Klió 1996/3.

5. évfolyam

Petrarca és Mercurius

Az utóbbi években a volt szocialista országokban megszaporodtak a művelődéstörténeti tanulmányok, így érdeklődésre tarthat számot Karl August Neuhausen írása, mely a reneszánsz gondolatvilágával, hagyományhoz való viszonyával foglalkozik.

Petrarca hírnevét és kortársai megbecsülését nem anyanyelvén szerzett műveinek, hanem sokkal inkább latin nyelvű alkotásainak köszönhette. Maga a költő-humanista is Africa című eposzát tartotta fő művének. Vincenzo Fera az Africa szöveghagyományára, szövegkritikájára vonatkozó vizsgálódásai az addigi közfelfogáshoz képest egészen új fényben tüntetik fel a művet. Ezek ismeretében az 1926-ban megjelent szövegkiadást a szerző meghaladottnak minősíti. Az Africa világát a mitológia szempontjából vizsgáló szakirodalom (Eberhard Leube) azt hangsúlyozza, hogy Petrarca az első középkori szerző, aki az antik pantheont a középkori allegorizáló értelmezés béklyójából kiszabadítva, ‘rehabilitálta’ az ókori isteneket. Neuhausen az eddigi szövegmagyarázatokról írva hiányolja néhány alapvető filológiai probléma tárgyalását, pontosabban az antik, illetve középkori örökség és a Petrarcának tulajdonítható újítások közti pontos viszonyok kifejtését.

A szerző a következőkben egy rövid, Mercurius és a Philologia leírását tartalmazó részt (III 174–180) elemez, amely elemzés módszertani útmutatásként is szolgál hasonló elemzésekhez. Neuhausen, az elemzés módjában Liebschütz példáját követve, először Mercurius egyéb, a kérdéses helyen kívüli előfordulásait vizsgálja a Petrarca-életműben, s csak ezután tér át a már említett hét sor elemzésére. Ebben a fejezetben a szerző abból a szempontból veszi sorra a Petrarcánál előforduló Mercurius-attribútumokat, jelzőket, hogy azokban mi az, ami antik örökségnek tekinthető, és mi az újdonság az öröklött elemekhez képest. Egy kiemelt példával érdemes ezt szemléltetni. Petrarca Mercuriust Iuppiter ‘comes’-eként, azaz kísérőjeként említi. Ez a szó a latin költészetben sok egyéb isten neve mellett szerepel, de Mercuriusszal kapcsolatban sohasem, Petrarca tehát itt is új formában használ fel egy, a latin nyelvű irodalomban megszokott elemet. A Petrarca prózai műveiből kibontakozó Mercurius-kép szerzőnk beszámolója szerint ambivalens: pozitív jelzők, attribútumok mellett találkozhatunk ugyanis meglehetősen pejoratív jelzőkkel is, de éppúgy találunk példát értékítéletet nélkülöző megjegyzésekre is. A tanulmány következő részében Neuhausen az Africa mintául kiválasztott hét sorát elemzi, szóról szóra haladva abból a szempontból, hogyan keverednek a szövegben Mercurius tradicionális attribútumai új elemekkel.

Ez a vizsgálat is azt bizonyítja: a humanizmus antikvitáshoz való viszonyának legfőbb vonása az örökölt elemek újakkal való ötvözése, azok új kontextusba helyezése. A cikk legfontosabb tanulsága az lehet, hogy még egy ilyen, már eddig is sokat vizsgált, sokszor feldolgozott szöveg is tartogathat érdekességeket annak, aki elvégez egy, a Neuhausenéhez hasonló alapos analízist.

Karl August Neuhausen: Hermes/Merkur im Renaissance-Humanismus: Das neue Bild eines prominenten antiken Gottes in der ‘Africa’ und im übrigen lateinischen Werk Petrarcas (Hermész/Mercurius a korai reneszánsz humanizmusban: Egy jelentős antik isten új megjelenítése az Africában és Petrarca egyéb latin nyelvű munkáiban) Mittellateinisches Jahrbuch, 1993, Stuttgart.

Kiséry Zsuzsanna