Klió 1996/3.

5. évfolyam

A politikatudomány kezdetei a XII. században

Cary J. Nederman tanulmányának alapvető célkitűzése az, hogy a politika, mint önálló diszciplina kialakulásáról vallott – tudományos körökben általánosan elfogadott – nézeteket felülvizsgálja. A cikk kérdésfeltevése az, hogy Aristotelés Politica és Nicomachosi etica című műveinek 1250-es években történő latinra fordítása valóban forradalmi változást idézett-e elő a középkori gondolkodásban, különös tekintettel a politikaelméletre.

Az emberi társadalom és állam természetelvű elmélete a XII. századtól a középkori politikai gondolkodás meghatározó vonása volt. Ennek az elméletnek csupán egyik forrása volt az aristotelési koncepció, emellett Augustinus De civitas Dei, Cicero De officiis, De inventione című művei, Seneca De beneficiis, Lactantius Divinae institutiones, Macrobius Commentatiorum in Somnium Scipionis című munkái érdemelnek figyelmet. Az említett gondolkodók közül Cicerónak a társadalom eredetéről, az államférfi feladatairól és erényeiről, továbbá az államformák lényegéről vallott nézetei óriási hatást gyakoroltak a középkori etikai és politikai gondolkodásra. Habár a De re publica és a De legibus patrisztikus források révén (Augustinus, Lactantius) vált ismertté, az ún. latin humanizmus első képviselőjének, a görög műveltségben jártas Cicerónak az államelmélete termékeny talajra talált a középkorban. A XII. század nagy gondolkodóinak műveiben az egyértelműen aristotelési nézetek mellett különösen figyelemre méltó a cicerói hatás. Így John of Salisbury Metalogicon és Policraticus, John of Paris De potestate regia et papali és nem utolsó sorban Páduai Marsilius Defensor pacis című műveiben követhetjük nyomon Cicero állambölcseletét.

A XII. század filozófiai és teológiai gondolkodásának egyik lényeges problémája a tudás, az ismeretek rendszerezése volt. Az augustinusi rendszerezés mellett – amely a platóni elméletre támaszkodott – ismert és elfogadott volt Aristotelés osztályozása is. Ezt a felosztást az Eudemosi etica, a Nicomachosi etica és a Politica című művek¹ tartalmazzák. Aristotelés a filozófiai tudományok önálló, sajátos területének tekinti a politikát, elkülönítve egymástól a teoretikus és praktikus diszciplinákat. A XII. század gondolkodói nem csupán ezt a felosztást ismerték meglepően pontosan, hanem Aristotelésnek a politika feladatáról, a társadalom és az állam organikus felfogásáról vallott nézeteit is. A tanulmány szerzője kiemeli, hogy a politikára, mint önálló tudományterületre vonatkozó aristotelési gondolatok eredetiben nem voltak ismertek a XII. század egyházi és világi értelmisége számára. A közvetítő szerepet elsősorban Boethius, Cassiodorus és Isodorus munkái töltötték be.

A XII. század gondolkodói közül az aristotelési koncepció jelen van Hugo de Sancto Victore, William of Couches, Geoffrey of St Victor, Dominicus Gundisalvi és nem utolsó sorban John of Salisbury politikaelméletében. Hugo de Sancto Victore az 1120-as években alkotott Didascalion című művében a tudományok rendszerezése során (teoretikus-kontemplatív, praktikus, logikai és mechanikai tudományok) a politikát a praktikus tudományok közé sorolja. Ily módon a politikát önálló elkülönült szférának tekinti, amely az emberi, politikai közösségek kormányzásának sajátosságaival foglalkozik. Hugo kiemeli azt, hogy Aristotelés a politikát a városállam, azaz a polis kormányzati elveinek megfogalmazására alkalmazza. Ebből arra a figyelemreméltó következtetésre jut, hogy a görög filozófus elmélete elsősorban a városi közösségek és nem a korabeli monarchiák (feudális királyságok) törvények által megalapozott, legitim uralmának értelmezésére vonatkoztatható.

