Klió 1996/3.

5. évfolyam

A konstantinuszi fordulat

A késői császárkor, a dominátus korának történetével foglalkozó újabb történeti irodalom többsége általában úgy foglal állást, hogy Constantinus kereszténységgel kapcsolatos intézkedéseit hatalmi-politikai okok motiválták és korántsem személyes, hitbeli meggyőződés, ahogyan az ókeresztény szerzők műveire támaszkodva sokáig vélték. A tetrarchia rendszerének felbomlása után ugyanis a birodalom részterületei élén álló császároknak, akik a keleti provinciákat akarták megszerezni vagy uralmukat itt stabilizálni, a IV. században már komolyan figyelniük kellett a kereszténységre, mely a század elejére Keleten széles körben elterjedt. Itt a népességnek sokkal nagyobb százaléka volt keresztény, mint a birodalom nyugati részein. Edessze, Antiochia, Armenia, Ciprus vagy Kisázsia területein a lakosság több mint fele már keresztény volt. De Észak-Szíria, Egyiptom és a Balkán déli részein igen jelentős számban éltek keresztények. Ezzel szemben viszont Gallia középső és északi területein, Hispániában, Észak-Itáliában vagy Noricumban a kereszténység még kevésbé volt elterjedve. Jelentősebb keresztény területeknek Nyugaton csak az észak-afrikai provinciák, Közép- és Dél-Itália és Róma városa számítottak. Az egymással vetélkedő császároknak – hatalmuk érdekében – tekintettel kellett lenni a keleti területek nagy számú keresztény lakosságára. Amikor Constantinus és Licinius a keleti területeket uraló és keresztényellenes Maximinus Daia ellen szövetkezett, pozícióik erősítése érdekében 313-ban kiadták a milánói ediktumot. Ennek hatására a döntő összecsapás előtt a keleti keresztények Constantinus és Licinius oldalára álltak. 321-től Constantinus immár Licinius ellen lépett fel az egyeduralomért, s új kedvezményekben részesítette a keresztényeket, de arról szó sem volt, hogy az új vallás elkötelezettjévé vált volna.

Jelen tanulmány szerzője azonban úgy véli, hogy Constantinus kereszténységgel kapcsolatos politikáját mégsem lehet egyértelműen csak a hatalom megszerzésére és megerősítésére irányuló politikai célzatú racionális-pragmatikus cselekedetként értékelni. A hadsereg, a közigazgatás fontosabb tisztségviselői vagy a városi felső rétegek ugyanis, akik a hatalmi küzdelmekben meghatározó szerepet játszhattak, még a birodalom keleti provinciáiban is többségében pogányok voltak és legnagyobb részük 324 után is az maradt, amikor Constantinus már nyíltan proklamálta a keresztények védelmét és kiváltságait. A Licinius feletti győzelmet követően még a veteránok is a régi, hagyományos római (pogány) formulával köszöntötték a császárt: „Auguste Constantine, dii te nobis servenit” (Constantinus császár, tartsanak meg téged az istenek). 313 után, jóllehet a milánói ediktum a többi vallással egyenrangúnak ismerte el a kereszténységet, Licinius az uralma alatt álló keleti területeken a hadseregből, a hivatalnoki apparátusból és az udvari tisztségekből egyaránt eltávolította a keresztényeket. Üldözésre ugyan nem került sor, de intézkedését a keresztények mégis fenyegetőnek érezték, mert a korábbi nagy üldözések (például Diocletianus alatt) is hasonló módon kezdődtek.

Bringmann megállapítása szerint tehát 324 előtt a keresztények egyáltalán nem voltak olyan kulcspozíciókban, melyek a hatalmi küzdelmekben számottevő szerepet játszhattak volna. Így nem meglepő, hogy a keresztények számára kedvező döntések, rendeletek sohasem egy-egy fegyveres összecsapás előtt születtek, hanem fordítva, a győzelem kivívása után, ahogyan az 313-ban vagy 324-ben történt. A hatalmi küzdelmekben a keresztények lényegében semmilyen szerepet sem játszottak. Létük azonban állandó helyi konfliktusokkal, társadalmi nyugtalansággal fenyegetett. Az új vallás térnyerése ugyanis a régi életmód és értékrendszer egészét fenyegette, és sok helyen gazdasági érdekeket is sértett. Plinius már a II. században (Pontus Bithynia helytartójaként) arról számolt be, hogy a kereszténység terjedésével elnéptelenedtek a régi szentélyek és eltűntek az áldozati állatok húsát vásárlók is. A III. század súlyos válságát felszámolva Diocletianus döntően a régi római értékekre és kultuszokra alapozva igyekezett helyreállítani a birodalmat. Ebben nem volt helye a mindettől teljesen eltérő és idegen kereszténységnek, sőt – mivel a kereszténységet az ellenséges perzsa birodalomból is érték bizonyos hatások (manicheizmus) – számos római számára ez a vallás fenyegető külpolitikai tartalmat is kapott. Tény, hogy a manicheizmus betiltását követően egy évvel Diocletianus általános keresztényüldözést rendelt el.

