ben bizonyos csoportok meg akarták fosztani az egyházat birtokaitól. Hoyle professzor megpróbál fényt deríteni arra, kik álltak a petíció mögött. Részletesen elemzi a különböző feltevéseket: a szerzők lehettek köztörvényi jogászok, bár a szegényes fogalmazás inkább nem jogászokra utal. Keletkezhetett a dokumentum udvari körökben, erre utaló jelek is vannak; sokban emlékeztet Thomas Lord Darcy aide memoire-jára 1529 júliusából. Lehetséges, hogy egy laza arisztokratikus koalíció köréből került ki a szöveg. Az nem valószínű, hogy az alsóház lett volna az 1529-es klérusellenes javaslatok értelmi szerzője. Mindenesetre az egyházi birtokok elvételének ötlete ekkor felmerült, s ettől kezdve az egyház már nem volt biztonságos távolságban a világi hatalom hatókörétől. 1540-re a ’29-es petíciónak majd minden javaslata megvalósult.

Senki nem tagadja, hogy az 1530-as évek elejének meghatározó politikai eseménye a király válása és Boleyn Annával kötött házassága volt. Arra viszont kevésbé fordítanak figyelmet, hogy ugyanezekben az években az államkincstár borzalmas állapotban volt. És bár nem lehet döntően bebizonyítani – mondja Hoyle professzor –, hogy az egyház elleni támadást pénzügyi okokból indították, kétségtelen, hogy az egyháztól származó jövedelem óriási segítséget jelentett a koronának, amely ekkor francia járadékra szorult. 1532-ben, majd 1534 elején számos javaslat született a kincstár feltöltésére, többnyire az egyház kárára.

1534 nyaráról származik a „Things to be moved...” (Vagyontárgyak, a király javára átadandók...) kezdősorú javaslat. Ebben egyenesen arról van szó, hogy a király vagyonát – az ország védelme érdekében – az egyháztól elkobzott vagyonnal kell növelni. Az irat radikalizmusát az írországi felkelés váltotta ki. Félő volt, hogy a felkelés terjedni fog, s hogy a lázadók megszerzik V. Károly német-római császár támogatását is.

Ez a tervezet a püspöki birtokok kisajátítását és a 13 főnél kevesebbet számláló kolostorok földjeinek elvételét javasolja; a nagyobb kolostoroknak annyi földet hagyna meg, amelyből a szerzeteseknek és apácáknak meghatározott összegű járadékot ki tudnak fizetni, a többi föld átszállna a koronára. A Szent János Lovagrend birtokait szintén át kellene adni a királynak – most nem a török, hanem az írek elleni harc céljaira.

A „Things to be moved...” javaslatai sohasem valósultak meg; még az sem bizonyos, hogy a parlament elé kerültek-e. Chapuys német-római birodalmi követ V. Károlynak írott levele és Sir Edward Coke Institutes című írása alapján azonban Hoyle professzor arra következtet, hogy 1534-ben minden bizonnyal kerültek javaslatok a parlamenti ülésszakok elé az egyházi vagyonok, sőt a püspöki birtokok elkobzására is, de elutasították vagy visszavonták őket. A király anyagi gondjait, persze, meg kellett oldani. Ezért más utat kerestek.

1535-ben két bizottság utazta be Angliát. Az egyik felmérte az egyház vagyonát (elkészítette a Valor Ecclesiasticust), hogy kiszámíthassák az adóztatás lehetséges mértékét; a másik a kolostori élet tisztaságát, fegyelmezettségét vizsgálta, és utasításokat adott a hibák kiküszöbölésére, ezzel mintegy világi felügyelet alá helyezve a szerzetesi életet.

A törvényjavaslat 1536 márciusában került a parlament elé. Több forrás bizonyítja, hogy a szöveg célja a papság befeketítése volt, s ezt, feltételezhetően e vizitációk anyagaiból vett részletek felolvasásával nyomatékosították. Ezzel meggyőzték a parlamentet a kolostorok erkölcstelenségéről és arról, hogy szükség van reformokra. Az 1536. évi törvény – mint fentebb láttuk – csak a kisebb, 200 font évi jövedelemnél kevesebbel rendelkező kolostorok vagyonát adta át a királynak. A valódi célról, a király vagyonának gyarapításáról nem szólt.