Hugo kortársa William of Couches az In Boethium de Trinitate című művében már a civitast azonosítja a polissal és a politikával kapcsolatban nem csupán az elkülönültség és az öntörvényűség elvét, hanem a causa prima feltételét is megfogalmazza. Felállítva a tudományterületek hierarchiáját, a politikatudománynak a többi gyakorlati tudomány fölötti fölényét vallja.

A párizsi mester, Geoffrey of St Victor Microcosmus című művében az önmagyarázat, az öntörvényűség értelmezésében tesz jelentős előrelépést. Aristotelés természetelvű társadalom- és államelméletét kiterjeszti a középkori monarchiák értelmezésére. A politikai közösség morálisan a közjó megvalósítására irányul, az uralkodó feladata ennek előmozdítása és megőrzése. Ennek alapvető feltétele az igazságosságra törekvő törvények megalkotása és betartatása.

Hasonló nézeteket vall a spanyol tudós Dominicus Gundasalvi is, aki elsősorban Alfarabi művei alapján, meglepően alaposan és pontosan mutatja be az Aristotelés Politica című művében megfogalmazott gondolatokat. A politikatudományra vonatkozó újszerű megállapítása az, hogy ezen tudomány feladata, hogy a társas kapcsolatok irányításának törvényszerűségeit ne csupán az egyes politikai közösségek, hanem az emberiség egészének vonatkozásában is tanulmányozza. Véleménye szerint a politikai berendezkedés jellege, minősége nem csupán a földi boldogságot, hanem az öröklét lehetőségét is meghatározza.

A XII. század politikaelméleteinek csúcspontját John of Salisbury koncepciója jelenti, aki a Metalogicon és különösen a Policraticus című műveivel a politikatudomány mint autonóm diszciplina megteremtésében – Machiavellit megelőzően – döntő szerepet játszott. Biologikus-organikus elmélete – amelyet nem csupán a társadalom, illetve a politikai közösségek, hanem az Univerzum egészének leírására is alkalmazott – alkalmas arra, hogy a társadalom alkotórészeinek funkcionális együttműködését, s az ennek eredményeként kialakuló egységes politikai test szükségességét megalapozza. Csupán az egyes tagok képességeit, szükségleteit érdekeit szem előtt tartó politikai igazságosság az, amely a politikai test egészségéhez, azaz a közjó érvényesüléséhez vezet. Az igazságosság letéteményese az uralkodó, aki az organizmus feje. Koncepciója egyrészt azért jelentős, mert az emberek egyéni és csoportos magatartását a politikai közösségek kormányzása során kiindulópontnak tekinti és a társadalmat, mint összetett és bonyolult struktúrát vizsgálja. Másrészt, John of Salisbury annak a véleményének ad hangot, hogy a politikai kérdések a moráltól és a teológiától függetlenül is tanulmányozhatók. Szerinte a politika olyan önálló diszciplina, amely a világi politikai közösségek kormányzásának törvényszerűségeivel foglalkozik.

A tanulmány szerzője szerint mindezek alapján újra kell gondolni az eddig elfogadott nézetet, miszerint a középkor gondolkodói Aristotelés politikaelméletét a Politica latin fordítása révén ismerték meg. A cikk felhívja a figyel-met arra is, hogy a cicerói állambölcselet középkori hatása további kutatásokat igényel.

Cary J. Nederman: Aristotelianism and the Origins of „Political Science” in the Twelfth Century (Az aristotelianizmus és a „politikatudomány” kezdetei a XII. században). Journal of the History of Ideas, 1994/2 179–194. p.

Aszalós Éva

1. Eudemosi etica 1216b 11–18; 1218b 1–8; Nicomachosi etica 1177a 12–1178a 23; Politica 1276b 16–1277b 33.