Klió 1996/3.

5. évfolyam

A kereszténység kezdetei

 

Lucio Troiani az Újszövetségi Szentírás egyes részeit, valamint a megközelí­tőleg ennek létrejötte körüli időkben keletkezett szövegeket vizsgálja. Az antik szövegek tanulmányozásának célja az, hogy új szempontok alapján mutassa be a kereszténység elterjedésének kezdeteit és módjait.

A szerző először magát az elnevezést – keresztény vallás – teszi vizsgálat tárgyává. A keresztények a császárkorban nem arról voltak ismertek, hogy  vallást alapítottak, hanem hogy eltörölték az összes vallást. A pogányok vallása nem tartalmazott tanítást. A pogány mentalitásban az istenségre vonatkozó teóriák nem a vallás, hanem a filozófia részét képezték. Így ezen a területen nem a papok, hanem a filozófusok rendelkeztek tekintéllyel. Ezért történhetett, hogy a keleti (babilóniai, zsidó, egyiptomi) bölcsesség a hellenizmus idején nem a papok, hanem a filozófusok ténykedése által terjedt el a görög világban. A kereszténység mindenekelőtt mint „filozófia” vagy „ideológia” születik meg. Az antik pogányok szemében a kereszténység hit és „értékek”, nem pedig rítusok és szertartások összessége. Ahogy látszik, a megszületés és az első megszilárdulás idején, a kereszténységnek az identitása még kétség tárgya. A pogányok szerint a keresztények egy életszemléletet terjesztettek el, nem pedig egy kultuszt, amit a római állam oly sok egyéb kultusza mellé lehetne állítani.

Lucio Troiani nem csak a keresztény vallás fogalmát illetően érez bizonytalanságokat, hanem annak kezdetei kapcsán is. Ahogy Tacitus is leírja, a kereszténység gyökerei Júdeában vannak, onnan terjedt nyugatra: Kis-Ázsiába, Görögországba és Rómába. A vizsgálódások kiindulópontja Máté Evangéliumának az a szakasza, amelyben Jézus így szól az apostolokhoz: „A pogányokhoz vivő utakra ne térjetek rá, s a szamáriaiak városába ne menjetek be. Forduljatok inkább Izrael házának elveszett juhaihoz.” (Máté 10, 5–6) Az „elveszett juhok” kifejezésre fordít különleges figyelmet a szerző, ezt szem előtt tartva folytatja kutatásait. Péter apostol egyik levelének címzése így szól: „a zarándokoknak, akik Pontusz, Galácia, Kappadócia, Ázsia és Bitinia területén szórványokban élnek.” (1. Péter 1,1) A kereszténység első elterjedéséről szóló legrégebbi és leghitelesebb forrásból, az Apostolok Cselekedeteiből pedig azt tudjuk meg, hogy rögtön Krisztus mennybemenetele után a jó hír, a pünkösdi csoda révén az összes nép körében elterjedt. A következő népekről olvashatunk: „Mi pártusok, médek, elemiták és Mezopotámiának, Júdeának, Kappadóciának, Pontusznak, Ázsiának, Frigiának, Pamfiliának, Egyiptomnak és Líbia Cirene körüli részének lakói, a Rómából való zarándokok, zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok.” (Ap. Csel. 2,9–11) És hogy tulajdonképpen kiket is rejtenek ezek a nevek? A tanulmány szerzője a Biblia ugyanezen helyén véli megtalálni e választ: „Zsidók tartózkodtak Jeruzsálemben, istenfélő emberek, akik minden egyes néptől érkeztek, amely az ég alatt létezik.” (Ap. Csel. 2,5) Ezeknek ez országoknak a képviselői pünkösdre érkeztek Jeruzsálembe. Ez a közlés értékes adat a kereszténység első elterjedési módjainak és jellegzetességeinek megértéséhez. Nem arról van tehát szó, hogy ez az új vallás a pogányok között terjedt, hanem a zsidó diaszpórák között. Az Apostolok Cselekedeteinek idézett része nagy segítség ahhoz is, hogy a zsidó hit korabeli elterjedésének határait rekonstruálhassuk. Ez pedig fényt vet arra, hogyan vált lehetővé a misszionáriusok számára az evangélium terjesztése. Sztrabón Jézus korának zsidó diaszpórájáról a következőket írja: „Nem könnyű a lakott világon olyan helyet találni, amely ne fogadta volna be ezt a fajt, s amelyen ne ez uralkodna.” A zsidóság nagyarányú elterjedését a korabeli feliratok is bizonyítják, csakúgy mint néhány antik szerző (pl. Alexandriai Philón vagy Josephus Flavius) közlései. A zsidó vallásnak ez a „nemzetközi” karaktere központi elem a kereszténység elterjedése kezdeti környezetének megértéséhez.