Ebben a parlamenti manőverben, jóllehet sikeres volt, két hibát követtek el. Az egyik: a nagyobb, gazdagabb kolostorok életét erényesnek, megfelelőnek tüntették fel – hiszen a kis rendházakból oda irányították a szerzeteseket –, elvágva ezzel azt a lehetőséget, hogy később erkölcstelenségükre hivatkozva hozzáláthassanak a feloszlatásukhoz. A másik: nem minden kis létszámú, kis jövedelmű rendház volt bűnös pusztán a méreteiből következően. Hogy ezt a gondot kiküszöböljék, a törvény felhatalmazta a királyt, tegyen kivételt néhány kis kolostorral; amit aztán egy évi jövedelmükért vagy többért néhány esetben meg is tett.

Nem tudni, hány kis kolostort oszlattak fel ekkor. A kutatók egyike 70–80-ra, másika 200 körülire teszi a számukat. Ha valakinek netalán kétsége támadna afelől, hogy az 1536-os törvény mögött a korona vagyonszerzési szándéka állt, nézze meg a törvény írországi párját; ezt 1537-ben hozták meg, s szó sincs benne a papság erkölcseiről, nincs benne semmiféle reformista igazolás, nem hivatkozik a vizitációk eredményeire. Egyenesen kimondja: a 8 írországi kolostort feloszlatják, s vagyonuk a királyé.

 

Összefoglalásul a szerző megállapítja: jobb időkben maga az egyház is hajlott volna olyan reformokra, hogy a kisebb kolostorok javait fordítsák jobb célokra, lakóit pedig vegyék át a nagyobb rendházak. Az 1529-es parlamentben valószínűleg megkísérelték, hogy megfosszák földjeiktől a rendházakat, püspökségeket. Ezt a programot erős antiklerikális agitáció vette körül, mondván, a vagyonuk elvételével visszatérítik a szerzeteseket a szent és erkölcsös élethez. Az ekkortájt felmerült elképzeléseket azután messze felülmúlta az 1540-re befejeződött teljeskörű feloszlatás, vagyonelkobzás. 1534-ben a püspökségek és a kolostorok földjeinek elvételére vonatkozó javaslat már azzal az indoklással került a parlament elé, hogy a korona jövedelmeinek növelésére van szükség az ország védelmének céljaira. A javaslatot elutasították. Az 1536. évi törvény végül csak a kisebb rendházak feloszlatásáról rendelkezett azzal az indoklással, hogy romlott, bűnös életet élnek bennük. Az anyagi okokat ezzel reformköntösbe öltöztették. A nagy kolostorokról a törvény nem rendelkezett, sőt áttételesen arra utalt, azokban minden rendben van. Így nem maradt más hátra, mint törvényi jóváhagyás nélkül, egyenként „meggyőzni” a nagy kolostorokat, adják át magánmegegyezés keretében vagyonukat a király megbízottainak. Ezeket az „önkéntes” vagyonátruházásokat azután – miután kész helyzet elé állították – a parlament 1539-ben legalizálta. Ez a törvény, akárcsak a hasonló tartalmú 1537. évi ír statútum, már nem indokol, nem magyaráz, a földek további felhasználását sem köti meg. A nagy kolostorok „önkéntes” átadatásának folytatásaként ezután a püspökségek birtokaira is sor került: a püspökök sorban „elcserélték”, „átadták” földjeiket a királynak. Ha a parlament jóvá­hagyásával nem ment a dolog, véghezvitték ezzel a parlamenten kívüli, alkotmányellenes módszerrel.

 

R. W. Hoyle: The Origins of the Dissolution of the Monasteries. (A kolostorok feloszlatásának előtörténete) The Historical Journal, 38. kötet, 2. szám, 1995. június, 275–305 p.

 

Fodor Mihályné