Tagadhatatlan azonban, hogy az üldözések megszüntetése sem vallási, morális vagy etikai okokból, hanem politikai megfontolásból történt. A birodalom stabilizálása ugyanis nemcsak a határok biztonságának megteremtését, hanem a belső béke és nyugalom szavatolását is jelentette. Ez utóbbi célt viszont egyáltalán nem szolgálták a keresztényüldözések, sőt éppen ellenkező hatást váltottak ki: eredménytelenek maradtak, s ez mindkét oldalon csak tovább fokozta a nyugtalanságot. A belső béke megteremtése érdekében a keresztények politikai lojalitásáért cserébe a császári hatalom vallási türelmet biztosított.

Elődeihez képest Constantinus hatalmát és a birodalom egységét új, hatékonyabb módon kívánta legitimálni: egy általános és egységes vallás, a legfőbb isten kultuszának és tiszteletének bevezetésével, melyet egyaránt nevezhettek Apollónak, Solnak, Heliosnak vagy éppen Krisztusnak. Egyetlen istenséget emelt állami kultusszá, melyben a különböző megváltás- és misztériumvallások egyaránt a saját istenükre ismerhettek: Constantinus pénzein elsősorban a Sol invictus felirat szerepelt. Ez már tudatos elfordulás volt a régi római istenvilágtól és a pogány kultuszoktól; Constantinus az Aurelianus császár által már a III. században szorgalmazott Nap-kultuszt elevenítette fel, amely alkalmasnak tűnt arra, hogy a birodalom különböző államait egységbe fogja, és ebbe már a kereszténység is beilleszthető volt. Lényegében a monarchikus tartalmú egyistenhit bevezetésének irányába tett döntő lépést, de ez még korántsem volt azonos a kereszténységgel. 321-ben a birodalom egész területén minden hetedik napot általános pihenőnappá nyilvánította, melyet die solis-nak (a Nap napjának) nevezett. Az általános Nap-kultuszhoz kapcsolódó napot a keresztények is ünnepnek tekintették, Krisztus feltámadásának napjaként ünnepelték. Ugyanakkor a fény János evangéliumában Krisztus attributumaként is megjelent. A téli napfordulót a Sol invictus születésnapjának tartották, de a keresztények szerint Jézus is ekkor született Betlehemben. A megszokott régi és az új tartalmak számos eleme igen gyorsan összeolvadt a fény és a Nap köré épített új kultuszban, melyben Constantinus már a keresztény szimbólumrendszert is tudatosan felhasználta. Pénzein például gyakran szerepelt a Krisztus-monogram. Számos kiváltságot és kedvezményt adott a keresztény egyháznak, így a kereszténység már nem egyszerűen csak szabadon gyakorolható vallás volt, hanem ennél sokkal több. Ezzel egyidőben a régi pogány rituálék első korlátozására is sor került. A Licinius feletti győzelmet követően Constantinus megtiltotta az állami tisztségviselőknek a pogány áldozati szertartásokon való részvételt.

Összegzésként a szerző ismételten leszögezi, hogy a kereszténység egyenjogúsítása nem jelentett eszközt az egymással vetélkedő császárok számára, hanem csak a katonai-hatalmi küzdelmek után került sor az engedményekre, de kétségtelenül politikai célzattal: egy egységes birodalmi vallás létrehozási kísérleteként.

Klaus Bringmann: Die konstantinische Wende. Zum Verhältnis von politischer und religiöser Motivation (A konstantinusi fordulat. Politikai és vallási motivációk) In: Historische Zeitschrift, Band 260., Heft 1. Februar 1995 (21–47. p.)

Pósán László