A szerző ezek után Pál apostol leveleinek a vizsgálatára tér rá, mégpedig elsőként a rómaiaknak írt levélre. Kik ezek a „rómaiak”? A Pál korabeli állapotokat leíró Alexandriai Philón elmondja, hogy jelentős zsidó közösség élt Rómában. A rómaiaknak írt levélben (s az Újszövetségi Szentírás egyéb helyein is) szerepel az ethnos kifejezés: a római kor görög-zsidó epigráfiájában ez a városi zsidó közösséget jelöli. Az efezusiaknak írt levéllel körülbelül egyidőben keletkezett forrás azt mondja, hogy „az Efezusban élő zsidóknak, s egyébként az ioniaiaknak, ugyanaz a nevük, mint az eredeti városlakóknak”. Josephus Flavius szerint pedig az Alexandriában élő zsidókat alexandriaiaknak nevezik, az Antiochiában élőket antiochiaiaknak. Ezen utóbbi gondolatok közzétételével a tanulmány szerzője azt kívánta bemutatni, hogy mennyire félrevezető lehet a páli levelek címzettjeinek „pogány” voltára gondolni csupán a címzések (rómaiaknak, korintusiaknak stb.) alapján.

A páli levelekből az is kiderül, hogy a zsidó diaszpóráknak, amelyek a nyugati, tehát a görög területeken terjedtek el, voltak nehézségeik az együttélésben. Már Tacitusnál megtaláljuk a zsidóellenes irodalom széles körben elterjedt okainak egyikét: a zsidók nem tisztelik azoknak az országoknak az isteneit, amelyekben laknak. Erről a jelenségről ír Cassius Dio (Kr. u. II–III. sz.) is. A békés együttélés megteremtésének reménye Pál egyik legkedveltebbnek látszó témája. Ahogy Origenész megfogalmazta: Pál bíróként lép fel a zsidók és görögök között. Magának Jézusnak az alakja is fontos a megbékéltetésben. Domitianus Rómájában sem volt különb a helyzet. Suetonius írja, hogy nehéz „megélni a zsidó életet”. Különösen sok nehézséget találunk, ha a „nyugati” helyzetet a kis-ázsiai zsidó közösségeknek biztosított privilégiumokkal (megtarthatták ünnepeiket, szokásaikat) hasonlítjuk össze. A következő lépés a görög és római területeken is általában olyan törvények kiadása, amelyek engedélyezik a saját törvények és szokások használatát. Ez talán annak a központi hatalmi szándéknak is az eredménye, hogy véget vessen egy „illegitim”, „törvénysértő” helyzetnek.

A kegyelem a páli üzenet legfontosabb mondanivalóinak egyike. Ezzel kapcsolatban idézi a szerző tanulmánya végén Antiochiai Ignácot, aki Magnesia lakóihoz fordulva így figyelmezteti őket: „Ha mindmáig a zsidó hit szerint élünk, azt valljuk be, hogy nem részesültünk a kegyelemben.” Az Apostolok Cselekedeteiben olvashatjuk, hogy Pál meglátogatja a zsinagó­gákat, s ez csak a kezdet a további látogatásokhoz, kapcsolatfelvételhez. Jézus híre és tanítása elterjedt a diaszpóra minden egyes közösségében.

 

Lucio Troiani: A proposito delle origini del Cristianesimo (A kereszténység kezdeteinek kérdéséhez), ATHENAEUM (Studi di Letteratura e Storia dell’ Antichitá) Sene Nuova 84, 1996/1, 7–22. p.

 

Pete László